A Kossuth-díjas operatőr
A legendás filmessel, Hildebrand Istvánnal beszélgettünk, aki tavaly a Nemzet Művésze lett.
Csutak és a szürke ló, A kőszívű ember fiai, A veréb is madár, A Pogány Madonna. És persze a Psyché. Filmek, amelyek ma már szinte az alapműveltség részét képezik. Olyan mozgóképes alkotások, amelyeket ha az ember egyszer is látott, nem tudja őket felejteni. Ez pedig a mai dömpingben, amikor szinte végeláthatatlanul és igen vegyes minőségben ömlik ránk a tartalom, kifejezetten nagy szó. Ugyan a felsorolt filmek látványvilágban és zsánerben is jelentősen eltérnek, van egy összekötő kapocs közöttük, amely garancia a kimagasló vizuális minőségre: Hildebrand István vagy, ahogy a szakmában hívják, Hilda.
A 2019-ben Kossuth-díjjal, tavaly pedig a Nemzet Művésze címmel kitüntetett operatőr, Hildebrand István a magyar filmgyártás II. világháborút követő fellendülésének egyik megkerülhetetlen alakja. 1946-ban véletlenül került a színművészeti akadémiára, miután egy barátja elcsábította felvételizni. Olyan osztálytársakkal kezdett, mint Kovács András, Bacsó Péter, Fehér Imre, Makk Károly, Vámos László. Velük ellentétben ő nem rendezőnek, hanem operatőrnek tanult, egyedüliként az osztályból. Már a kezdetektől a gyakorlatban is kipróbálhatta tudását, Hegyi Barnabás mellett segédkezett, a Valahol Európában forgatásán werkfilmet készített és statisztált is. Arra a kérdésre, hogy későbbi pályáját hogy befolyásolta az, hogy korosztályában ő volt az egyetlen operatőr, így gondol vissza:
–Akkoriban minden házon belüli feladatot nekem kellett elvégeznem, például a főiskolai vizsgafilmeket nekem kellett fényképezni, mert más nem volt. Később Somló Tomi – aki egy év múlva érkezett közénk – ebben kisegített. Ahogy megkaptam a diplomát, máris tanítani kezdtem a főiskolán, színészeknek tartottam két éven keresztül operatőri ismeretekből előadásokat és gyakorlatokat. Ilyen hallgatóm volt Szirtes Ádám, Horvát Teri, Soós Imre is.
A szocializmus fojtogató politikai környezetében rendkívüli leleményességgel kellett pótolni a nyersanyag- és technológia hiányt. A rendezők azért is szerettek Hildával dolgozni, mert mindig más és más módszereket alkalmazott, folyamatosan megújult, a szükségekből erényt kovácsolt. Ő vajon elégedett az akkori munkáival? Mennyire keresi, látja a hibákat? És melyik filmjét látja tökéletesnek?
– Nem vagyok elégedett, mert mindig próbáltam utolérni a külföldről, főleg Hollywoodból bejött filmekben megismert rohamosan fejlődő új technikai módszereket, mint a színes film vagy a széles vászon, de mindezek itthon nem voltak elérhetők, saját magunknak kellett elérni. A célunk az volt, hogy az Amerikában gyártott Kodak nyersanyagra készüljenek a filmjeink, mert addig a környező országok által gyártott, számomra használhatatlan színes nyersanyagok voltak elérhetők. Amerikából is úgy érkeztek a filmnyersanyagok, hogy rá volt írva a dobozokra: „Nur für Balkan” (csak a Balkánra). Mivel sem mi, sem a Mafilm dollárral nem rendelkezett, ezeket a hiányzó technikai eszközöket szellemi élénkséggel, kreativitással kellett pótolni. A legjobb filmemnek teljes egészében a Psychét tartom, de a korszak szerint A kőszívű ember fiai az, mert azt adták el legtöbb országnak dollárért. De a többi már a kritikusok dolga – és főleg a mozinézőké.
A hatvanas, hetvenes évek már az olyan monumentális szuperprodukciókról szólnak, mint Várkonyi Zoltán Jókai-feldolgozásai vagy a Keleti Márton által rendezett, Liszt Ferencről szóló, eredeti szentpétervári helyszíneken is forgatott Szerelmi álmok. Ekkor Hildára már a nyugati rendezők is felfigyeltek, számos Magyarországon forgatott külföldi filmet fényképezett. A szakmai sikerek és elismertség ellenére az utca népe nem ismerte, soha nem mentek oda hozzá. Ugyan lett volna lehetősége külföldre költözni és ott építeni tovább karrierjét, mégis inkább a magyar filmet választotta: – 1956-ban három játékfilmre akart szerződtetni a Walt Disney Maria Schellel, később is hívtak, de soha nem mentem, mert már Soroksárnál honvágyam van, és az angolt sem ismerem. Horvát az anyanyelvem, a Mafilm jugoszláv összekötője voltam.
A nyolcvanas évek elején karrierje hirtelen és váratlanul megtorpant, perifériára szorult. Bár 1986-tól a Pannónia Filmstúdió főoperatőreként, majd 1991-től a Videovox Stúdió produkciós és művészeti vezetőjeként dolgozott, és 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét is megkapta, igazi filmművészeti jelentőségét csak az utóbbi pár évben ismerték el igazán: életműdíjak, 2019-ben Kossuth-díj, 2020-ban pedig a Nemzet Művésze elismerés. Hogy mit jelentenek neki ezek az díjak?
– Örülök, hogy ezek a díjak kicsit feloldják a bennem görcsként megtelepedett kritikákat, amelyeket az általam fényképezett Várkonyi-filmek bemutatója után hangoztattak egyesek a szakmából: „A magyar filmgyártás kerti törpéi."
2015-ben munkásságáról dokumentumfilm is készült, Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma címmel, amelyben olyan pályatársak szólalnak meg, mint Makk Károly, Kovács András, Ragályi Elemér vagy Mécs Károly. A portré nemcsak Hilda pályáját mutatja be – miközben tiszteleg is a teljesítménye előtt –, hanem bepillantást is nyújt a az akkori filmgyártás kulisszáiba, sokszor sivár körülményeibe.
A Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma című dokumentumfilm a Párbeszéd Háza által szervezett Faludi DOKU filmklubban 2021. február 17-én, 18.45-től online megtekinthető lesz. Ezt egy Zoom-beszélgetés követi Kocsis Tibor rendezővel. Az esemény és a jelentkezés itt érhető el.
Egy ilyen, évtizedes tapasztalattal rendelkező operatőr vajon képes egy filmet nem szakmai szemmel, hanem csak nézőként nézni?
– Amikor egy film el tudja feledtetni velem azt, hogy most egy felvételt nézek, egy történetet látok, aminek értem a szavait, a cselekvéseit, megértem az operatőrnek azon szándékait, hogy segítsen eligazodni a filmi események szellemi mélységeiben, akkor együtt sírok, kacagok a nézőkkel. Azokat a mozikat szeretem, amelyek technikailag érdekesen vannak megoldva, és amikor másként látják a világot a kollégáim, mint ahogy én látni szeretném.
És hogy mi a véleménye a mai filmgyártásról, amelyet egyre inkább a digitális technológiák dominálnak? Számít még az operatőri tehetség? – Ugyanazok az igények, semmi nem változott, de bonyolultabb lett a világ, ahogy az eszközök és a nézők elvárásai is. Az operatőrnek éreznie kell, hogy az adott feladattal kihez beszél, az ifjúsághoz, az idősebbekhez, az életet már megélt, de szórakozni akaró emberekhez, és ha sikerült az alkotás mérlegét a rendezővel, a megrendelővel vagy a mozi érdekeivel is egyeztetni, akkor megvan a siker garanciája. De ez nem könnyű feladat. Egy fontos igény van: az operatőrök munkáján keresztül a kor szokásait, ízlését, magatartásait együtt lássák a nézők és az alkotók.
