A Greyhound és a farkasfalka
Az óceán közepén veszi kezdetét az igazi macska-egér harc, ahol a lassú, esetlen kereskedőhajókat megpróbálják levadászni a német tengeralattjárók.
Az utóbbi években Amerika komolyan próbálkozott – új, filmes alapanyagokat keresve – az első világháborút is a „jó és a gonosz nagy harcaként” feltüntetni. És habár ott harcoló dédapáinkat még mindig nem a Gonosz Elnyomó csatlósaiként látom, annyit azért sikerült elérnie Hollywoodnak, hogy újra örömmel fogadjam a sokkal egyszerűbben megítélhető második világháborús filmeket. Érezzék kínosan magukat csak a németek!
Fórja van
Sokat köszönhetünk 2017-nek és a Dunkirknak, ami bebizonyította, hogy lehet új módon hozzányúlni a lerágott csonthoz: örömet nyújtani a nézőknek, egyszersmind elnyerni a szakma elismerését. Ehhez pedig fortély, ötlet, pénz, bátorság és újszerűnek ható történet is szükséges. Az Apple Tv+ valami hasonló recept alapján alkotta meg a Greyhound című filmjét, amely azt hiszem, már csak azért is megnyeri majd a nézők szívét, mert a moziszempontból igencsak ínséges karanténidőszak alatt sikerült megörvendeztetni vele minket.
Ismeretlen hadszíntér
A történet 1942-be kalauzol vissza minket az Atlanti-óceán északi részére, amely kulcsfontosságú volt a háború szempontjából. Amerika itt szállított hadianyagot, embert és ellátmányt európai szövetségeseinek. Minden kereskedelmi konvoj mellé hadihajókat rendeltek, amelyek igyekeztek biztonságosan célba juttatni a rájuk bízott árut és embereket. A haditengerészet szerepe kulcsfontosságú volt a „Sötét Verem” nevezetű helyen, ahol, a szárazföld távolsága miatt, a légierő már nem volt képes kísérni a konvojt. Itt, az óceán közepén veszi kezdetét az igazi macska-egér harc, ahol a lassú, esetlen kereskedőhajókat megpróbálják levadászni a német tengeralattjárók. Az U-boat-farkasfalka és prédái közé pedig csak a szövetségesek rombolói állnak.
Nem lettem volna a helyükben
Bevallom, nem vagyok egy nagy hadiguru. A férfi nemet megszégyenítő módon soha nem olvastam utána az egyes fegyvernemek történetének, ahogy az sem izgatott soha, hogy xy rakétának vagy géppuskának milyen pusztító ereje van. Körülbelül annyit tudok a tankokról, repülőkről, amennyit a könyvekből vagy a filmekből magamba szívtam. A haditengerészettel kapcsolatos „naprakész” ismereteim pedig még Trafalgarral kapcsolatosak, így viszonylag újkeletű és emésztendő volt minden információ, amit a film első fél órájában láthattam. Például, hogy a világháborús tengeralattjáróknak fel kell jönniük a felszínre, hogy effektíven lőni tudjanak, hogy a tengeri hadviselés nagy része az kockás papíros torpedójáték első, vaktában leadott húsz lépésére hasonlít. Ráadásul a hadihajók még csak kedvükre se lövöldözhetnek minden egyes gyanús radarjel után, mert viszonylag hamar kifogynak a bombákból! A németeknek felettébb kedvező esélyeket csak az az örvendetes tény egyenlíti ki, hogy a filmben szereplő konvojt kísérő Greyhound hadihajó kapitánya maga Tom Hanks volt.
Írói ihlet
A forgatókönyv C. S. Forrester A jó pásztor című könyve alapján készült, ami így persze magán hordozza az író stílusát annak szerethető, de mégis tökéletlen módján. Forrestert az Őfelsége kapitánya sorozata miatt ismertem meg és könyveltem el, mint „ifjúsági regényírót”. Olyan emberként, aki jól tudja meséjét történelmi köntösbe bújtatni, érzelmeket kiváltani, ezekkel operálni. Ezt pedig ebben a tengeralattjárós regényében is megtette, de sajnos ez az írói érintés eredményezte a film leggyengébb és leghatásvadászabb aspektusait is. Számomra nem adott a filmélményhez hozzá semmit az, hogy Tom Hanks a történet egyes mozzanatait bibliai idézetekkel kommentálta, ahogy feleslegesnek éreztem a nácik önhittségeként bemutatott gonosz, fenyegető rádióüzeneteket is. Főleg, mivel hősünk – a változatosság kedvéért – megpróbált emberként tekinteni láthatatlan ellenségeire. Inkább ezzel és látványosan ábrázolt kötelességtudatával vált szimpatikussá a néző számára, nem pedig a mellé állított kontraszttól vagy a történetbe beleerőltetett szerelmi szál miatt.
Nem volt elvesztegetett idő!
Mint írtam, nem tudom megítélni, hogy a történet történelmi, hadtudományi szempontból pontos-e. Azt pedig, hogy egy-egy felvétel igazi hajón, vagy egy zöld vászon előtt zajlott, végképp nem tudom eldönteni. De nem is érdekel. Az biztos, hogy a film – alig másfél órás – játékideje alatt nem szakított ki semmi a történetből, ráadásul sikerült bennem a feszültséget folyamatosan fokozni, egészen a kissé egyszerűre sikeredett tetőpontig. Tetszett, hogy az alkotók in medias res neki mertek vágni a történetnek, és hogy nem kellett fél óra expozíciót meghallgatnom arról, hogy miért is fontos a haditengerészetnek a trigonometria. Ráadásul még a pátoszt is sikerült minimumra csökkenteni a történet végén. Valami, filmektől nem várt dolgot sugallva a nézőnek: történelmünk azon sötét szakaszában a hősiesség és a kiválóság választotta el az élőt a halottól. A kötelesség teljesítése és a győzelem nem feltétlenül járt megdicsőüléssel. Megnyugvással pedig pláne nem! Hiszen több száz ember halálán keresztül vezetett oda az út.
