Czegő Zoltán: Elvetnivalónak tartom a semmitmondó irodalmat

Mélyen gyökerező, fojtott indulat és alkotói nyugtalanság tombol benne, akárcsak pályakezdő korában, legújabb verssoraiban is feszülten pattog a meg nem alkuvás. Czegő Zoltán nyolcvankét évesen termékenyebb, mint valaha, barátai azt mondják róla: „Az igazság kimondásának súlyát mérte rá az Isten.” Sepsiszentgyörgyön, földszinti tömbházlakásában kerestük fel a költőt. Gyengélkedik, mondja, a gyógyszerei miatt a bort is félreteszi, inkább az ablak elé kifüggesztett madáretetőhöz kísér, ahol a minap megleste, hogyan talált védelemre egy cinege a március végi hószakadásban. Ahogy meséli, láthatóan elborítja a líra, érzem, hamarosan vers lesz a történetből. Dolgozószobáját faltól falig könyvek meg egy Szilágyi Domokos-metszet borítja, itt ír megszállottként, mint akinek sok még a mondanivalója. Legfrissebb munkái decemberben jelentek meg, a Haragos harangok című a tizenötödik verseskötete, a harmincharmadik könyve.

– Mi foglalkoztat mostanában, miről írsz szívesen?

– Nincs erőm új regényhez, verseket írok. Félelemérzet van bennem. Hogy a szellem megszokja az elmúlás tudatát, az jól hangzik, de nehéz megélni, elfogadni, belenyugodni, hogy meg kell halnom. Tavaly áprilisban, amikor már elindult a világban a pánik, akkor riadtam meg, hogy be vagyok zárva, és eszembe jutott minden börtönjárt barátom és kollégám, Dávid Gyulától Páll Lajosig. Felmértem, hogy a helyzetben nagy epika rejlik, de nem fogtam bele újabb regénybe, és már bánom. Ehelyett egyre-másra publicisztikát írtam, vigasztaltam az olvasókat. Egyik vidámabb tárcanovellámban azt is megírtam, miért kaptam március 14-re oltási előjegyzést, nyilván azért, hogy ne én legyek március 15-e hőse, egy bevándorló, aki Magyarországról hazaemigrált a Székelyföldre. Június 18-ra sem tehették az időpontot, hiszen akkor van a születésnapom, akárcsak Horthynak. 

– Úgy szoktad emlegetni, hogy 22 év magyarországi tartózkodás után „visszaemigráltál” Erdélybe. Azóta egyre-másra jelennek meg a regényeid, most mégis inkább a vers áll közelebb hozzád?

– Huszonhat éves korom óta folyamatosan írok verseket, azelőtt nem éreztem indíttatást, nem sürgetett. A barátaim csodálkoztak, hogy – bár újságcikkeim jelentek meg – miért nem írok verseket, mint Farkas Árpi, Király Laci, Molnos Lajos. Kezdő tanár voltam Sepsibükszádon, amikor egyazon napon lett öngyilkos egy erdővidéki pap és a NATO egyik főtisztje, megdöbbentett, hogy honnan vették a bátorságot, egyáltalán miért lehettek öngyilkosok, egyik sem éhezett, nem fenyegette őket börtön, mint egyeseket, hát ezt versben kell megírnom! Az Igaz Szó szerkesztőségébe küldtem el 1966-ban, jött is Székely János versrovatvezető levele, hogy írjak magamról, eddig hol közöltem stb. Így indult a pályám. És azóta nem hagytam abba.

– Sepsiszentgyörgy, a Megyei Tükör szerkesztősége mennyire volt meghatározó számodra?

– 1968-ban, a megyésítést követően jött létre a lap, Dali Sándor, az alapító főszerkesztő meghívta Farkas Árpádot, Csiki Lacit, Magyari Lajost, Tömöry Pétert és jómagamat, fiatal, kezdő költőket. Valamelyest ismertem őket, a második Forrás-nemzedék tagjaiként emlegetnek bennünket a mai napig. Mondogatták is, hogy könnyű Dali Sándornak lapot csinálni öt költővel.

– Mi volt bennetek a közös?

– A szülőföld hétszentsége, a hallatlan ragaszkodás az anyanyelvhez, a falvainkhoz. Riporterként úgy jártuk a vidéket, mintha Rómában járnánk, Háromszék minden zugát ismertem. Ha a Securitate nem kerget el, akkor soha nem hagytam volna itt ezt a vidéket. Tudtuk, mit éltek át ártatlanul az akkor még önálló Bolyai Egyetem tanárai, diákjai, akik az ‘56-osokkal rokonszenveztek, hogyan börtönözte be őket a Securitate, de a módszereiket nem ismertük. Csak lassan értettük meg, miért és hogyan szivárognak be a felsőbb vagy inkább latrinakörökbeli emberek a szerkesztőségbe. Nem volt ugyan könyvtárunk, de könyvtáros címen vették fel az egyik besúgót. Az ajtójára kiírta: Aici nu se fumează, vagyis itt nem lehet dohányozni. Soha nem dohányoztunk a szerkesztőségben, azt sem értettük, miért nem magyarul írta ki a figyelmeztetést, vettem is a termelőeszközömet, és felírtam az ajtajára: En français? Amikor először kerültem a Securitatéra, a főtiszt a többi között ezt a „bizonyítékot” is elém tette, a szememre vetette azt is, hogy írok a Szabad Európának. A mai napig nem tudom a címüket, nem írtam nekik, csak szemlézték a lapunkat. 

– Később volt lehetőséged szembenézni a rólad írt jelentésekkel?

– Nem jártam utána, bonyolult eljárás. A műanyagforradalom után az egyik besúgó egy itteni magyar lapban tette közzé a bocsánatkérését, azt írta, rákényszerítették, hogy jelentsen rólam.

– Elvárás volt, hogy vállalhatatlan publicisztikát, kötelező verset írjatok?

– Hogyne! A nyolcvanas évek elején, egy politikai nagygyűlésen kellett részt vennünk, és kértek, hogy szóljunk majd hozzá versben. Otthon ültem egymagamban, elvált ember voltam már akkor, és azon morfondíroztam, hogy soha egy betűt se írtam a szocialista-kommunista rendszerről, mit tudnék én ott felolvasni. Felhívtam Gajzágó Marcit, az akkori főszerkesztő-helyettest, mondtam neki, hogy nem fogok felolvasni az elvtársak előtt, mert ez emberileg is, irodalmilag is öngyilkosság. Kértem, hogy mentsen ki, reggel közölje a főszerkesztővel, hogy édesanyám nagybeteg, és hozzá kell utaznom Székelyudvarhelyre. Buszra ültem, három napig otthon voltam. De kértek olyant is, hogy Ceaușescu feleségének születésnapjára írjunk verset. Akadt olyan kolléga, aki megírta … de halottakról igazat vagy semmit… Igen, sok magyar megtette, nem úgy, mint Ferenczes István Csíkszeredában, akit kirúgtak a szerkesztőségből, mert nem volt hajlandó rendelésre írni.

– Aztán téged is kirúgtak a Megyei Tükörtől...

– Behívtak ‘83-ban a pártbizottsághoz, a propagandatitkár közölte a hírt, Czegő elvtárs, el kell hagynia a szerkesztőséget, mert a lapnál nem dolgozhat, akinek Nyugaton rokona van. Mondom, Inceu elvtárs, nekem Nyugaton nincs senkim. De, mondja, a testvérem kint van. Izzadt szerencsétlen pribék, ő is restellte. Bandi, a nyolc testvérem közül a legidősebb tényleg disszidált, átjutott a Dunán, majd Belgrádon, Bécsen át engedéllyel menekült Svédországba, de a családját nem vihette ki. Amikor megtudta, hogy az Izraelben letelepedők hozzátartozóit kiadja az ország, akkor ezt kihasználva Svédországból repülőgéppel, ingyen utazott Izraelbe, a családját is kiutaztatták Romániából. Szóval nem Nyugaton, hanem délkeleten volt testvérem, de ez nem volt mentség, eltávolítottak a szerkesztőségből. Akkor már két gyermekem volt, öt évig dolgoztam még Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Művélődési és Szocialista Nevelési Bizottságban – ezt a címet nem én találtam ki –, de tovább nem bírtam. ‘88-ban úgy döntöttem, itthagyom Romániát, bele is egyezett mind a két volt feleségem. Levelet írtam ékes román nyelven a Securitate főnökének, hogy tisztelettel kérem, szíveskedjék fogadni. És beadtam a szolgálatos tisztnek, a mai Csoma Sándor utcai székhelyükre, majd visszaballagtam a megyei szocialista bizottsághoz. Kétségbeesetten, tépett frizurával fogadott az elnöknő, hogy merre jártam, mit tettem, mert a szeku keres. Mondom, onnan jövök. Maga csak viccel, sápítozott a főnöknő, az lehetetlen, így, fekete öltönyben, fehér ingben… Egyébként azért kerestek, hogy most azonnal menjek be a szekuhoz. Visszaballagtam. Fogadott a főnök, én röviden elpanaszoltam, hogy nyolc éve nem engednek külföldre, a baráti szomszédos országokba sem mehetek, nem értem, miért nem kapok útlevelet. Mondta, hogy megvizsgálják az ügyet, udvariasan kikísért a kapuig, és a román népköltészet egyik közmondásával búcsúzott: Câteodată gura bate curul, vagyis néha a száj miatt verik a segget. Hát így kaptam útlevelet. 

– Milyen volt elhagyni Erdélyt, mit vittél magaddal?

– Nem mondom el, milyen volt, mert vagy elsírom magam, vagy káromkodom. Egy papírbőrönddel ültem fel a vonatra, a cipőket kéziratokkal tömtem ki, ezeket Pesten újragépeltem. Újpalotán kaptam egy lakást, ezért hálás vagyok. Már az Esti Hírlapnál dolgoztam, omlott a kommunizmus, amikor jött a hír, hogy Ceaușescu menekül. Engem mint erdélyi, felszabaduló székely költőt emeltek a poharak közé, mondtam a főszerkesztőnek, hogy ünnep ide vagy oda, állítsátok le a nyomdát, mi lehetünk az első lap, amely lehozza a hírt. És le is hoztuk: A diktátor menekül!

– Huszonkét év után mi hozott haza, Sepsiszentgyörgyre?

– Azt a rettenetes kálváriát, amit a román közmondástól a visszatelepülésig megéltem, azt minden valamirevaló író megírta volna. Nem voltam nagy rendszerromboló. A tollam, az igen, és ezt Magyarországon akkoriban meg is becsülték. De akárcsak a járványt, azt sem írtam meg, hogyan értem meg, hogy Horn Gyula visszanyeri a trónt a ‘94-es választásokon. Később mint Csurka István, a Magyar Igazság és Élet Pártja elnökének egykori főmunkatársát (így neveztek meg) letiltottak, többet sehol, egyetlen soromat sem közölték, rám sütötték az antiszemita bélyeget, irodalmi karanténba zártak. Rettenetes volt. Eladtam a lakást, és huszonkét év után hazaköltöztem Sepsiszentgyörgyre. Könnyű volt a döntés, nem úgy, mint ‘87-ben. 

– Többször hallottam már, hogy undorodsz a politikamentes irodalomtól. Nem túlzás ez?

– A magyar irodalom, különösen az erdélyi nem lehet politikamentes, amíg megalázó sorban van a népem, addig elvetnivalónak tartom a semmitmondó irodalmat. Az írónak, az irodalomnak szolgálata van, ha eredményes, akkor nyugalmat teremt. Természetesen ez nem egy megkoszorúzott hitvallás.

– Ma hogyan értékeled, jól tetted, hogy ‘88-ban elhagytad Erdélyt?

– Rossz döntés volt. Bírnom kellett volna még. Bár nem tudtuk, meddig kell még tűrni.

– Azt mondod, semmilyen fórumon nem tudtál közölni. A letiltásodnak is köszönhető, hogy epikára váltottál, hogy ontani kezdted a regényeket?

– Prózát, epikát  a magyarországi kirekesztés előtt is írtam, itthon is, amott is.

– A Medrében él című volt az első regényed, ha jól emlékszem. Később az Időrianás című regényért különdíjat is kaptál.

– Igen, jöttek sorban. Különösen örvendtem, amikor a Székelyföld irodalmi folyóirat szerkesztősége beválogatta a Katonabogár című könyvemet a Székely Könyvtár sorozatba, ez  megtiszteltetés volt, és már itthon, 2010 után történt. És követte a Néma lovak, Az utolsó kikötőben, Muskátlis Európában, A tárca nélküli apa, Két tenyérben stb.

– Most szívesen közlik az írásaidat, láttam az Irodalmi Jelen, a Látó, az Előretolt Helyőrség lapjain. Ez elégtétel?

– Rengeteg mondanivalóm van, és nincs rá elég „tér”. Mármint számomra. Magyarországon örömmel fogadtak a nemzeti eszmeiségű lapok, költők, írók 1987-ben. Aztán – és nem is későn – rájöttek, hogy a nemzeti magyar oldalt szolgálom, levett kalappal. Lapok szűntek meg, majd  pártok, születtek újak. És az erdélyi magyar irodalom ugyanezt élte és éli. A versengés, a némító pártoskodás, a klikkrendszer halhatatlan. És nem, nem engem követ, üldöz, hanem nekem kell megélnem újólag az egykori itthoni, majd az ottani és az újabb itthoni mellőzést. Hallgat a mély, ám mélyre nyomva némul a jóra képes és teremtett magyar. Rá kellene ébredni, hogy mindennek háttal ülünk. Hogy Budapesten mennyire korhad a nyelv, porlik. Könnyű szövetségeket létesíteni, ákosfalvi pokolvartisztelő csengettyűs tehetséggyülekezetet könnyű alapítani, de hol az eredménye. Nézem az egykori reménymáglyarakókat, nézem. Mennyire latyakos, mocsaras lett a jellem, s a föld is alattuk. Így lett uralgó a mondás: Hallgatni arany.