A hiányzó kontinens

1771-ben, éppen negyed évezrede ért vissza Angliába első világ körüli útjáról James Cook. Kevesen tudják, mi köze a kapitány útjának a hétéves háborúhoz. Most ennek is utánanézünk.

Ugyan a XVIII. század végét nem nevezik a felfedezések korának, valójában Földünk távoli titkait ezekben az évtizedekben igyekezett megismerni a tudomány. Legutóbb Peter Simon Pallas útját követve bejártuk Szibéria ismeretlen tájait, s tudjuk, nem ő volt az egyetlen, akinek megbízást adott Katalin cárnő, derítse fel az Orosz Birodalom mélyét. Lássunk most egy másik utazót! 1771-ben, éppen negyed évezrede ért vissza Angliába első világ körüli útjáról James Cook. Az expedíció elég részletesen ismert vagy néhány kattintással megismerhető. Azt azonban kevesen tudják, mi köze a kapitány útjának a hétéves háborúhoz. Most ennek is utánanéznünk.  

A nulladik világháború

A második világháborút angol részről sikerre vivő miniszterelnök, Winston Churchill úgy tartotta, rossz a világégések számozása. A második valójában a harmadik volt, hiszen az első konfliktus, ami világméretekben zajlott, s minden (benépesült) földrészt érintett, valójában a hétéves háború volt.

A nagyszabású hadakozás középpontjában Szilézia állt, amelyről pár évvel korábban, az osztrák örökösödési háború végén, azaz 1748-ban kénytelen volt lemondani Mária Terézia. A császárnő kötött pár új szövetséget, ám ellenfele, a porosz Nagy Frigyes nem várta ölbe tett kézzel a támadást. Ő is szövetségesek után nézett, majd 1756-ban preventív hadműveletekbe kezdett Szászország és  Csehország területén. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, hadüzenet hadüzenetet követett, s végül az összes szövetséges és ellenszövetséges egymásnak esett.

A hét esztendőnyi csatározásokat hosszú (és unalmas) lenne most elmesélni, szempontunkból elég annyit felidézni, hogy az angolok – mint Poroszország szövetségesei – és a franciák, akik a dunai monarchiát támogatták, Amerikában és Indiában is szembekerültek egymással.

Ekkoriban már mindkét birodalom felismerte a kolonializációban rejlő előnyöket, s igyekezett kiterjeszteni hatalmát Kanadában, illetve az indiai szubkontinensen. A küzdelmek egyébként kisebb-nagyobb szünetekkel már a negyvenes évek óta tartottak, s a viszályba mindkét fél bevonta a bennszülötteket. (Ugye emlékszünk Az utolsó mohikán történetére? Nos, a mesében kulcsszerepet játszó William Henry-erődöt a hétéves háború során volt kénytelen feladni George Monro – a regényben Munro – alezredes, kinek két – képzeletbeli – lánya körül forog azután a történet.) A mi történetünkben azonban ez valóban csak vékony mellékszál. Sokkal fontosabb az a tény, hogy a britek elsöprő győzelemsorozatot aratva kiszorították a franciákat Kanadából és Indiából.

A kiépülő gyarmati ügyvitel – mint minden ilyen rendszer – egyre szélesebb teret keresett magának. A hajótulajdonosok újabb és újabb szállítási lehetőségeket követeltek, a befektetők újabb és újabb invesztíciókban gondolkodtak, a gyarmati közigazgatás telepesek, kereskedők sokaságát látta volna szívesen, hogy bővülhessen a hivatal, és persze a tábornokok is szerettek volna kockázatmentes kitüntetéseket és előléptetéseket. Egyszóval a hétéves háborút követő időkben rendkívüli módon megerősödtek azok a lobbiérdekek, amelyek további gyarmatosításra ösztönözték a birodalmat. A politikát befolyásoló szalonokban, pártközpontokban, parlamenti dohányzókban, vezérigazgatói irodákban, minisztériumokban és királyi fogadótermekben tehát egyre gyakrabban merült föl a kérdés: nincs valahol még egy kontinens, ahova ki lehetne tűzni a Union Jacket?

Földrész megrendelésre

Ha van kereslet, természetesen terem kínálat is. Igaz, Adam Smith világhírű könyve, a Nemzetek gazdagsága ugyan, csak pár évvel később, 1776-ban jelent meg, a „láthatatlan kézről”, a bőség és szűkösség erőinek munkájáról már akkoriban is tudtak. Lett tehát egy új kontinens. Igaz, egyelőre csak elméletben.

A földrészt Alexander Dalrymple skót geográfus szállította. Némi kutakodás után felfedezte és alaposan leporolta az ókori természettudós, Ptolemaiosz elképzelését, és kijelentette, hogy a Csendes-óceán déli részén hatalmas, felfedezetlen föld található, a Terra Australis Incognita.

Persze Dalrymple komoly tudós volt, tehát kifogástalan argumentumokkal támasztotta alá az elképzelést. Legfontosabb érve az volt, hogy bolygónk nem lehet aszimmetrikus, hiszen akkor össze-vissza billegne forgás közben. Mivel ilyet nem tesz, a déli féltekén ugyanannyi földnek kell lennie, mint az északin. Ergo: Új-Hollandia mellett van ott egy másik kontinens, csak még nem találtuk meg.

De voltak a tudósnak bizonyítékai is. 1762-ben a Fülöp-szigeteken járt, és a kezébe került néhány spanyol dokumentum, közöttük Luis Váez de Torres izgalmas beszámolója. A spanyol hajós azt állította ebben a szövegben, hogy Új-Guineától délre hatalmas földet fedezett föl. Torres nem tévedett. Valóban van ott föld, de ez nem más, mint Új-Hollandia, ami akkoriban már nem volt meglepetés.

Mindenesetre Dalrymple úgy érezte, elég adatot gyűjtött, és elkezdte térképekre rajzolni a képzeletbeli földrészt, sőt egy egész kiadványsorozatot szentelt a bizonyítékoknak. 1769-től folytatásokban adta ki a Csendes-óceán déli részére vezetett számos utazás és felfedezés történelmi gyűjteményét, amelyben így ír a képzeletbeli világrészről: „A déli kontinens lakóinak száma valószínűleg meghaladja az ötvenmilliót, tekintve a kiterjedést, amely a Juan Fernandez által felfedezett keleti résztől a Tasman által látott nyugati partig körülbelül 5323 mérföld. Ez nagyobb, mint Ázsia teljes civilizált része, Törökországtól a kínai partokig.”

Árulkodó mondatok következnek a folytatásban.

„Jelenleg Európa és az új földrész között nincs kereskedelem, noha a jelenleg igénybe vett összes gyártó- és hajókapacitásból származó maradék elegendő lenne Nagy-Britannia hatalmának, uralmának és szuverenitásának fenntartásához. Ha figyelembe vesszük, hogy a perui birodalmat – ahol az egyik legbölcsebb kormányzati rendszert kialakítva virágzott a művészet és az ipar – egy idegen alapította, akkor igencsak vérmes elvárásaink lehetnek a déli kontinenssel kapcsolatban. Több mint valószínű ugyanis, hogy Mango Capac, az első inka innen származott, így meggyőződésünk lehet, hogy az ország, ahonnan Mango Capac átültette Peruba a civilizált élet kényelmeit, nem mulaszthatja el bőven jutalmazni azokat a szerencsés embereket, akik felfedezik ezt a gazdag vidéket.”

Miért éppen Cook?

Annak idején szinte késhegyre menő vita alakult ki a történészek között, miért éppen a kevés tapasztalattal rendelkező, fiatal Cookot nevezték ki az expedíció élére. Végül az az elképzelés győzött, amely szerint az Admiralitás így akarta elterelni a figyelmet a hajóút igazi céljáról. Megbíztak egy zöldfülű kapitányt azzal, hogy vezessen kutatóutat Tahiti partjaihoz, ahol majd a tudósok megfigyelhetik a Vénusz átvonulását a Nap előtt. De ez csak a fedősztori volt. Valójában Cook feladata az új kontinens felfedezése és felmérése lett volna, meg persze az is, hogy – egyelőre ugyan csak szimbolikusan, de – vegye birtokba a brit korona nevében a Terra Australis Incognitát.

Ha ugyanis Cook szénszállító bárkája helyett komoly hadihajót, esetleg egy kisebb flottát küldenek Dél Keresztje alá, akkor a rivális nagyhatalmak gyanút fognak, és maguk is partra szállnak az új kontinensen. Mi lesz akkor az angol gyarmatosító igyekezettel?

A meggyökeresedett érvelés azonban bizonyosan hamis. Elég belelapozni a londoni újságok némelyikébe, hogy meggyőződjünk a tévedésről. 1768 júniusában arról számolt be az egyik lap, hogy Anglia két hajót küld az újonnan felfedezett szigetre, azaz Tahitire, és onnan „próbálják meg felfedezni a déli kontinenst”. Egy későbbi sajtóértesülés szerint: „Tudomásunk van arról, hogy a szigetnek, amelyet Wallis kapitány felfedezett a Dél-tengeren, és George's Land-nak nevezett el [Tahiti], ...fő és szinte egyedüli nemzeti előnye, hogy kiindulásul szolgálhat a déli félteke ismeretlen földjének felfedezéséhez. A kormány már meg is vásárolta az Endeavour nevű vitorlást, amelyet egy hadnagy fog vezetni.” Pár nappal később már azt is tudja a sajtó, hogy „az urak, akik hamarosan a Csendes-óceánon újonnan felfedezett szigete, George's Land felé hajóznak, azzal a szándékkal indulnak útnak, hogy megfigyeljék a Vénuszt, és hogy megpróbáljanak új területeket felfedezni abban a hatalmas, ismeretlen térségben” .

Valójában tehát nem volt titok Cook útjának célja. A felszerelés és a tudományos apparátus, amit magával vitt, éppen arra való volt, hogy alapos jelentést adhasson az új földrészről.  És tulajdonképpen Cook is éppen arra való volt. A kapitány már a hétéves háborúban kitűnt tudományos érdeklődésével. Québec ostroma során javasolta, hogy a hadihajók is támadják erődöt. Ennek érdekében csónakról derítette fel az Orleans-csatorna vízi útjait, hogy a hajók biztonságosan megközelíthessék a várost. Ezt követően megbízták a Szent Lőrinc-folyó feltérképezésével. Annyira belejött a felfedezésbe, hogy a háború után önszorgalomból feltérképezte Kanada és Új-Fundland partvidékét, majd felmérte a Jamaica környéki vizeket.

Amikor éppen nem hajózott, matematikával, geometriával, asztronómiával foglalkozott, 1766-ban például a Királyi Természettudományos Társaság megbízásából részletes dokumentációt készített a napfogyatkozásról.

Cook tehát kellően bátor, kellően innovatív katona volt, de tudományos felkészültségét sem vonhatta senki kétségbe. Bizonyára akadt nála tekintélyesebb kapitány és bizonyára volt felkészültebb tudós is a kormány látóterében, Cook azonban egyszerre rendelkezett azokkal az erényekkel, amelyek szükségesek voltak egy ilyen út sikeréhez.

Utazás az ismeretlenbe

Valószínűleg soha korábban nem indult olyan felfedezőút, amelyet ilyen komolyan felszereltek volna mindazzal, amire szükség lehet ahhoz, hogy a kutatók pontos és részletes beszámolót hozhassanak az ismeretlenről. A matematikától és a csillagászattól kezdve az antropológia, a botanika, a természetrajz, a földrajztudomány, a geológia, a műszaki rajz, a festészet, a kartográfia, az orvostudomány, a hadtudomány, a táplálkozástan, a nyelvészet ezernyi kérdésére felkészült az expedíció.

A legénység és néhány katona mellett a hajón volt négy tudós és két grafikus. A társaság lelke bizonyosan Joseph Banks botanikus, természettudós lehetett, aki az utat támogató Királyi Természettudományos Társaság tagjaként vett részt az expedíción. Egyúttal ő finanszírozta a svéd botanikus, Daniel Solander, a finn Herman Spöring, valamint a két grafikus, Alexander Buchan tájképfestő és Sydney Parkins rajzoló útját. Banks nem volt szegény ember, és vagyonát, hírnevét ügyesen kamatoztatta. Idővel ő lett a Royal Society elnöke, botanikai tudását pedig egyebek mellett a hatékonyabb ültetvényes gazdálkodás kialakítására is felhasználta. Ő állt például az elhíresült Bounty-expedíció mögött, amelynek során kenyérfacsemetéket akart a Csendes-óceánról a Karib-térségbe vinni, hogy olcsó élelmiszert biztosítson az ültetvények munkásainak. (Ne szépítsük: a rabszolgáknak.) Banks a későbbiekben támogatta Ausztrália brit kolonizációját is. Részt vett például az első fegyenctelepek helyszínének kijelölésében. Banks emberei mellett a hajón volt Charles Green csillagász. Egyebek mellett az ő feladata volt a Vénusz megfigyelése, de az út során számos fontos mérést végzett.  

A csodálatos utazás három évig tartott. Cook és társai feltérképezték a Csendes-óceán számos szigetét, Új-Zéland partvidékét és Ausztrália keleti partjait. Lerajzolták az összes szigetet, félszigetet, dombot és sziklaszirtet, megfestettek minden növényt, állatot és embert, ami és aki útjukba került. Jelentős természettudományos gyűjteményt állítottak össze, sőt még két polinéz bennszülöttet is a hajóra vetek, hogy legyen majd mit mutogatni Londonban. A kapitány a korona nevében formálisan birtokba vette a mai Új-Dél-Wales területét, majd 1771-ben visszatért Európába.

Az utat azonban a fantasztikus eredmények ellenére is kudarcnak érzékelte a kapitány. Terra Australis ismeretlen föld maradt. 1770 márciusában ezt jegyezte be a hajónaplóba: „Azt kell feltételeznem, hogy a legtöbb kutató, ha nem az összes, félreértette azokat az érveket és bizonyítékokat, amelyekkel azt igazolták a különböző szerzők, hogy létezik egy déli kontinens a 40. déli szélességtől északra. Hogy mi lehet ettől délre, azt nem tudom.”

A seholsincs kontinens

Sem a kapitányt, sem a brit gyarmatosításban érdekelt csoportokat nem hagyta nyugodni a kudarc.

– Ugyan, my dear captain! – szegezték Cooknak, mikor elolvasták jelentését a bujkáló földrészről. – Nem ugrana vissza arra a környékre, megnézni, mi lehet a 40. foktól délre?

És a tengerész, mint lelkiismeretes katonaember, újra behajózott, és ez alkalommal valóban nagyon alaposan körül járta a kérdést. Az 1772–75-ös expedíció során végigvizsgálta a Csendes-óceán déli szigeteit, majd körülhajózta az Antarktiszt. Igaz, a sarkvidéki kontinens létéről ő nem tudott. Egy alkalommal a 71. szélességi foknál is délebbre merészkedett, de az úszó jégtáblák között nem szívesen lavírozott. Naplójában így írt erről: „Este hatkor százöt nagy jégtáblát számláltunk meg a fedélzetről, miközben az időjárás továbbra is nagyon tiszta és csendes maradt. Másnap dél felé hasonló helyzetben voltunk, egyre részegebb legénységgel: az árbóc csúcsáról százhatvannyolc jeges szigetet figyeltünk meg, néhányuk 800 méter hosszú volt, de egyikük sem volt kisebb a hajótestnél. Az egész környék úgy nézett ki, mint egy darabokra tört világ romjai vagy ahogy a költők írnak a pokol bugyrairól.”

Hazatérése után végleg leszámolt a jeles civilizációval, dús növényzettel és tömérdek ásványkinccsel rendelkező déli földrész mítoszával, és ezzel a konklúzióval zárta a második felfedezőútját: „A Természet által örök ridegségre kárhoztatott vidékek, amelyeket sohasem ér a nap melege, és amelyek kegyetlenségére és sivárságára nem találok szavakat; ilyen vidékeket fedeztünk fel; milyenek lehetnek hát azok, amelyek még délebben fekszenek? Amennyiben bárkiben megvan az elszántság és az erő ennek feltárására azzal, hogy ennél is délebbre merészkedik, nem irigylem tőle a felfedezéssel járó hírnevet, mert ki merem jelenteni, hogy a világnak nem származik belőle haszna.”

Ezzel azután a Terra Australis Incognita kérdés le is került a napirendről. Alexander Dalrymple eltűnt a nyilvánosság elől, és beült a Brit Kelet-Indiai Társaság, majd az Admiralitás vízrajzi irodájába. 1808-ban bekövetkezett haláláig ki sem dugta az orrát onnan.

Pár évvel később azonban mégiscsak előkerült a déli kontinens problémája. Matthew Flinders a századforduló tájékán keresztül-kasul bejárta Új-Hollandia partvidékét, és 1814-ben könyvet adott ki utazásairól. Ebben egyebek mellett leszögezte, amit akkor már mindenki tudott: a feltételezett Terra Australis nem létezik. Nincs is értelme annak, hogy a szellemes nevet a fantomföldrésznek tartogassuk.

 „Nem valószínű, hogy valaha találnak még olyan különálló, hasonló nagyságú földterületet, ami ennél délebbre fekszik, s amelyre valóban illene a Terra Australis név” – írja. Észszerű tehát ezen az ókorból ránk maradt néven emlegetni Új-Hollandiát.  Majd a lap alján hozzá biggyeszti: „Megengedtem magamnak azt az újítást, hogy az eredeti kifejezést AUSZTRÁLIÁ-ra változtattam, mert így fülünk számára kellemesebben illeszkedik a Föld többi nagy kontinensének nevei közé.”

Flinders ugyan tévedett, és ez 1820-ban ki is derült, de addigra már a Terra Australis nevet elhalászta Ausztrália. A déli kontinens neve így már csak az északi pólus görög elnevezéséből képzett fantázianév lehetett: ant-arktikosz, azaz Antarktisz.