A legvéresebb kommunista diktatúra
Ami a náci Németországban a holokauszt, ami a Szovjetunióban a gulág-rendszer, az Kambodzsában Pol Pot terrorja. Múlt héten halt meg Kaing Guek Eav, vagy más néven Duch (ejtsd: Doik), a kambodzsai vörös khmer-ek egyik legrettegettebb tisztje, hóhérja. Duch irányította azt a bizonyos S-21 nevezetű börtönt, ahová a rezsim három és fél éves terrorja alatt körülbelül 20.000 ember került be, és ahonnan állítólag csak tizenketten távoztak élve. Duch halála most lehetőséget ad nekünk arra, hogy felelevenítsük nemcsak a 20. század, de a világtörténelem egyik legkegyetlenebb és legembertelenebb diktatúrájának történetét, mely becslések szerint közel 1,7 millió ember haláláért volt felelős.
Vörös khmer
Miután Franciaország jelentősen meggyengült a második világháborúban, korábbi gyarmatai szép sorjában elkezdtek leszakadni, függetlenedni. A kialakult hatalmi vákuumokban rendre az USA és a Szovjetunió rivalizálásának hadszínterei alakultak ki, általában hosszú polgárháborúkra kárhoztatva ezzel bizonyos régiókat. Ugyanez történt Kambodzsában is, ahol a szomszédban zajló vietnámi háború leple alatt egy Kína és Szovjetunió által támogatott véres kommunista rezsim jutott hatalomra: a vörös khmer. A Pol Pot vezette szervezet nevét a helyi többségben lévő etnikumról, a khmer-ekről kapta, a vörös jelző pedig értelemszerűen kommunista mivoltukat tükrözte. Eleinte még a lakosság is támogatta a hatalomra jutásukat, mivel mindenkinek elege volt a több éves véres polgárháborúból, amelyben az sem segített, hogy az Egyesült Államok porig bombázta az országot (az USA több bombát dobott le Kambodzsára, mint amennyit a második világháború alatt a szövetséges országok összesen) úgy, hogy hadat se üzentek nekik.
Országomat egy kis rizsért
A vörös khmer-diktatúra brutális volt: gazdaságilag betiltották a magántulajdont és a pénzt. Korlátozták a külföldi öltözködési szokásokat és a vallást. Mindenkinek hosszú ujjú, nyakig gombolt fekete ruhában kellett járnia. Az iskolákat, templomokat, kormányzati épületeket bezáratták és lerombolták, mondván, hogy azokra nincs szükség egy agrártársadalomban. Helyükre börtönöket építettek. Nem szabadott káromkodni, vitatkozni, panaszkodni, de még csak az érzelmeket sem lehetett kimutatni, a parancsokat pedig vakon kellett teljesíteni. Kötelező volt közösségi gyűlésekre járni, ahol másokat és önmagukat kellett bírálni a résztvevőknek. Súlyos, államellenes bűncselekménynek minősült, ha három vagy annál több ember beszélgetni kezdett, ha pedig a fentiek közül bármit is megszegett valaki, azt általában kivégezték. Nem működött sem a tömegközlekedés, sem a magánfuvarozás és az emberek csak utasításra hagyhatták el lakóhelyüket. A piacokat, a boltokat, az éttermeket bezárták, az emberek közösen étkeztek, és azt ették, amit a párt biztosított számukra (kevesebb ételt adva a nem khmer-eknek és a városból jötteknek). A pihenőidőt eltörölték, a szórakozást, utazást, írást-olvasást betiltották.
A vörös khmer ideológiájának nacionalista töltete is volt, hiszen az etnikai tisztogatást is gátlástalanul űzték, megöltek mindenkit, aki nem a felsőbbrendű khmer fajhoz tartozott. Ez a maoista ideológia egészen szélsőséges formája volt, ahol nem az volt a cél, hogy mindenki egyenlő legyen, hanem az, hogy mindenki egyforma legyen, mindenféle egyéniség nélkül. Tették mindezt a rizstermelésért.
„Ha van vizünk, lehet rizsünk. Ha van rizsünk, akkor meglehet mindenünk” – szól a vörös khmer egyik jelmondata. Pol Pot ugyanis a lehető legtisztább, legpuritánabb szocialista társadalmat akarta létrehozni, ahol nemcsak, hogy mindenki egyenlő, hanem egyforma is – még a gondolatoknak is kollektívnek kellett lenniük. Úgy gondolta, hogy ide a rizstermelésen keresztül vezet az út. Pol Pot-ra a vidéken töltött évei voltak ekkora hatással, ahol azt látta, hogy a földeken élő emberek mind egyenlőek és tiszták (mivel semmiféle vallás vagy nyugati behatás nem rontotta meg őket). Úgy gondolták, hogy a termeléshez nincs szükségük semmiféle kemikáliákra, gépekre vagy mérnökökre, hiszen a forradalmi nép (és elsősorban a felsőbbrendű khmer faj) pusztán akaraterőből és hitből fenn tudja magát tartani. Hihetnénk, hogy mindez csak propaganda volt, mivel nem álltak gépek vagy mérnökök rendelkezésre, de sajnos nem így volt. A kormány ugyanis amint hatalomra került, elkezdte kiüríteni a városokat és a gyárakat, hogy minden embert vidékre küldjön, az értelmiségieket pedig külön üldözték – elég volt, ha csak szemüveget viselt valaki, hogy kivégezzék. Felfoghatatlan terror ez, egy ennyire téves ideológia jegyében.
Elmaradt igazság
Pol Pot-ék rendszere három és fél év alatt becsődölt. 1979-ben valami különös megfontolásból, miután az ország teljes lakossága az éhhalál szélén állt, úgy döntöttek, megtámadják Vietnámot. Vietnám teljesen felmosta a padlót a vörös khmer-rel és ellentámadásba lendülve, mondhatni felszabadították az országot. Pol Pot-ék azonban nem oszlottak fel és az ország nyugati csücskébe visszaszorulva még évtizedekig vívtak gerillaharcot. A vörös khmer vezetői közül később senki sem lett rendesen felelősségre vonva a tetteikért. A helyi kormány inkább kiegyezett velük a ’90-es években, és még amnesztiát is adott egyes tagoknak. A régi vezéreket, mint például Pol Pot-ot is csak házi őrizetbe tették élete hátralevő részére. Nagy kérdés, hogy hol maradt például az ENSZ, amely szervezet többek közt épp az ilyen népirtások megelőzésére, a tettesek későbbi felelősségre vonása érdekében jött létre.
Elfelejtve?
Apám azt mondta, hogy az ő generációjában mindenki ismeri Pol Pot-ot és Kambodzsa történetét. Persze én is tudtam, hogy ott is történt valami szörnyűség a 20. század folyamán, de nem hittem volna, hogy amikor mélyebben beleásom magam a történetbe, akkor az emberiség legsötétebb bugyraiba merészkedem. A fiatalabb generációknak újra el kell mesélni ezeket a távolabbi történeteket, mert míg a holokauszt sebeit valószínűleg sosem fogjuk elfelejteni, addig a tőlünk távolabb eső vidékek borzalmait könnyen elhanyagoljuk. Fontos is ezeknek a történeteknek az újbóli felemlegetése, mert ezeken a rémképeken keresztül tudjuk értékelni igazán szerencsés sorsunkat, hogy ilyen békeidőkben születtünk. A békeidőkben könnyen garantáltnak vesszük az emberséges viselkedésünket, de ezek az események emlékeztetnek minket arra, hogy milyen lenne, ha elveszítenénk azt.
