A pad

Ezen a padon aggódtam, amikor már nem engedtek be a feleségemhez a kórházba, és itt sirattam meg, amikor elment.

A Múzeumkertben minden évszak gyönyörű. Én a környéken születtem, itt nőttem fel, minden fát, bokrot és kavicsot jól ismerek. Itt játszottam, fociztam. Itt olvastam kedvenc könyveimet, de itt, a padokon ülve készültem fel a vizsgáimra is, majd később ide bújtam el a világ elől.

Emlékszem, a Múzeum utcai oldalon található padoknál mindig ült egy elegánsan öltözött, idősebb úr. Rézveretes sétapálcáján pihentette kezeit, és mosolyogva, csillogó szemekkel figyelte a kert életét. Amikor elhaladt előtte valaki, ő mindig köszönt és biccentett, mintha az ismerőse lenne.

Sokszor láttam őt. Tulajdonképpen minden nap. Amikor a Múzeumkertbe mentem, ő biztosan ott ült azon a padon. Ott pihent tavasszal, nyáron, ősszel, de egyszer láttam ott még télen is.

Akkor karácsonykor óriási hó lepte el Budapestet. Az ünnep másnapjának reggelén, kimentem szánkózni a múzeum lépcsőjére. A feljárót vastagon beborító hótakaró tökéletes csúszkapálya egy belvárosi csibésznek. A szakadó hóesésben fehérre havazott fák és bokrok között a karácsonyra kapott szánkómat húztam magam után, amikor észrevettem.

Akkor is ült a padon. A kalapja és a szövetkabátja fehér volt a rá hulló égi áldástól. Rézveretes sétapálcáján pihenő kesztyűs keze remegett a hidegtől.

*

 Ahogy elhaladtam mellette, biccentett felém, én pedig viszonoztam.

Csak pár lépést tettem, amikor utánam szólt.

– Egyszer én is kaptam egy szánkót karácsonyra.

Visszafordultam, megálltam előtte.

– Az édesanyámtól kaptam. Nagyon örültem neki – mondta, és láttam, hogy könnyes lett a szeme. – Te is karácsonyra kaptad? – kérdezte a szánkóra pillantva.

– Igen. Tegnap este, fél nyolckor hozta nekem a Jézuska – feleltem.

Helyeslően bólintott.

– Akkor te biztosan rendes gyerek vagy. Szoktalak itt látni focizni, fára mászni és rabló-pandúrozni. Mindig tudom, hogy melyikőtök hová bújik el. Tudom, kiből lesz rabló és kiből a pandúr – mosolygott.

– Láttam, amikor vizet hoztál az ivókútról, hogy lemossátok a foci közben meghorzsolt térdét a barátodnak. Láttam amikor megvédted azt a kisebbet, mert két nagyobb bántotta. Láttam amikor nem tudtatok lejönni a fa tetejéről, és a tűzoltók szedtek le onnan benneteket. Láttam azt is, hogy sokat olvasol azon a padon. De láttalak az édesanyáddal is, amikor segítettél neki a szatyrokat cipelni. Te egy ügyes, rendes gyerek vagy. Helyén van a szíved és helyén van az eszed is – bólogatott, aztán az egész teste megremegett egy valóban hideg fuvallat miatt.

– Én is mindig látom a bácsit. Mindig itt tetszik ülni. Ez a bácsi padja, és ezt itt, a Múzeumkertben az összes barátom tudja – feleltem.

 *

Elmosolyodott a bajsza alatt.

– Igen. Szeretem ezt a padot… Tudod... Én itt vártam az első randevúra azt a hölgyet, aki aztán a feleségem lett. Itt üldögéltünk tavasszal, amikor állapotos lett, és ősszel már itt gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a gyermekünk neve. Aztán ide toltuk a babakocsit is, mert mi mindig itt napoztattuk a kislányunkat. Később, amikor a kislányunk már tudott járni, majd futni, szaladni, azt is erről a padról csodáltuk. Ezen a padon gondoltuk ki, hogy melyik iskolában tanuljon tovább. Aztán a feleségemmel itt vártuk őt az érettségije után, hogy ünnepi ebédre vigyük egy elegáns étterembe. Ezen a padon örültünk annak is, hogy a kislányom udvarlója egy talpig úriember. Erről a padról lestük ki, amikor kézen fogva sétáltak a múzeumkerti fák között. Majd ezen a padon ültünk, amikor összeállítottuk az esküvői menüsort a lakodalmukra. Persze később itt ültem a lányommal is, amikor ő lett állapotos, és itt énekeltem először a pocakjában mocorgó kisunokámnak.

Egy pillanatra elgondolkodott, és a hangja egy kissé elhalványult, amikor folytatta.

– Aztán minden megváltozott. A lányomék külföldre költöztek, így aztán már sem a kislányomat, sem pedig a kisunokámat nem tudom magamhoz ölelni. Ezen a padon szoktam pityeregni emiatt… Aztán amikor a feleségem beteg lett, sokat jártunk ide a jó levegő és a napfény miatt. Aztán az emlékek miatt...

Nagyot sóhajtott.

– Ezen a padon aggódtam, amikor már nem engedtek be hozzá a kórházba, és itt sirattam meg, amikor elment. Örökre elment...

 *

– És én azóta is itt ülök. Minden nap kijövök ide… De amikor benneteket látlak... Én újraélek mindent, ami fiatalon voltam. Látom ahogy a napfény táncol a fák között, és újra dobban a szívem. Érzem a tavaszi szellő édes ízét, amitől a feleségem csókja és a hajának illata jut az eszembe. Május elején, amikor az orgona nyílik a kert oldalában, az édesanyámra gondolok. Az itt sétáló szerelmes párokról a kislányomék és a feleségem jutnak az eszembe. A szaladgáló, játszódó gyerekekről pedig a kisunokám. Már minden évszakot többször is megéltem itt a Múzeumkertben. És minden emlékem ide fűz, ehhez a padhoz – bólogatott, mintha csak magának beszélne, ám végül megint rám mosolygott. – Kérlek, kis barátom, ne haragudj, hogy ennyit beszélek.

– Nem haragszom.

– Tudod – folytatta  –, néha jó, ha kimondja a dolgokat az ember. Ha elmeséli. És csak úgy kiönti a szívét. Mert akkor biztos, hogy nem halnak el az emberrel az emlékei. Mert ha más is tud róla... Úgy emlékezni fognak rá.

*

Szelíd tekintete körbesimogatta a behavazott Múzeumkertet, aztán lassan felállt a padról, és kezet nyújtott nekem.

Életemben először fogtam kezet felnőtt emberrel.

Igyekeztem, hogy markánsan tegyem, és hogy éreztessem: én már tudom, hogyan kell úgy igazán, férfihoz méltóan kezet fogni.

A bácsi ismét elmosolyodott.

– Nagyszerű, remek kis ember vagy te. Most pedig menj, és szánkózz egy nagyot. Szánkózz egyet helyettem is. Ilyen időben ez a legjobb, amit tehetsz – tanácsolta, miközben a kabátjára tapadt vastag hóréteget sepregette le magáról.

Bólintottam. 

– Hát akkor szervusz, és vigyázz magadra – köszönt el tőlem.

– Viszontlátásra – köszöntem én is.

Néztem, ahogy végigsétál a Múzeumkertet már bokáig ellepő, szakadó hóesésben, amíg elegáns sziluettje teljesen el nem tűnt a fák mögötti kanyarban.

Ezek után, amikor csak megláttam, mindig hangosan köszöntöttem.

– Jó napot kívánok!

– Szervusz, kis barátom! Szervusz!

Mindig így köszönt vissza.

Jó érzés volt, hogy én sok mindent tudok arról a padon ülő bácsiról.

*

A következő tavaszon, egyik alkalommal a Múzeum utca felől siettem hazafelé.

Láttam a bácsit, aki ugyanúgy ott ült a padon, ahogy máskor. Elegáns öltönye mögül kivirított frissen mosott hófehér inge, nyakkendője pedig, mint mindig, most is tökéletesen passzolt az öltözékéhez. Rézveretes sétapálcája, közvetlenül mellette, a padhoz volt támasztva. Szemei lecsukva, arcán pedig ott volt az a mosoly, amit a Múzeumkertben minden fa, bokor és kavics megszokott már.

– Megint elszunyókált a bácsi – gondoltam magamban én is mosolyogva, miközben siettem tovább hazafelé.

Már délután volt, amikor rám tört valami furcsa, nyugtalanító érzés.

– A sétapálca!

Az elegáns, rézveretes sétapálca, ami a padhoz volt támasztva, most rettegéssel töltött el.

Nem kutattam a lehetséges válaszok után, hanem futni kezdtem a Múzeumkert felé.

Ahogy közeledtem, kéken villogó fények csapódtak vissza a házfalakról. Rohanásba váltottam. Nagyon gyorsan odaértem.

Mentő és egy fekete kocsi állt a Múzeumkert oldalsó bejáratánál. Két fekete ruhás ember koporsót emelt be abba a félelmetes fekete kocsiba.

A pad körül ácsorgó, bámészkodó emberek beszédfoszlányaiból tudtam meg...

Most nem elszendergett a tavaszi napfényben, mint ahogyan szokott. Azt beszélték, hogy álmában hunyt el. Hogy a bácsinak megállt a szíve. Hogy ott halt meg a padon ülve, csöndben, egy szelíd mosollyal az arcán.

*

Sokat gondolkodtam azon, vajon mit láthatott utoljára.

Mert az, amit látott, felidézhetett benne egy emléket. És én ismertem ezeket az emlékeket, nekem elmesélte őket. Ezért ezek a múzeumkerti emlékek már sohasem múlhatnak el.

Mert mindig emlékezni fogok rá.

*

Azóta felújították a Múzeumkertet. Gyönyörű, mint régen, és én szeretek itt minden évszakot.

Ismerek itt minden bokrot, fát és kavicsot. Megmásztam az összes fát, és megnyertem már minden meccset, amit az élet kitalált nekem.

Mert itt gyűjtöttem rájuk erőt, aztán ide bújtam el pihenni.

Itt én már ültem az összes padon vagy padnak a tetején.

De azon még nem.

Mert az a pad a bácsié.

Viszont tudom, hogy egyszer majd én is ott fogok ülni, azon a padon, és látom majd a fák között táncoló tavaszi napfényt. Érzem majd, ahogy a tiszta szellő lefújja a port a múzeumkerti emlékeimről. És talán én is elmesélem majd egy múzeumkerti kis csibésznek, hogy mi történt itt velem.

Aztán engem is ellephet a hó, ahogyan csak akar, és én biztos, hogy mosolyogni fogok.

Mosolyogni fogok, mint az a bácsi a padon.