A legközép-európaibb közösség

Gyanakvás. Trianon legsúlyosabb hozadéka. Olyan mocsár, amelybe újra és újra belesüllyed minden jó szándék.

A közelmúltban a szlovák határnál töltöttem pár napot: Telkibánya, Vizsoly, Regéc, Füzér és vagy kéttucatnyi apróbb-nagyobb település bújik meg a zempléni erdőkben.  Magyar falvak, kisvárosok, Kassa elővárosai. Nem, azt mondom, hogy azok voltak száz évvel ezelőtt, hanem hogy most azok, s holnapra még inkább azzá lesznek. Polgármesterekkel, helyi vállalkozókkal töltöttem egy estét, tőlük tudom: a határmenti falvakban egyre több szlovák polgár vesz házat, lakást. Felújítják az öreg portákat, költik a pénzüket, barátkoznak a helybéliekkel. Sokan tudnak közülük magyarul. (Részben persze született magyarok.) Mások megtanulnak. Legalább annyira, amennyire a hétköznapokhoz kell.

– Összehasonlíthatatlanul olcsóbb itt az élet, mint Kassán – magyarázza a szálloda tulajdonosa. – A betelepülők jobbára ott dolgoznak, de itt ének, vagy itt vesznek hétvégi házat, esetleg az öregeket költöztetik a barátságos zempléni falvakba.

– A mieink meg oda járnak – veszi át a szót a polgármester. – Kassa óriási ipari központ. Csak úgy szívja az embereket!

És akik mennek, ha nem is sokat, de kénytelenek szlovákul is megtanulni.

Idilli kép a népek együttéléséről.

Ám ahogy ürülnek a borospalackok, előkerülnek az aggodalmak is. Mi lesz, ha elszlovákosodik a környék…? Odaát meg attól tartanak, elmagyarosodik a vidék…

Gyanakvás.

Talán a trianoni döntés legsúlyosabb hozadéka. Olyan mocsár, amelybe újra és újra belesüllyed minden szándék, amely valahogy meghaladni, megoldani igyekezne az évszázados vitát. De talán nem is Trianon bűne volt ez a gyanakvó, rosszhiszemű és sunyi egymásra pislogás. Kísérletképpen legyünk megértők, s tegyük föl, van abban valami, amit Igor Matovič miniszterelnök mondott, mikor a pozsonyi várban látta vendégül a felvidéki magyar közélet jeleseit: „Trianon olyan történelmi folyamatok eredménye volt, melyek során a magyar elit sok hibát vétett, és több rosszul időzített lépést tett.” Ha mást nem is hallunk e mondat mögött, azt mindenképpen meg kell hallanunk: a Trianon előtti Magyarországon már javában csúszott lefelé a bizalomvesztés leejtőjén.

És én merem hinni, hogy a gödör mélypontján éppen most jutottunk túl. Ha még csak akadozva is, de mintha fölfelé indultunk volna el.

A minap Erdélyből elszármazott barátnőm mesélt csoda dolgokat. Azt bizonygatta, Bukarest remek város. Tele van élettel, lendülettel, alternatív kultúrával. Úgy keveri a világtrendeket a balkáni impulzivitással, hogy abból valami varázslatos, egyszeri és lenyűgöző élményvilág születik. S miközben mi büszkén lengetjük a klebelsbergi kultúrfölény örökül kapott zászlaját, az erdélyiek közül sokan tudják, hogy Brassó, Kolozsvár, Nagyvárad pezsgő, pörgő, felkavaró szellemi-közösségi élete legalább annyit köszönhet Bukarestnek, s a fiatal román értelmiségieknek, mint amennyit hozzá tesznek az ott élő kétnyelvű, kétkultúrájú magyarok.

Hadd idézzem ide újra a felénk baráti kezet nyújtó szlovák miniszterelnököt. „…Önök, szlovákiai magyarok épp az anyanyelvüknek köszönhetően elsajátíthatják a szlovák nyelvet is, mely előnyt jelenthet. Három ország kultúráját ismerhetik meg egyszerre. Magyarországon, Szlovákiában, és a szlovák nyelvvel Csehországban is. Ebből következik, hogy a nyelvismerettel nyitva áll előttünk a munkaerőpiac, a vállalkozási lehetőség rögtön három országban. Tehát, kedves magyarok, ebből kifolyólag önök a legközép-európaibb közösség. Használják ezt ki, kérem, használjuk ki, kérem.”

Hadd meséljem el, hogy az én nagymamám – százhúsz éves lenne, ha élne – Korponán (Krupina, Karpfen) született, a Felvidéken. Beszélt magyarul és németül, mint minden polgárleány, tanult latinul és görögül, mint minden gimnazista, francia gardedám kísérgette, mint minden úri kisasszonyt, és persze kiválóan beszélt szlovákul, mert különben szinte semmit nem tudott volna vásárolni a korponai piacon. Ha az ő apját, még inkább nagyapját kérdezték volna, az öreg talán nem is tudta volna megmondani, hogy szlováknak, németnek, vagy magyarnak kellene-e inkább tartania magát.  

Aztán elkezdtünk nemzetekké lenni, s hamarosan csúnyán fenekedtünk azokra, akikkel amúgy közös nyelvet (is) beszéltünk.

Borbás Barna írta a minap: „Németh László találóan jegyezte meg 1934-ben…, hogy a magyar olyan fajta, hogy nála a környező országok viszonyainak tanulmányozása is már-már hazaárulásnak számít. „Míg a csehek, románok, magyarul tudó embereik révén a gyomrunkba látnak, mi éppoly keveset tudunk az államokról, ahol milliószám élnek magyarok, mintha Kongóba telepítették volna őket” – írja Németh. Szinte hihetetlen, hogy ezeket a sorokat ma is meg lehet ismételni. Itt az ideje, hogy a Kárpát-medencében lakó nemzetiségek ne ellenségként, hanem társnemzetként tekintsenek egymásra. Téved, aki itt bármelyik oldalról homogén nemzetállamot akar, a régi Hungária és az archiregnum mindig is soknemzetiségű volt. És minden ellenkező híreszteléssel ellentétben odafigyelt egymás nyelvére.”

Hogy Németh László sorai igazak-e a csehek, románok, szerbek, s mások vonatkozásában, azt én nem hiszem, de állítása mélyén komoly igazság dereng: be kell fejeznünk a gyanakvó, ellenségeskedő, kakaskodó torzsalkodást.

Nekünk természetesen fáj a trianoni döntés, mi természetesen veszteségként éljük át azt, miközben az utódállamok népei büszke triumfussal tekintenek rá. De mindez csak emóció. S az érzelmi vihar mintha elcsitulni látszana, hogy helyet adjon az értelemnek.

Mert Trianonnak van racionális olvasata is. És ez az értelmezés éppen most kezd testet ölteni. „A trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulóján a kezemet nyújtom a közös cselekvéshez közös dolgaink megoldása érdekében… Építsük együtt Szlovákiát közösen. Építsük az együttműködést a V4-eken belül, építsük a közös Európánkat!” – fogalmazott a szlovák miniszterelnök a minap, s Matovic kéznyújtására Szíjjártó Péter parlamenti felszólalása volt a válasz. A külügyminiszter leszögezte: a kialakult jó viszonyban óriási szerepe van azoknak a közös sikertörténeteknek, amelyeket az élet praktikus területein – közlekedésben, energiapolitikában, infrastruktúra-fejlesztésben – hajtottak végre az elmúlt időszakban.

Közös történelmünk okos olvasata közös életünkről szól, azaz közös jövőnkről. Bármi is történt múltban, bárhogyan is okozott fájdalmat az egymásnak feszülés, akárhány megoldatlan kérdést kell is még rendbe tennünk, akármennyi sérelmet is kellene kisimítanunk, azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy nekünk itt, a Kárpát-medencében egymás ellenére jövőnk lehet.

Úgy tűnik, mintha száz év elteltével ezt a leckét megértettük volna mindannyian. S, ha innen nézzük, a trianoni béke tragikus következményeit úgy lehet felszámolni, ha megtanuljuk kedvelni egymást, megtanulunk felnézni egymás kulturális teljesítményére, és persze szorgalmasan tanuljuk a szomszéd (a határ mentén ma már akár valóban telekszomszéd) nyelvét. Könnyebb lesz nekünk, közép-európaiaknak, legközép-európaibbaknak.