Marie-Anne és Antoine – akik között működött a kémia

Lavoisier 1789-ben kiadott kémiai traktátusában Marie-Anne Paulze tizenhárom rajza kapott helyet – laboratóriumi eszközök és berendezések –, illetve az ő keze munkája az a precíz nyilvántartás, amely leírja a követett eljárásokat, mennyiségeket, alátámasztva ezzel férje megállapításait.

A Magyarországi Tudós Társaság és Lavoisier

Legutóbb hosszan meséltem a hazai orvostudományi képzés első kémia- és botanikaprofesszoráról, Winterl Jakabról, aki nemcsak orvos volt, de kiváló tudós is. Ritkán kerül elő a neve, pedig érdekes alakja volt a magyar tudománytörténetnek. Azt írják róla, hogy személyében az elektrokémia egyik előfutárát tisztelhetjük, egyúttal a Lavoisier-féle kémia továbbfejlesztőjeként is emlékezhetünk rá.

Elmesélem, hogy Winterl elektrokémiai elgondolásait egy sokkal fontosabb munka keretében hozta nyilvánosságra. Pest-budai tanársága apropóján szóba került már az a tudós társaság, amelyiknek tagjai kapcsolatban álltak Európa jeles tudósaival, de most azt is elmondom, hogy ez a közösség volt az első valóban megszervezett magyar tudós társaság, pontosabban Magyarországi Tudós Társaság (Gelehrte Gesellschaft in Ungarn). A közösség 1784 júniusában megtartott alakuló ülésén olvasta fel a professzor Az elektromos anyag kémiai módon való vizsgálata című dolgozatát. A szöveg később megjelent a társaság lapjában, a Monatliche Früchte einer Gelehrten Gesellschaft in Ungarn című kiadványban. A témát egyébként pár esztendővel később Alessandro Volta dolgozta ki és vitte európai sikerre.

Minket azonban most jobban érdekel Winterl Jakab tudományos hírnevének másik oldala, Lavoisier kémiai elméleteinek továbbgondolása. Ehhez azonban tudnunk kell egyet s mást a neves francia kémikusról.  

Egy felvilágosult géniusz

Lavoisier, ahogyan sorozatunk sok más alakja, a felvilágosodás fia volt. Tudományos eredményeit igyekezett azonnal társadalmi haszonná fordítani, s ennek megfelelően rengeteg közhasznú kérdéssel foglalkozott. Tökéletesítette a világítótornyok működését, kidolgozta annak módját, hogy miként lehet nagy mennyiségben salétromot előállítani, hogy az állami lőporbizottság vezetőjeként megnövelhesse a lőporgyártást, rájött a dohányminőség javításának lehetőségére, egyúttal az illegális dohányforgalmazás megnehezítésének módjára, kidolgozta az utcai világítás mikéntjét, vízvezetéket tervezett, amely az Yvette folyó tiszta vizét vezette volna Párizsba, s amikor kiderült, hogy elképzelése nem megvalósítható, akkor a Szajna vizének megtisztítását tervezte meg, és így tovább.

Mellesleg 1768-ban, huszonhat éves korában meghívták a tudományos akadémiára. És ugyancsak mellesleg nagyjából ugyanekkor részesedést vásárolt a Ferme-Générale társaságban, a legnagyobb francia adóbérlő vállalkozásban. A cég tevékenysége lényegében abból állt, hogy a várható adókat megelőlegezte az államnak, majd behajtotta azokat a maga profitjával együtt. A lassan mérhetetlenül gazdaggá váló társaság – hiába támogatta a művészeteket és tudományokat – a forradalom közeledtével a társadalmi egyenlőtlenség legfontosabb szimbóluma lett, s gyűlölet vette körül. Ez a tény majd Lavoisier sorsát is megpecsételi, de egyelőre csak előnyei származtak tagságából.

Megbízták például azzal, hogy dolgozzon ki egy Párizs körül húzódó vámrendszert, amely biztosítja a cég bevételeit. Megoldotta, de jobban érdekelték olyan problémák, mint például a leégett Hôtel-Dieu kórház rekonstrukciója, a börtönök higiéniája meg persze a méregdrága tudományos kutatások kérdése. Óriási jövedelméből létre is hozott egy rendkívül komoly laboratóriumot, ahol természetesen nemcsak ő maga, de más tudósok is kutathattak, kísérletezhettek.

És ekkor megjelent a nő.

Marie-Anne

Elnézést a túlzásért! Megjelent a kislány. Igaz, történetünk szempontjából azonban ennek nincs nagy jelentősége, de az biztos, hogy a lányka fenekestől forgatta fel Lavoisier életét.

Tudósunk egyik üzlettársa, Jacques Paulze kellemetlen ajánlatot kapott egy ötven esztendős gróftól.  Comte d’Amerval annyira belebolondult az adóbérlő tizenhárom éves lányába, hogy házassági ajánlata mellé mindjárt egy fenyegetést is mellékelt: ha Marie-Anne nem lesz az övé, a papa búcsút mondhat a Ferme Générale-nál birtokolt üzletrészének. Persze az atya és lánya hallani sem akart a frigyről, Paulse tehát viszonylag fiatal munkatársához, Lavoisierhez fordult, nem kötné-e be inkább ő leánya fejét. Ha már házasság, legalább ne valami kivénhedt kéjenc, hanem a huszonnyolc esztendős, jóvágású és ugyancsak jómódú akadémikus legyen a veje! Lavoisier nem sokat gondolkodott, találkozott a kamaszlánnyal, és stílszerűen szólva működött a kémia. A tudós éppen negyed évezreddel ezelőtt, 1771. december 16-án feleségül vette a bakfist.

Jól döntött: Marie-Anne beírta Lavoisier nevét a tudománytörténetbe.

A kislány ugyanis kiváló nevelést kapott, s egyebek mellett angolul is remekül beszélt. Férje kérésére angol nyelvű értekezéseket fordított, többek között azokat a közleményeket, amelyek Joseph Priestley kutatásairól számoltak be.

A brit tudós 1774-ben olyan megfigyelést tett, ami hamarosan paradigmaváltást hozott. Higanyoxid hevítése közben felfedezett egy különös gázt, amelyről megállapította, hogy az égést táplálja, jobban lélegezhető, mint a levegő, tovább tartja életben a kísérleti egeret, egyszóval valami igazi különlegesség. Hogy mi lehet ez a csodagáz, arra nem jött rá, azt gondolta, hogy talán flogisztonmentes levegő. Később mások is vizsgálták a furcsa gázt, és valamennyien a flogisztonelmélet keretei között próbálták értelmezni az új anyag rendellenes viselkedését. Pedig a baj az elmélettel volt, mint arra Lavoisier hamarosan rájött.

A fiatal akadémikus már korábban felfigyelt a flogisztonelmélet egyik ellentmondására. A Georg Ernst Stahl által kidolgozott koncepció szerint ugyanis minden éghető anyagban flogiszton található, ami az égést okozza. Minél több a flogiszton, annál hevesebb az égés. A folyamat során a flogiszton felszabadul és távozik. Ha azonban a flogiszton távozik, akkor a visszamaradó résznek könnyebbé kellene válnia, okoskodott Lavoisier, s nekiállt, hogy kísérletekkel igazolja vagy cáfolja az elméletet. Hamarosan kiderült, hogy Stahl elképzelése téves, és a Marie-Anne által fordított szöveg ahhoz is hozzásegítette, hogy megértse, mi történik valójában: az égés nem a flogiszton távozása a levegőbe, hanem az új gáz, az oxigén felvétele a levegőből.

Lassan kidolgozta az egész modern kémia alapjait. Rájött például, hogy a víz a hidrogén oxidja, a légzés szintén égési folyamat, azaz oxidáció az emberi szervezetben, és végül arra is rájött, hogy a flogisztonelmélet tévedés, flogiszton nincs.

Az oxigén elnevezés is Lavoisiertől származik. Az oxigén szó görögül savképzőt jelent, tudósunk ugyanis úgy gondolta, hogy az oxigén a savak jellemző alkatrésze. És ezzel el is jutottunk oda, hogy mit és merre fejlesztett tovább a pesti egyetem tanára, Winterl Jakab. Ám mielőtt ezt elmondanám, elmesélem, mi történt a továbbiakban a kémikus házaspárral. Nem illik félbehagyni egy izgalmas sztorit.

A kislány és a tudós

Mire azonban Lavoisier idáig jutott, volt kutatnivalója bőven. Fiatal felesége mindenben segítette munkáját. Az hagyján, hogy a laboratóriumban állandóan ott sürgölődött körülötte, de segített a tudósnak a kutatások dokumentálásában is. A szövegezés mellett az illusztrációkat is Marie-Anne-nak köszönhetjük. A fiatal asszony ugyanis a később olyan nagy karriert befutott Jacques-Louis David festőművésztől vett rajzórákat, s kiváló grafikus lett. Nemcsak dokumentálta és illusztrálta férje kísérleteit és publikációit, hanem életük történetének sok pillanatát megörökítette. Lerajzolta magukat, ahogy kísérleteznek, lerajzolta vendégeiket, a francia, sőt nemzetközi tudományos élet nagyjait, akik rendszeresen látogattak a Lavoisier-laboratóriumba, így például megfestette Benjamin Franklin portréját is.

Ezenkívül a tudományos beszámolók szerkesztőjeként is számíthatott a feleségére a tudós. Óriási szerepe volt például abban, hogy világos és áttekinthető szerkezetet kapott Lavoisier 1789-ben kiadott kémiai traktátusa. A nagy műben Paulze asszony tizenhárom rajza kapott helyet, laboratóriumi eszközök és berendezések, illetve az ő keze munkája az a precíz nyilvántartás, amely leírja a követett eljárásokat, mennyiségeket, alátámasztva ezzel Lavoisier megállapításait.

Sajnos a történet nem folytatódik olyan szépen, ahogy kezdődött. Lavoisier a forradalom kitörése után egyre nehezebb helyzetbe került. Hiába képviselte – immáron a párizsi községtanács tagjaként – humanista elképzeléseit, a hatalomhoz egyre közelebb kerülő jakobinusok gyűlölték őt. Ennek személyes oka is volt.  Lavoisier 1780-ban az akadémia tagjaként hevesen ellenezte a magát tudósnak képzelő újságíró, Jean-Paul Marat felvételét a testület tagjai közé, akit ezzel halálos ellenségévé tett. Most a „nép barátja” bebizonyította, hogy a tudomány ellensége, s mindent elkövetett azért, hogy bosszút álljon az akadémikuson. Folyamatosan támadta lapjában, s el is érte, hogy eltiltsák laboratóriumától, majd azt is, hogy letartóztassák. 1793-ban, a jakobinus terror tombolása idején fogták perbe Lavoisier-t, apósát és a Ferme-Générale más vezetőit. A vád leginkább adóbehajtás volt, továbbá népellenes összeesküvés, hazaárulás és más hasonlók. (Persze igaz, ami igaz, a Ferme-Générale tevékenységét nehéz jóhiszemű, proszociális vállalkozásként értelmezni, az adóbérlő társaság a kíméletlen kizsákmányolás fontos szerve volt.) Lavoisier a perében hangsúlyozta a távolságot, ami a vállalattól elválasztotta, mondván, hogy ő tudós és nem adóbérlő. A bíró azonban ezzel a hírhedt mondattal söpörte félre védekezését: La République n'a pas besoin de savants! Magyarán: a köztársaságnak nincs szüksége tudósokra. Jegyezzük meg jól ezt a mondatot! Szimbolikus pillanat szimbolikus mondata. Ezzel ért véget a felvilágosodás és kezdődött az a rettenet, ami bő kétszáz esztendeje a népre hivatkozva követi el az emberiség ellen az összes kigondolható és ki nem gondolható szörnyűséget.

A fő haszonbérlőket pár órás tárgyalás után halálra ítélték és még aznap délután le is fejezték. Testüket tömegsírba hajították. A perről még aznap tudósított a Moniteur. A II. év floréal 19-i, azaz 1794. május 8-án megjelent száma így írt: „Meg lévén győződve arról, hogy ők szerzői vagy legalább bűnrészesei egy a Franciaország ellenségeinek sikereit előmozdító összeesküvésnek, különösen pedig arról, hogy a francia népet mindenféleképpen zsarolják és zaklatják: a dohány közé vizet és a pipázó polgárok egészségének ártalmas anyagokat kevernek; kauciójuk, valamint üzleteikhez megkívántató tőkéik érdekében hat és tíz percentet vesznek, holott a törvény értelmében csak négyre vannak följogosítva; nyereségeikkel birtokában vannak oly tőkéknek, melyeknek a nyilvános kincstárba kellene befolyniok; a népet és nemzeti vagyont rabolják, hogy a nemzetet megfosszák roppant összegektől, melyeknek a szövetséges despoták elleni háborúra kellene fordíttatniok, s ez összegeket az utóbbiaknak kiszolgáltatják: halálra ítéltettek.”

Marie-Anne hiába próbálta megmenteni apját és férjét, nem járt sikerrel. A kormány elkobozta pénzét és vagyonát, lefoglalta Lavoisier összes jegyzetfüzetét és laboratóriumi felszerelését. Mindezek dacára az özvegy megszervezte férje utolsó emlékeinek, a Mémoires de Chimie-nek a kiadását. 1804-ben azután újra megházasodott, hozzáment a kor egyik legismertebb fizikusához, Benjamin Thompsonhoz, de az új házasság rövid életű volt. Hamarosan el is váltak. Marie 1836. február 10-én, 78 éves korában halt meg Párizsban.

Savak, sók, bázisok meg az oxigén

És akkor e hosszú és tragikus kitérő után utazzunk vissza Pest-Budára, mert azt ígértem, elmondom, miben is állt Jakob Winterl tudományos felismerése, amely továbbfejlesztette Lavoisier kémiai elméleteit.

Nos, az 1787-ben megjelent Méthode de nomenclature chimique-ben Lavoisier új kémiai rendszertant vezetett be, amely elválaszthatatlanul kötődött az ő oxigénelméletéhez. A rendszer lényege az volt, hogy a hagyományos föld, levegő, tűz és víz felosztás helyett ötvenöt olyan anyagot sorolt föl, amelyet az ismert kémiai eszközökkel nem lehetett egyszerűbb anyagokká bontani.

Volt itt mindenféle kémiai tényező – olyasmi is, amit ma egy általános iskolás sem tenne ebbe a rendszerbe, mint például a fény és a hő –, de a nagy tévedés nem ebben állt. Lavoisier rendszerében fontos szerepet játszott az oxigén. Ennek mennyisége határozta meg azt, hogy egy vegyületet a savak, a sók vagy a bázisok közé kell-e sorolni.

A mi Winterl Jakabunk azonban erősen vitatta Lavoisier nézetét, amely szerint a savasság oka az oxigén lenne. Ez többek között azért sem képzelhető el – írta Winterl –, mert sóképzésnél az oxigéntartalom a savból változatlanul megy át a sóba, és annak ettől nem lesz savas jellege.

Ugyanakkor a pesti professzor vitathatatlanul nagyra tartotta a francia akadémikust. Így írt munkásságáról: „Alighogy ismertté vált nálunk az ón meszesítéséről szóló dissertációja, már 1792-ben elsőnek hagytam el a németek és angolok által oly hevesen védelmezett flogisztont, noha maga a kiváló férfiú, Lavoisier is csak a következő évben mérte a végleges csapást a Stahl-féle hipotézisre”, azaz Stahl német professzor flogisztonelméletére.

De hogy Winterl vagy bárki más Európának ezen a felén tisztában volt-e azzal, milyen óriási mértékben járult hozzá Lavoisier kutatásaihoz felesége, Marie-Anne Paulze, azt nem tudom.