Polihisztor a világ végén
Lássuk, merre járt Peter Simon Pallas tudós zoológus, botanikus, de leginkább felfedező!
Ha már Oroszországgal kezdtük a kalandos 1771. év eseményeinek bemutatását, maradjunk is a végtelen orosz tájakon, és lássuk, merre járt Peter Simon Pallas tudós zoológus, botanikus, de leginkább felfedező!
Vitában Linnével
Miközben Moszkvában az obskúrus babonaság uralta az utcákat, addig Oroszország távoli pusztáin kicsiny csapat tört kelet felé, hogy összegyűjtse és rendszerezze mindazt, amit tudni lehet vagy tudni érdemes erről az alig felfedezett vidékről.
Simon Pallas, az Orosz Tudományos Akadémia fiatal munkatársa vezette az expedíciót, akit ezzel bízott meg Nagy Katalin: „Vizsgálja meg a talajnak és a vizeknek tulajdonságait, a helyben szokásos földművelési módokat, az emberek és állatok betegségeit, az ezekkel szemben hatékony eszközöket, amelyeket a kezelés és a megelőzés során használnak az itt élők, tárja föl a méhészet, a selyemhernyó-tenyésztés, a marhatartás és különösen a juhtenyésztés lehetőségeit.
Figyelje meg az ásványok előfordulását, az ásványvizek fölbukkanását, tanulmányozza az itt élő népek művészetét, kézművességét, az egyes tartományok mesterségeit, elemezze a növények, állatok, a hegyek formáit és jellemzőit, azaz a természetrajz minden területét... Foglalkozzon földrajzi és meteorológiai megfigyelésekkel, határozza meg csillagászati szempontból a fontosabb települések helyzetét, valamint gyűjtsön össze minden ismeretet és tárgyi emléket, ami az erkölcsökhöz, szokásokhoz, hiedelmekhez, hagyományokhoz kapcsolódik.”
Pallas, bár mifelénk kevéssé ismert figurája a felvilágosodás nagy adatgyűjtő tudósainak, rendkívüli elme volt. Amint a kutatási megbízásból is kiderül, a XVIII. század polihisztorai közé tartozott: zoológusként, botanikusként, paleontológusként, mineralógusként, geológusként, topográfusként, geográfusként, orvosként, etnológusként, régészként, filológusként, sőt agrárszakértőként is megállta a helyét. Sokoldalúsága ellenére sem tartották felszínesnek tudósnak, inkább afféle rendszerező, enciklopédikus elmeként híresült el.
Huszonöt éves alig volt, amikor komoly tudományos vitába keveredett a nagy Linnével, akinek a növények és állatok rendszertanát köszönhetjük. Carl Linné ugyanis ekkoriban még azt hirdette, hogy a természetben csakis élesen elhatárolható típusok vannak. A fajok száma állandó, és annyi van belőlük, amennyit a Teremtő megteremtett. Igaz, engedte meg a taxonómia atyja, előfordulnak a fajok mellett valamiféle változatok, de ezek csak átmeneti, nem állandó formák.
Pallas 1766-ban szállt vitába ezzel a felfogással, rámutatva, hogy saját, speciális kutatási területén lehetetlen szigorúan megkülönböztetni az izolált zoofitákat a férgek egyes típusaitól, azaz ilyen esetben az sem egyértelmű, hogy állatokról vagy növényekről van-e szó. Nem sokkal később (1772-ben) azt is felvetette, hogy a közeli rokonságban álló fajok talán közös őstől származhatnak. Pár év múlva pedig éppen ellenkező fejlődési irányt tartott elképzelhetőnek: a kutyák sokfélesége kapcsán azzal állt elő, hogy az ilyen fajok esetleg több őstől erednek.
A különös az, hogy míg Linné az élete vége felé elfogadta Pallas felvetéseit, és különösen sokat foglalkozott a hibridizáció kérdéseivel, sőt a fajok számával és jellemzőiknek állandóságával kapcsolatos mondatokat a Systema Naturae 1778-as kiadásából kihúzta, addig Pallas ellenkező meggyőződésre jutott: egyre inkább úgy vélte, hogy a fajok állandók és megváltoztathatatlanok.
A vitát majd csak Darwin zseniális meglátása, az evolúció felismerése fogja eldönteni, de a két természetbúvár polémiája mutatja, mennyire komolyan foglalkoztatta az élet rendszere és működése a kor tudományos (és laikus) közgondolkodását.
Ám nagyon elkalandoztam, lássuk, miféle expedíciót vezetett emberünk Oroszország feltérképezetlen belsejébe!
Utazás Oroszország mélyére
II. Katalin elődeinek birodalomépítő igyekezete többnyire csak a hódítás elsődleges hasznaira koncentrált: az adófizetők számának növekedésére, a kereskedelmi csomópontok feletti uralomra, a biztonságpolitikai kérdésekre. A cárnő azonban ugyancsak felvilágosult elme volt, és pontosan tudta, hogy a nagy Oroszország telis-tele van értékes javakkal és még értékesebb lehetőségekkel, csak meg kell ezeket találni. Ezért az uralkodó különféle expedíciókat indított a birodalom távoli vidékei felé, az ország ásványkincseinek, állati és növényi erőforrásainak megismerése, valamint az egyes régiók történelmi, társadalmi-gazdasági és néprajzi sajátosságainak feltárása érdekében.
A Katalin-korszak természettudományos expedíciói Oroszország hatalmas területét lefedték. A Barents-tengertől Perzsia határáig és a Balti-tengertől Transzbajkáliáig, azaz a kínai határokig bejárták az országot. Egy ilyen felfedezőút központi alakja lett Pallas, aki hosszas előkészületek után 1768 júniusában – kicsiny különítménye és családja kíséretében – hagyta el Szentpétervárt.
A különítmény útvonala az első évben Pétervártól a Volga partjáig, Szimbirszkig tartott. A várost ma Uljanovszknak hívják, híres szülöttéről, Leninről. Pallasék itt töltötték az első telet, majd 1769 márciusban továbbindultak dél felé, eljutottak a Kaszpi-tengerig, onnan ismét keletnek tartva Ufába jutottak. Itt ismét tartottak egy több hónapos pihenőt, mert a szibériai tél lehetetlenné tette a folytatást. A kényszerszünetet tudósunk arra használta, hogy az eddig összegyűlt ismereteket elrendezze és formába öntse, majd elküldje Szentpétervárra. A következő évben, azaz éppen negyed évezrede, 1771-ben meg is jelent a felfedezőútról szóló sorozat első kötete: Utazás az orosz birodalom különböző tartományaiban (Reise durch verschiedene Provinzen des Rußischen Reichs). A következő évben a déli, az Urál mögött elterülő vidéket tanulmányozta a csapat. Itt születtek meg a magyar tudományosság szempontjából rendkívül fontos megfigyelések az obi-ugorok nyelvéről, szokásairól. De talán itt érdekesebb lesz, ha ideidézem, milyennek látta a baskírok égő hegyét a tudós. „A nyitott repedésekből (hasadékokból) folyamatosan vékonyan remegő, forró gőz emelkedik a nap felé, amelyet sem kézzel, sem kéreggel, sem száraz forgáccsal nem lehet megérinteni, mert amit belevetnénk, azonnal lángra kap. Rossz időben, sötét éjszakákon vékony piros lángnak vagy tűzgömbnek tűnik, mely több könyék magasan lebeg a sziklák fölött.”
A telet Cseljabinszkban töltötték, 1771 áprilisában Tomszk felé indultak. A tél folyamán elkészítette útleírásának második kötetét. A tudományos akadémia titkárának írt leveleiből az derül ki, hogy folytatni kívánná az útját Kínába, de rossz egészségi állapota miatt kénytelen elhagyni ezt a tervet. Ugyanakkor Kazanyban maradt kutatótársának, Johann Peter Falknak írt levelében arról is beszámol, hogy elvesztette minden vágyát a további utazásokra, és holmi szibériai száműzöttnek érzi magát... Végül aztán csak-csak összeszedte az erejét, és feltérképezte az orosz Távol-Keletet, átkelt a Bajkálon, eljutott az Amurig, hogy azután végül visszaforduljon.
1774. július 30-án érkezett meg Szentpétervárra, ahogy maga írja útleírásának végén, „életének harmincharmadik évében, kimerült testtel és őszülő hajjal”. Összesen huszonkilencezer kilométernyi, szánkón, lovon, szekéren, vitorlás dereglyén megtett út volt mögötte. Volt, hogy az út menti árkokban, máskor szénaboglyában vagy csak úgy, a csillagos ég alatt éjszakáztak. Munkatársainak mindegyike el-elkapott kisebb-nagyobb betegségeket, Pallast krónikus szemgyulladás kísérte, s egy hideg éjszakán elfagyott a sarka. Mégis, az expedíció olyan tudásanyagot gyűjtött össze, ami máig alapjául szolgál az orosz természettudomány számos területének.
A Pallas-vas
Az ötéves expedíció folyamatosan küldött beszámolói és gyűjteményei már a kortársak szemében is felülmúltak minden várakozást. Soha nem látott állattani, botanikai, őslénytani, geológiai, földrajzi, történelmi, néprajzi anyag érkezett Szentpétervárra. Sok tárgy ma is látható az Orosz Tudományos Akadémia múzeumaiban. Ezek közül talán a legérdekesebb az a hatszáznyolcvan kilogrammos vas-kő tömb, amelyet a felfedező 1772-ben Krasznojarszkból küldetett a fővárosba. A tömb máig Oroszország legnagyobb vas-nikkel meteoritja, s kellő tisztelettel Pallas-vasnak nevezik.
Az utazás gyakorlati jelentősége ugyancsak felmérhetetlenül nagy volt. Információt hozott Kelet-Szibéria és az Altáj-vidék korábban szinte ismeretlen, egyedülálló természeti erőforrásairól. Miután a tudós német nyelvű útleírása megjelent oroszul (1773–1788), franciául (1788–1793) és angolul (1802), egyértelművé vált, hogy Pallas és társai nemcsak a kor természetrajzát tették teljesebbé, de megmutatták a világnak Oroszország szinte kimeríthetetlen erőforrásainak gazdagságát.
Még a modern tudomány vagy akár a környezetvédelem számára is kínál érdekességet az útleírás, hiszen Pallas szinte még érintetlen állapotban látta és mutatta meg Szibéria lenyűgöző világát. A XVIII. századi felfedező mai utódai, a geográfus, a néprajzkutató, a zoológus, a botanikus, a geológus, de még a statisztikus, a régész és a nyelvész sem tudja nélkülözni az orosszá lett német tudós forrásértékű munkáját, ha Oroszország népeivel, természettörténetével kell foglalkoznia.
