Járványlázadás Moszkvában
Moszkvában éppen kétszázötven éve, 1771-ben robbant ki a pestisrebellió.
Nem csak nekünk okoz nehézséget, hogy betartsuk a járvánnyal érkezett korlátozásokat, nem csak mi szenvedjük el a hétköznapokat kipárnázó üzletek, vállalkozások kényszerű zárva tartását, nem csak mifelénk akadnak járványtagadók meg a vesztegzárszabályok ellen lázító ütődöttek. Telis-tele van a történelem járványzendülésekkel, karanténlázadásokkal. Moszkvában éppen kétszázötven éve, 1771-ben robbant ki egy pestisrebellió.
Háború az Al-Dunánál
A fekete halál keletről érkezett. Az oroszok hetedik háborújukat vívták a törökökkel. Ez alkalommal a Lengyelországban dúló polgárháború szolgáltatta az okot. Az orosz szövetségben álló kormánnyal szemben vesztésre álló lázadó lengyel nemesek a szultán beavatkozását kérték, aki – némi területi nyereség reményében – fegyvert is fogott. A mai Ukrajna területén, majd egyre inkább az Al-Duna környékén folyó harcok során az oroszok jobbára fölényben voltak. Végül az 1768-tól 1774-ig tartó háborúskodás is a cár, pontosabban a cárnő – hiszen ekkoriban Nagy Katalin ült a Téli Palotában – győzelmét hozta. S bár ez az első pillanatokban nem látszott, de átütő eredménnyel.
Katalin kijáratot nyitott a Fekete-tengerre, és bekebelezte a mai Ukrajna jelentős részét, ráadásul azt is elérte, hogy a Krími Tatár Kánság elszakadhatott a török birodalomtól. A krími függetlenség azonban csak kilenc évig tartott. Oroszország 1783-ban annektálta a félszigetet. A megszerzett terület új kormányzója mindent elkövetett, hogy virágzó európai vidékké alakítsa a doni sztyeppéket. Városokat alapított, telepeseket, iparosokat, kereskedőket hívott külföldről, belföldről, nemeseknek osztott kisebb-nagyobb birtokokat, hogy jobbágyaikat ide költöztessék, bűnözők kaptak amnesztiát, zsidók vallásszabadságot, ha ide települtek.
A kormányzó sikert sikerre halmozott, olyannyira, hogy 1787-ben Katalin cárnő nagyszabású utazást rendezett itt, bemutatva az épülő birodalmat vendégeinek, II. Szaniszló Ágost lengyel királynak és II. József német-római császárnak. A rossz nyelvek azt terjesztették, hogy a falvak papírmaséból voltak. Így ragadt össze a kormányzó, Grigorij Patyomkin neve és a nagyvonalú szemfényvesztés.
Halálváros
De nagyon előre szaladtam. Hol volt még a győzelem? Az oroszok a dunai fejedelemségek területén igyekeztek előre nyomulni, csatát csata után vívtak, s a harcok hevében nemigen törődtek láthatatlan ellenséggel, miazmás kórsággal, rossz nyavalyával. Pedig jól tették volna, ha ügyelnek, mert 1770 januárja óta Moldvában és Havasalföldön egyre hevesebben tombolt a pestis.
Talán bíztak Oroszország jól kidolgozott karanténszabályzatában. Nagy Péter szigorúan előírta, hogyan kell megfékezni a határok előtt mindenféle járványt. Csakhogy most háború volt. A határokon átmasíroztak a hadseregek, átzötyögtek a hadtáptrének, átnyargaltak a futárok, átosontak a kémek – és velük átsurrant a pestis is.
Szinte hollywoodi forgatókönyvbe illik, ami ezek után Moszkvában történt. 1770 novemberében a moszkvai katonai kórházban meghalt egy tiszt, majd kezelőorvosa, majd több mint húsz ember, aki a kórház közelében élt. Ugyanakkor egy szövőüzemben is hullani kezdtek az emberek. Feltehetően valami Havasalföldön zsákmányolt gyapjú hozta a döghalált. Mire beköszöntött az új év, már ötvenhét halottja volt a manufaktúrának. Pjotr Szaltikov moszkvai főkormányzó azonban semmit nem tett. Sokáig azt sem akarta belátni, hogy pestis szakadt a városra. Szeptemberre azonban már annyi halott volt, hogy koporsó sem akadt számukra. A holttestek az utcákon feküdtek, míg a hullaszállítók ki nem hordták azokat a városból.
A Moszkvában dolgozó német orvos, Johann Jacob Lerche a következőképpen jellemezte a helyzetet: „A nyomorúság leírhatatlan: a halottak és a betegek hevernek az utcákon; olyat is láttam, hogy valaki holtan bukott ki a házából. Nincs elég ember és kocsi, hogy a hatóság elhordja a halottakat, így a keléses testek akár három-négy napig a házakban maradnak. Végül rabokat hoztak ki a börtönökből, akik horgokkal hurcolták az utcára a tetemeket.” Ekkoriban már naponta ezer ember vesztette életét.
A helyzet akkor vált igazán tragikussá, amikor a városi tisztviselők, illetve a társadalmi elit – nemesek és kereskedők – elmenekültek a Moszkvából. Még a főkormányzó is engedélyt kért a cárnőtől, hogy távozhasson. Ivan Juszkov kormányzó pedig engedélyt sem kért. Az elsők között hagyta el a halálvárost. Hamarosan összeomlott a közigazgatás. A közeli falvakból érkező parasztok és kereskedők, akik hagyományosan élelemmel látták el a polgárokat, most be sem tették a lábukat a városba. Moszkvában éhínség alakult ki. És, ahogy ilyenkor szokott, a rablóbandák is megjelentek a sikátorokban.
Vesszenek az eretnekek!
A pánik, a rettegés és a kiszolgáltatottság nyomán abba kapaszkodtak az emberek, amibe tudtak. Folyamatosan zúgtak a harangok, mert megjelent a hiedelem, hogy a harangszó távol tartja a betegséget. Később az a babona kapott lábra, hogy Szűz Mária egyik ikonja gyógyítja a pestist. Mind többen és többen imádkoztak az ikon alatt, de néhány nap után akkora tömeg akart a szentkép közelébe jutni, hogy a vakbuzgó hívek leszedték azt eredeti helyéről, és kitették a templom kapujába, hogy mindenki láthassa, elé térdepelhessen, akár meg is csókolhassa...
Ambróziusz moszkvai érsek hamar felismerte, hogy az istenanya képe előtti tolongás inkább a pestis terjedéséhez járul hozzá, nem a megfékezéshez. Megtiltotta tehát az imádságokat az ikonnál, és szeptember 26-án parancsára a szentképet elzárták a hívek elől.
Több se kellett az aktuális összeesküvés-elméletnek! Szájról szájra röppent a rémhír: a pátriárka eretnek lett, az ördöggel cimborál, ki akarja irtani a moszkvaiakat. Eltette az összegyűlt felajánlásokat, elrejtette az ikont, hogy mindenkit felzabáljon a döghalál! A félrevert harangok szavára gyülekező tömeg egyre agresszívebb, egyre fenyegetőbb lett, míg végül valaki elkiáltotta magát: szerezzük vissza az ikont!
Az emberek betörtek a Kremlbe, feldúlták a templomokat, hátha megtalálják a csodatévő szentképet. S miközben a csőcselék gyújtogatott, tört, zúzott, pusztított, egy csapatnyi zendülő rábukkant Ambróziusz érsekre az egyik kolostorban. Kirángatták az öreget a rendházból, s ütötték, rúgták, döfködték, koponyáját bezúzták, elevenen felkoncolták.
Pár nap múlva már a nemesek és a kereskedők házait fosztogatták. Mások felforgatták a pestiskórházakat, és alaposan helyben hagyták az orvosokat. A vademberek a doktorokat okolták a betegség terjedését.
A tábornok a sarkára áll
Végül egy helyén maradt hivatalnok fojtotta el a lázadást: Pjotr Jeropkin altábornagy, aki abban az időben a moszkvai sóhivatal élén állt, összeszedte a városban maradt katonaságot, önkéntesekből álló osztagokat gyűjtött, és szeptember 27-én elkezdte helyreállítani a rendet. Lovasai irgalmatlanul lekaszabolták a garázdálkodókat, talpasai pedig a rablóbandák által elfoglalt „autonóm zónákat” és „rendőrmentes övezeteket” számolták fel. Általában nem voltak kíméletesebbek, mint a garázdálkodók. Ezek botokkal, kövekkel, Jeropkin emberei pedig szuronyokkal és karabélyokkal hadakoztak. Sejthetjük, milyen eredménnyel.
Az igazi mészárlás azonban akkor történt, amikor az egyik tiszt megpróbálta józan szóval feloszlatni a tömeget. A nyomaték kedvéért egy ágyút is kerített, de el nem sütötte. A sokaság felbátorodott, látva, hogy a katonák nem támadnak, csak a tisztek kiabálnak, hogy mindenki menjen haza. Valaki felüvöltött: Mi a hitünket védjük!, s azzal nekirontottak a fegyvereseknek. Ezek hátráltak, még az ágyút is a söpredéknek hagyták, igaz, abban nem volt muníció, hiába forgatta, piszkálta a vérre vágyó horda. Végül valaki csak elsütött egy puskát, és a katonák tüzelni kezdtek. Hát lett vér elég!
Az összecsapások két napig tartottak. A rendbontók alkudozni is próbáltak. Azt követelték, hogy bocsássák szabadon a lefogott lázadókat, meg hogy Szaltikov, a moszkvai főkormányzó adjon amnesztiát minden forradalmárnak. Az altábornagy talán engedett volna, de a felkelők egyúttal el akarták érni a karanténlétesítmények és a korlátozások eltörlését, az összes orvos kiutasítását Moszkvából és a halottak egyházi rítus szerint való eltemetését.
Ekkorra jó ötvenezer pestishalott volt a városban. Jeropkin ilyen körülmények között hallani sem akart a megállapodásról. Lezárta a tárgyalásokat, feltűzette a szuronyokat, és utcára rendelte csapatait. A katonák és a hozzájuk csatlakozott önkéntesek több mint ezer lázadót öltek meg, és vagy háromszázat letartóztattak.
A cárnő Orlov grófot küldte Moszkvába, aki négy ezredet és rengeteg orvost vitt magával. Az erőteljes katonai jelenlét (Jeropkin mindössze 150 katonával rendelkezett) lehetővé tette a rend helyreállítását. A lefogottak többségét bíróság elé állították, s közülük százhetvenhármat kényszermunkára ítéltek, négyet pedig, akik részt vettek az érsek meggyilkolásában, felakasztottak.
A kegyenc rendet tesz
Orlov – mint rendkívüli hatáskörrel felruházott kormányzó – nemcsak a felkelést fojtotta el, de a járvány ellen is hatékony intézkedéseket tett. Megerősítette a karanténállomásokat, kórházakat állíttatott föl, megemelte az orvosok fizetését, megszervezte a halottszállítást, észszerű vesztegzárszabályokat alakított ki, megtisztította a várost a szeméttől és a törmeléktől, ugyanakkor gondoskodott a polgárság ellátásáról és biztonságáról.
Novemberre a pestis alábbhagyott és 15-én a cárnő hivatalosan bejelentette a járvány végét, igaz, még 1772 elején is voltak szórványos halálesetek. Mindenesetre Katalin visszahívta Orlovot, akit már a főváros előtt meglepetés fogadott. Gatcsina közelében diadalív várta a grófot, ezzel a felirattal: „Orlov megmentette Moszkvát a bajtól”.
Az uralkodó azonban nem feledkezett meg a rendteremtés igazi hőséről sem. Jeropkin altábornagyot húszezer rubellel és négyezer jobbággyal jutalmazta a császárnő. A katona jellemét tükrözi, hogy az embervásárt visszautasította. Alázattal köszönte, de nem fogadta el a parasztokat.
A későbbiekben Katalin elrendelte, hogy építsenek templomokat a tömegsíroknál, hogy a gyászolók elbúcsúztathassák halottjaikat, s pár év múlva utasítást adott az első moszkvai vízvezeték megépítésére, amely tiszta vízzel látta el a várost.
Alekszandr Szudakov (1851–1914) moszkvai orvos szerint az 1770–1772-es pestisjárvány Moszkvában csaknem ötvenhétezer ember életét követelte. A lázadás és elfojtása során körülbelül ezernyolcszáz polgár és katona vesztette életét.
