Erdélyi szereplőkkel mutatják be az István, a királyt
Fejedelmünk, Koppány?
Jegyzettömbbel az ölemben ülök a sepsiszentgyörgyi önkormányzat sajtótájékoztatóján: Székelyföldön állítják színpadra az István, a király rockoperát, a produkcióba kizárólag erdélyi származású alkotókat vonnak be. Arra nem számítottam, hogy már ízelítőt is kapunk a készülő előadásból, de a színészválogatás lezárult, a zenekari és kóruspróbák már több mint egy éve zajlanak, a stáb készen állt megmutatni, kinek a hangján, hogyan szólal meg augusztus 20-án a Sepsi Arénában István, Koppány, Torda, Sarolt vagy Laborc. Maszkban ülünk, fegyelmezetten, semmi tombolás, csak a lábam jár a szék alatt, hallgatom az erdélyi tehetségeket. És nosztalgiázom.
Délután érkezünk Budapestre, túlzsúfolt vonatfolyosón, hátunkat egymásnak vetve, tizenhat órán át állva utaztunk, az éhségtől és kialvatlanságtól elcsigázva kapaszkodunk fel a csillebérci táborba, ahol a székelyföldieknek fenntartott pavilonokban megszabadulunk hátizsákjainktól, és indulunk a helyszínre, a Népstadionba. A romániai rendszerváltást követő első „szabad” év van, 1990 szeptembere, serdülőkorom utolsó, felnőttkorom első napja. Ha már 1983-ban nem juthattam el az ősbemutatóra, látnom kell az új előadást. Több tízezer ember ünnepel velem, a lelátó tetejéről még a kivetítőt is alig látom, de euforikus hangulatban, barátokkal összekapaszkodva, torkom szakadtából üvöltöm Vikidállal: Szállj fel, szabad madár!
Szálka volt a mű a román kommunista hatalom szemében, a tiltás pedig olaj a tűzre, a tilosban-titokban hallgatás csak izgalmasabbá tette. Nagy vagány volt, aki a Ceaușescu-korszakban hozzá tudott jutni egy-egy határon átcsempészett lemezhez, a kincs nem járhatott kézről kézre, míg a tulajdonos meg nem győződött róla, hogy kifogástalan tűvel játsszák majd le, sőt volt, aki biztosítékot kért arra az esetre, ha a bakelit megkarcolódna. A kárt többnyire egy Jugoton kiadótól származó Deep Purple. vagy Pink Floyd-lemezzel lehetett megtéríteni. Az István, a király számunkra több volt, mint rock, több volt, mint a vasfüggöny keleti oldalára átszivárgó Nyugat: hitet, tartást, erőt adott. Házibulikon tomboltunk a felvételekre, mindig azokat az összefüggéseket, mondatokat találtuk meg benne, amelyeket éppen aktualizálni akartunk, de a következő generáció is ezen nőtt fel, sőt az új évezredben született lányom már az elemiben kívülről fújta a teljes partitúrát; nem én kapattam rá, egymástól tanulták el.
2003-ban, húsz évvel az ősbemutató után háromszázezer ember özönlött az erdélyi bemutatóra, eredeti szereposztással láthattuk az előadást, a csíksomlyói nyeregben együtt lélegzett a tömeg, és ritmusra lengtek a magyar zászlók. Aztán 2013-ban a Mátyás-szobor előtt, a kolozsvári főtér kockakövein, ott, ahol egyetemista éveim végén a magyarfaló polgármester, Funar piros-sárga-kék padjai álltak, ötvenezer ember társaságában ordíthattam újra, tele tüdővel, hogy felkelt a napunk. Bár mi soha nem Istvánnal, sokkal inkább Koppánnyal azonosultunk. Ennek a miértje is megérne egy kutatást, gondolom, abból is fakad, hogy az István és Koppány közti egymásnak feszülésben mi erősebbnek éreztük a függetlenség kontra idegen hódítók közti konfliktust, mint a pogány és a keresztény vagy az ősi és az új közti ellentétet.
Több mint harminc év telt el azóta. Már tombolt a járvány, amikor Szilágyi Zsolt Herbertnek, a Vox Humana Kamarakórus karnagyának fejében megszületett a gondolat, hogy a Szent György-napok kulturális eseménysorozatában nem Haydn-, Bach-művek, nem egy madrigál kellene megszólaljon, hanem egy székelyföldi István, a király, vagyis kizárólag helyi alkotókkal kellene létrehozni egy korszakalkotó produkciót. A járvány közepén amúgy is szükség van a fellépési lehetőség megteremtésére. A karnagy szerint az erdélyi alkotókban is megvan a képesség a nagy kaliberű művek magas színvonalú bemutatásához, csak az önbizalom és a szervezés hiányzik. A sepsiszentgyörgyi városvezetés azonnal felkarolta az ötletet, a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros áldását adta az előadásra, a jogtulajdonosok is támogatásukról biztosították a stábot. A járványügyi szigorítások is besegítettek, a kényszerű színházbezárások miatt több szabadidejük maradt az alkotóknak, így már tavaly októberben lezajlott a színészválogatás, mára össze tudtak csiszolódni a zenészek. Hatalmas produkció körvonalazódik, a sepsiszentgyörgyi rockzenekarhoz negyventagú szimfonikus zenekar, százötven fős kórus csatlakozik, a koreográfiában Háromszék valamennyi profi néptánccsoportja közreműködik. A sepsiszentgyörgyi önkormányzat viseli a költségeket, nem csoda, hogy érdeklődéssel hallgatta Antal Árpád polgármester, mit sikerült megvalósítania eddig a csapatnak. A városvezetőt meggyőzte a bemutatkozás, úgy látja, a helyi alkotóknak sikerült egész Erdélyből Sepsiszentgyörgyre vonzani a kreatív energiákat, bízik azokban az alkotókban, akik vállukra veszik a kifogástalan művészi megjelenítés terhét.
A szamosújvári születésű Orza Călin álmodja színpadra az előadást, a legendás rockopera csíksomlyói bemutatóján asszisztens, koreográfus lehetett Novák Ferenc (Tata) mellett, most rendezésre kapott felkérést. A merész kihívásért szívesen tér „haza” Budapestről, úgy gondolja, a rockműfaj ikonikus alkotása a magyarság megmaradásának himnusza.
István szerepében elsősorban Farkas Lórándot, Laborc szerepében Váta Lórándot láthatjuk majd, mindketten a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei, Saroltot Zsigmond Éva Beáta, a Csíki Játékszín művésze alakítja. A borzonti születésű, ma Budapesten élő zenész-énekes, Baricz Gergő kamaszkora óta Koppány-párti, főként a szabadságvágya, az energiái miatt érezte közelebb magához az ő karakterét, meg azért is, mert ő az a vezér, aki nem fél a bukástól, a végsőkig kitart a saját hite mellett. – Akárcsak Koppánynak, nekünk, erdélyieknek is fenn kell tartanunk, meg kell őriznünk valamit, még akkor is, ha néha vesztes ügynek tűnik – magyarázza Baricz Gergő.
Vajon a harmadik generáció, a mostani erdélyi tinédzserek is Koppánnyal azonosulnak majd augusztus 20-án a Sepsi Arénában?
