A Józsefvárosi Vatikán lakói
Az új négyes metrón, a belső Józsefváros felé utazva, az embert könnyen kozmopolita életérzés kerítheti hatalmába. A modern stílusú, dizájnos metróállomásokon a következő metróra várakozva, én is könnyen elhittem hogy ez már egy szép, új, modern világ, amelyben szinte minden megváltozott.
- Igen, ezek már ,, azok az idők..." gondoltam magamban, és megerősitésképpen a szerelvény érkezését jelző megnyugtató, zöld fényű, digitális órán jelzett időt másodpercre pontosan betartva gurult be a hófehér high tech metró.
A valóban igényes, vezető nélküli metrókocsik belseje tiszta és rendezett, úgy látszik, ezt az utazóközönség is megbecsüli, hiszen láthatólag vigyázza a rendet. Sehol egy falfirka, vagy gyűrött zsebkendő a földön.
Ebben az új világban az utazók 90 százaléka okostelefonjába temeti a maszkokból még kikandikáló tekintetét, belesüppedve a mobilnet adta lehetőségekbe.
Második János Pál pápa tér. A metró megérkezik a célállomásra. Egy valóban európai színvonalú, gyönyörű, króm- és üvegfelületű, modern lifttel tartok a felszín felé. A maszkom tartó gumija eléggé vágja a fültövemet, ezért már nagyon várom, hogy végre levehessem. A felszínre érve a lift ajtaja komótosan kinyílik, és a metró területéről kilépve, a maszkomtól megszabadulva, a sziporkázó napfényben, boldogan veszek egy nagy és mély lélegzetet.
A tüdőmbe szakító kesernyés bűz letaglóz.
Riadt undorral rángatom vissza az arcomra a maszkot.
Mi ez a gusztustalanul életellenes szag?!
A metró kijáratánál kialakult hajléktalan falu egyik lakója éppen a nagy dolgát végzi a padok mögött. Egy másik, a szemközti padon fekvő társával ordítozik, mert az megint maga alá vizelt. Pár lépésnyire, egy tömött, koszos szatyrok körgyűrűjében ücsörgő, magában motyogó idősebb nő, kezében penészes szalonnahéjjal feléjük mutogatva, furcsán merev tekintettel figyeli őket.
A metró körüli padokon hajléktalanok alszanak, a park belseje felé tekintve pedig rádöbbenek, hogy minden padot ők uralnak.
A bokrok előtt, mellett vagy mögött ponyvafoszlányokból vagy táposzsák tetejű, rögtönzött sátrakból, kiváncsian vagy éppen hogy dühödt világgyűlölettel teli szemek villognak. Elbizonytalanít minden egyes lépés, amit a park belseje felé teszek. Szinte minden méteren összedőlt életek, kegyetlen sorsok vagy éppen hogy a dühítően embertelen igénytelenség köpi szembe az erre tévedőt.
Büdös van. Kosz van. Igazi métely.
Egy beesett és horpadt mellkasú, erősen legyengült forma, de még embernek tűnő alak botladozik elém egy lyukacsos, elhasznált, koszfoltos "Fuck the police" feliratú fekete pólóban. Három, már zöldülő metsző és a talán kettő hátsó, rothadó barna örlőfoggal vigyorog rám.
– Ne haragudj, hogy megszólítalak, de nem tudnál egy kis apróval kisegíteni? Már nem ittam reggel óta...
Zsebeimben matatok az apróért.
–Te is itt laksz? – kérdezem tőle a többiek felé pillantva.
– Itt, báttya – bólint. - Jó kis hely ez.
– De mitől jó ez a hely? – kérdezek vissza, a háta mögötti fák közé okádó hajléktalanra sandítva.
– Innen nem zavarhatnak el minket. Itt nem szabálysértés a csövezés.
Elcsodálkozom a tájékozottságán, hiszen ezek szerint az újonnan választott kerületi polgármester által nemrégiben visszavont rendelet híre még hozzájuk is eljutott. Az ominózus rendelet visszavonása után, a közterületek máris lehetőséget nyútottak a köztereken, és az utcán való életvitelszerű tartózkodásra. A rendelet hiányában az emberek beköltözhetnek például a elhagyatott, roncs autókba vagy a lakóközösségek legnagyobb bosszúságára, akár még a lépcsőházakba is. Pedig nem is olyan régen a Kőbányai útra költöztették a hajléktalanokat. Szerződést is kötöttek egy őket ellátó szervezettel, hogy a nappali ellátásuk is biztosítva legyen.
– Mi vagyunk a Vatikán szegényei... – mondja nagyot sóhajtva.
– Vatikán ? Hát ezt most hogyan kellene értenem?– érdeklődök, mert ezt a kijelentését nem tudom helyre tenni.
– Hát tudod, báttya... Második János Pál Pápa. Az a Vatikán nem? – válaszol és a sorvadt ínyéből kivirító fogromjai közül, megpróbál egy mosolyt rámszabadítani, aztán a kosztól ragacsos markában megcsörrenő apró, további őszinteségre sarkallja.
– Tudod, én idült alkoholista vagyok. Ha nem iszok, abba bele is halhatok...
Megértően bólintok, miközben ő igazmondásától meghatódva elviharzik a sarki Tesco irányába.
Meg sem, és el sem köszön.
A hajléktalanokkal teli padsoroktól eltávolodva furcsa hangok cuppognak elő a zöldből, majd megpillantok a bokrok alig-takarásában pettingelő, hajléktalan homoszexuális párt. Nem szégyenlősek. Egyáltalán nem.
A kislányaival a parkon sietősen átviharzó, szinte már menekülő anyuka arcán sem szégyent vagy megvetést vélek felfedezni. Inkább félelmet és a tehetelenség miatt elfojtott dühöt olvasok le róla. Méghogy szép, új világ...
Iszonyatos csalódottságot érzek. Sarkon fordulok és a fákkal teli kondipark felé veszem az irányt. Hátha...
De nem!
Az új erősítő eszközökön a ruháikat szárítgató hajléktalanok látványa már nem döbbent meg annyira, mint az egyik padon ülő, fekélyes nyílt sebes lábát napoztató, félmeztelen, felpüffedt hasfalú és májú, erősen illuminált alak. Beleiszik dobozos sörébe, majd a maradékot közvetlenül a sebeire locsolja. Felszabadult sóhaja végig söpör a téren.
Elborzadva sétáltok tovább a kutyafuttató melletti futópálya mentén, ahol ugyanúgy mint elöl, minden bokor és pad foglalt. Itt valóban minden az övék lett.
Egyikőjük egy Lidles bevásárlókocsiba csurig pakolt, nejlonzsákokba tömörített összvagyonát vonszolja keresztül a még gondozott pázsiton, mély nyomokban felszántva azt maga után. A kis kutyafuttató padjának tetején ücsörgő drogos éppen az alkarját paskolva próbálta megtalálni a vénáját, hogy valami új kínai dizájnerrel belőhesse magát. Felsőteste mereven előre hajol koszos és oldalt már lyukas vászoncipőjére. Zombitekintete ráfagy erre a szép, új, modern világra.
Vatikáni sétám közben egy peckesen járó, félmeztelen, tetovált felsőtestű, középkorú férfin és a mellette sétáló és hangosan ,,éneklő" hölgyre leszek figyelmes. A férfi úgy sétál végig a parkon, mint egy kung-fu film főszereplője a főgonosz elleni nyertes harc után.
A mögötte kissé lemaradó hölgy, egy alig félre eső bokor mögé sétált. Elgondolkodtatóan foltos rövid nadrágját letolva, leguggol a bokor mögé, és vizelni kezd. Nem zavartatja magát. Ez ebben a Vatikánban már természetes dolog.
Miután végzett, odasétál a metró ki- és bejáratánál csoportosuló hajléktalan brigádhoz.
Hangos, trágár, egymást mindig túllicitáló ordítozások között, néha felcsattan egy, az egész világot leócsároló, alkohol- és biofű szagú, görcsösen túljátszott, önbizalommal teli nevetés.
Néhányan megpróbálják hervadt testükön megfeszíteni a már régóta nem létező izmaikat, így pózolva macsóskodni a női hajléktalantársaik előtt.
Jó pár méterrel beljebb pár könyvet olvasó hajléktalan ül. Olvasnak!
Az egyikük felnéz a könyvből amikor oda érek.
– Mi szépet tetszik olvasni?
– Piszkos Fred, a kapitány. Rejtő Jenőtől – válaszolja a kisöreg.
– Az nagyon jó könyv – helyeslem mosolyogva. – Hol tetszik benne tartani?
Tisztán kivehető mosoly villan a koszos arcon, és mostmár a szeme is nevetni kezd.
– Annál a résznél tartok, amikor a Fülig Jimmyből hajópincér lesz, és összefut a Frédi bácsival.
A kisöreg is hasonlított egy kicsit Piszkos Fredre ezért már én is vigyorogok.
– A bácsi jó fej, mert olvas. És tök jó könyvet tetszik olvasni – mondom.
– Tudom hogy jó könyv. Rejtő minden könyve jó – válaszolt egy megdönthetetlen igazsággal.
– Hát akkor további jó olvasást kívánok, Frédi bátyám!
A kisöreg bólint és belevigyorog az optikába.
Az Erkel színház előtt elhaladva , ahol valamiért még tiszta volt minden, leveszem a maszkomat és pár nagyobbat kortyolok a levegőből. Tüdőm hálásan szívja magába a talán enyhén covidos, de mégiscsak hajléktalanszag-mentes levegőt. A színház rendezett oldalánál a metró felé haladva egy pillanatra megcsiklandoz a múlt. A park hátsó padsorainál öreg zsugások osztják a lapokat a kőasztaloknál, ugyanúgy mint annó. Ők még azok a régivágású, igazi nyolcadik kerületi csibészek... Az a pár idősebb, frissen bodorított frizurás, úri hölgy, akik éppen pletykaklubot tartanak, az elhízott tacskókikkal, és az apró, idegbeteg pincsikutyáikkal, harmonizálnak az összképpel mint régen. A rideg, gyilkos tekintetű de mégis csak nyugodt és fegyelmezett harcikutyák, a borbélymesternél nyíratott frizurás, keménykötésű gazdikkal együtt kocognak el mellettem, a gumírozott futó sávban. Az egyik ház ablakából igényes jazz zene szűrődik ki, a park mellett közvetlenül elhaladó autóból pedig egy odamondós rap harsog át a szívemen.
Igen, ezek a képek egy másik nyolcadik kerületből származnak... A régiből. Ami szebb volt és jobb. Amiből már csak ez pár, múlt-ízű morzsa maradt.
