Megfékezett veszedelem – Íme az első hazai járványszabályzat

Most, hogy ismét komoly intézkedéseket kell hoznunk a fékeveszett koronavírus-járvány ellen, érdemes felidézni: kereken negyed évezreddel ezelőtt, 1771-ben jelent meg Magyarországon az első helyi járványügyi rendelet. A jogszabályt a pozsonyi elöljáróság hozta, hogy megfékezze az országban itt is, ott is felbukkanó pestist.

Bolhaugrásnyi védelem

A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején – mint arról már írtam ebben a sorozatban – Törökországból induló pestisjárvány tombolt Oroszországban. Magyarország, illetve a Habsburg Birodalom viszonylag védett volt, mert az 1770-ben életbe léptetett Generale Normativum in Re Sanitatis, azaz Általános egészségügyi szabályzat (amelyet a későbbiekben csak Egészségügyi főszabályzat néven emlegettek) jól vizsgázott, és jobbára távol tartotta a járványt.

Röviden elmondom, hogy az előírásrendszer nem a semmiből született. A XVII. század végi felszabadító háborúk után a birodalmi Közegészségügyi Bizottság már a magyar kormányszervekkel közösen lépett föl a dögvész ellen. Hogy mennyire felületes volt a védelem, arról az 1713 és 1715 között pusztító súlyos pestisjárvány tanúskodott. A tapasztalatok nyomán a több évszázados tengeri kikötői vesztegzárak mintájára Triesztben és Fiumében vesztegintézeteket hoztak létre, majd ennek példáján a déli határok mentén szárazföldi vesztegállomásokat is létesítettek a fontosabb kereskedelmi útvonalakon.

A jól szervezett védelemnek köszönhetően a birodalom területén 1744 után nagyobb pestisjárvány már nem fordult elő, bár a fenyegetettség továbbra is fennállt, hiszen élénk kereskedelem folyt a járványügyi szempontból igen veszélyes török birodalommal. Itt nem voltak komoly rendszerek, amelyek megfékezhették volna a pandémiát, s a kikötői karanténszabályokat is felülírta a korrupció. Magyarországon azonban az orvostörténészek szerint kifogástalanul működő egészségügyi szolgálat állta útját a járványoknak. Egyfelől a hatóságok drákói szigorral betartatták a vesztegzárszabályokat, amelyek a tapasztalatokra alapozott élettani és mikrobiológiai követelményeknek tökéletesen megfeleltek.

Hogy legyen valami elképzelésünk arról, miként is történt a járványmegelőzés a XVIII. században, elmondom, hogyan zajlott egy ilyen eljárás. Nos, amikor a kereskedők társzekereikkel megérkeztek a „kontumácia stációhoz”, a szemléző sebészmester vagy az orvos „biztonságos távolságból” megvizsgálta a jövevényeket. A „biztonságos távolság” pedig valamivel több mint egy bolhaugrásnyi volt. Tudták ugyanis, hogy a pestist a Xenopsylla bolha terjeszti, amelynek egészséges példányai sem tudnak 18 centiméternél nagyobbat ugrani. Ebből a távolságból jól lehetett látni az esetleg megnagyobbodott nyirokcsomókat, azaz a pestisnek nevet adó bubókat. A bolhák amúgy nem nagyon hagyták el a gazdaszervezetet, csak a halál beállta után, ugyanis akkor már zavarta az élősködőket a csökkenő testhőmérséklet. Viszont a kutyák és a macskák vonzották a parazitákat, ezért a kontumácia stációkban háziállatok elő sem fordulhattak.

A bubók egy–nyolc nappal a csípés után jelentek meg, de a folyamat néha két hétig is elhúzódott. Ehhez mérték azután a vesztegzár idejét.

Az ilyen módon sikerrel feltartóztatott pestis az 1768–1774-es orosz–török háború idején azonban nem a déli határokon bukkant fel, hanem északkeleten. A betegség most Lengyelország felől, Podóliából, Volhíniából és Galíciából fenyegette a Magyar Királyságot. Szerencsére a délen rutinszerűen működő szisztémát könnyen adoptálták az északkeleti hatóságok, ám az is egyértelművé vált, hogy a mind jobban bővülő külső és belső kereskedelem, illetve a határok mentén fel-felbukkanó járványok miatt a lokális megoldások helyett egységes szabályrendszerre lesz szükség.

Vesztegállomások a határ mentén

Ilyen körülmények között született meg az Egészségügyi főszabályzat, amelyet a felvilágosodás szellemének megfelelően külföldi példák alapján állítottak össze. A közvetlen minta a porosz szabályzat volt. Bécsben csak ott változtattak rajta, ahol elkerülhetetlen volt, hiszen úgy vélték, a járványokkal szembeni védekezés egyetemes feladata minden hatóságnak, nincsen abban semmi helyi szempont. Az 1770. január 2-i keltezéssel németül kiadott királyi rendeletet mindjárt lefordították a Magyar Királyság hivatalos nyelvére, azaz latinra, és ugyancsak királyi rendelettel életbe is léptették. Még a fordító nevét is tudjuk: Hodosi Skollanics József Ferenc (1720–1785) orvosdoktor, a Magyar Királyi Egészségügyi Bizottság tanácsnoka ültette át latinra a német szöveget.

(Zárójelben elmondom, hogy Magyarországon akkor vált hatályossá birodalmi rendelet, ha az uralkodó mint magyar király leiratot intézett a Helytartótanácshoz annak kihirdetésére, majd az a rendelet szövegét latinra fordítva, tartalmát a hazai közjogi viszonyokra adaptálva, saját tanácsi határozatához csatolva kihirdette. Így történt ez a főszabályzat esetében is.)

A szabályzat részletesen tárgyalja az egészségügyi szolgáltatók jogállását, majd önálló részben a járványügyi szabályokat határozza meg. Ilyen fejezetcímeket olvashatunk benne: Valamennyi olyan vesztegintézet leírása, amelyek a török határok mentén kerültek felállításra, Vesztegzári időtartamok meghatározása egészséges, azaz nem veszélyes időszakokban, Vesztegzári időtartamok veszélyes és kétes időszakokban, Vesztegzári időtartamok azokban az esetekben, amelyekben a beérkező hírek a Török Birodalomban kitört pestisjárványról szólnak és így tovább.

1770. október 20-án, amikor már majdnem tíz hónapja hatályban volt a Birodalmi főszabályzat, az Udvari Egészségügyi Bizottság részletesen beszámolt a jogszabály hatékonyságáról a Kancelláriának küldött emlékeztetőjében. „Lengyelországgal szemben a Magyarországon és Sziléziában végrehajtott intézkedések a határokon dúló pestises vész feltartóztatására, továbbá a helyben létesített vesztegintézetek, egészségügyi záróvonalak és más elővigyázatosságok, amelyek az 1770. január 2-án kiadott cs. kir. Egészségügyi Szabályzat legnagyobb szigorával kerültek bevezetésre – a jó Isten segedelmével, amely nélkül teljes biztonság nem létezhet – oly hatásosnak bizonyultak, hogy az innenső oldalon a cs. kir. örökös tartományokban ez idő szerint a betegségnek semmilyen betörése nem történt.”

Később azonban előfordultak kisebb gócok az ország belsejében, így például Zemplén vármegyében, amik szükségessé tették a helyi járványügyi rendeletek megalkotását. Az első ilyen tervezet éppen negyed évezrede, 1771-ben született.

 Járványrendelet Pozsonyban

Miután az Általános Egészségügyi Szabályzat csak a határok mentén létesítendő karanténállomásokkal foglalkozott, s nem adott útmutatást arra nézve, hogy mi történjék a kereskedőkkel, az árukkal és az utasokkal, ha az ország belsejében ütne ki rajtuk a dögvész, e kérdésről a helyi hatóságoknak kellett rendelkezniük. Az első – és a későbbiek számára is minta gyanánt szolgáló – ilyen rendelet Torkos Justus János német nyelvű tervezete volt, amelyet a pozsonyi magisztrátusnak készített, s amelyet lelkiismeretesen megőrzött a helytartótanácsi levéltár. Bizonyára azért, hogy más elöljáróságok is hasznát vehessék.  

Az anyag valóban alkalmas arra, hogy etalonként szolgáljon. A szerző felkészültsége, szakmai gondossága, a tervezet világos rendszerezése és tagoltsága mind olyan szempontok, ami más hatóságok kezébe is könnyen használható, áttekinthető és hiteles eljárásrendet adott.

Torkos így foglalja össze rendelettervezet céljait: „Mindazon szükséges és üdvös rendelkezések, amelyek bármely mindenkori ragályos betegség esetén követendők, kiváltképpen azt a célt szolgálják, hogy a város lakói mentesüljenek a járványos miazmáktól. Mindazonáltal, ha már megjelent volna a ragály, meg kell jelölni az ellene való szereket, hogy a betegség gyógyíthatóvá és a továbbiakban elháríthatóvá váljék.”

A rendelettervezet első része tartalmazza a rendészeti intézkedéseket. Ezek közül a legfontosabb a járványügyi biztosok kinevezése, illetve a biztosok munkájának meghatározása, mely szerint az ő dolguk, hogy a város határában megállítsák és megvizsgálják a betérni kívánó utazókat és kereskedőket, portékáikkal együtt. A szöveg folytatásában általában a megelőzésről, illetve a megelőző és gyógyító szerekről beszél a szerző a korabeli járványtani dogmatikának megfelelően. Itt találjuk azokat a ma már mulatságosnak ható, ám a maguk korában nagyon is komoly felvetéseket, mint a betegségmegelőző szerek (borókafenyő, tömjén, fenyőgyanta stb.) füstölése, amelyek „a levegőben terjedő, a melléképületekből, istállókból, pocsolyákból és más hasonlókból keletkező kigőzölgéseket, amelyek rothadást képesek kiváltani, megtisztítják és elpusztítják”. De Torkos – a korabeli szokásokkal és orvosi megfontolásokkal szemben – a betegségmegelőzés szempontjából a „házakban tartott tisztaság”-ot is fontosnak tartja.

A kor felvilágosult emberbarátságára jellemző, hogy szerzőnk fontosnak tartja a szegények támogatását is. Előterjesztését így zárja: „.Mégis említést kell tenni azokról a többnyire nagy szegénységben élő emberekről, akik nem tudnak pénzt adni az orvosságokért, így a Tekintetes Magisztrátusnak van módja dönteni arról, hogy részükre az orvosságot mint szükséges betegségi segélyt ingyenesen adományozza, és kiadatásáról rendelkezzék.”

Új betegség, új problémák

A rendszer, amelyet a főszabályzat, valamint az egyre szaporodó helyi rendeletek sora alkotott, mintegy hatvan évig kiválóan működött. 1830–31-ben azonban olyan betegség bukkant föl, amelyre nem volt felkészülve ez a hálózat.

A kolera előbb Ázsiában, majd Oroszországban jelent meg, s innen terjedt szét egész Európába. 1832-ben már áthurcolták Amerikába is.

Kétségtelen, hogy a Helytartótanács gyorsan cselekedett, és 1830. december 28-án az ugyancsak Lengyelország felől betörő vésszel szemben lezáratta az északi határokat. Ezt követően azonban a hazai járványügy a korábbi gyakorlat alapján dolgozott, s úgy kezelte az új betegséget, mint évszázadon keresztül a pestist. Csakhogy a kolerának semmiféle korán felismerhető tünete nincs, de ha lenne is, kolerabeteget a magyar járványbiztosok sosem láttak. A hagyományos karantén sem megfelelő, mert a kolera esetében nem a beteg fertőz, hanem a széklete, hányadéka. S mivel erre nem fordított figyelmet a korabeli karanténhatóság, a betegség a pestisre emlékeztető, százezres nagyságrendű pusztítást végzett az országban. A csaknem félmillió megbetegedés mintegy 250 ezer (!) halálos áldozatot követelt. Az áldozatok között volt Kazinczy Ferenc is.

A fertőzött régiókra kiterjesztett szigorú karantén éppen olyan problémákat okozott, mint amilyenekkel 1771-ben a moszkvai lakosság nézett szembe. A személy- és áruforgalom leállítása nem szabott gátat a tömeges halálozásnak, viszont a kialakuló áruhiány s az ezért felbukkanó éhínség meghaladta a lakosság tűrőképességét. Parasztlázadások törtek ki, amelyek során hivatalos embereket, nemeseket, papokat és zsidókat vertek agyon a kétségbeesett tömegek.

1831. augusztus végére azután a felkelést leverték, és kemény kézzel állították helyre a rendet. A járvány szinte azonnali hatással járt a magyar politikai osztályra, a nemzeti liberális nemességre. Ettől kezdve széles körű egyetértés alakult ki abban, hogy a jobbágyság mint olyan nemcsak gátat jelent az ország fejlesztésében, de további fenntartása súlyos veszélyeket is rejt magában. A kolerabiztosok között a fiatal Kossuth Lajos is ott volt.