A mi kis falunk '56-ban
Tank, pálinka, forradalom.
Az októberi események során részeges lumpenproletárok tartották rettegésben a bányásztelepülés jóravaló népét. Előbb az ellenforradalmat éltették, majd kikiáltották a Kesztölci Köztársaságot. Az új állam nevében lefoglalták a pálinkafőzdét, könyveket égettek, házakat robbantottak föl, rettegésben tartották, kivégzéssel fenyegették a kommunistákat, és létrehozták a kesztölci hadsereget, melynek kötelékébe egy tank is tartozott. A tomboló anarchiát végül felszámolta a szocialista karhatalom. Nagyjából ilyen képet rajzolt a kádárista propaganda a falvakban lezajlott forradalmi eseményekről. Kesztölc – a maga tankjával és legendás köztársaságával – különösen kedvelt példája volt a kommunista ideológiának: lám, ilyen zavaros és nevetséges dolog volt ez az ötvenhatos ribillió.
Ellenállók
Hogy mi a valóság, arról Marek Viktor helytörténészt faggattam, akinek Kesztölc 1956 című kötete részletesen beszámol a bányászfalu forradalmi napjairól.
Persze – magyarázta a szerző – nem volna érthető ez a legenda, ha kihagynánk a képből a település XX. századi történetének legfontosabb pillanatait. Azt például, hogy a Dorogi-medence sok bányászfalujához hasonlóan itt sem volt egyenletes a foglalkoztatás. A két háború közötti időszakban sokan munka nélkül maradtak. Ők külföldön, Franciaországban, Belgiumban kerestek munkát. Nyugaton persze sokkal erősebb volt a munkásmozgalom, mint errefelé, és így a kesztölci, Dorog-vidéki bányászok körében erős baloldali elkötelezettség alakult ki. Még olyanok is akadtak, akik harcoltak a spanyol polgárháborúban. A vendégmunkások hazajöttek, amikor kirobbant a háború, és a hadi konjunktúra munkához is juttatta őket. Ez persze semmit nem változtatott azon, hogy sok kommunista élt a bányászok között. Ráadásul – tette hozzá a történész – Kesztölc szlovák többségű falu volt akkoriban, így a baloldaliság meg a szláv identitás hatására itt valóban felszabadítóként fogadták a Vörös Hadsereget.
Talán mondani sem kell, a lelkesedés nem tartott sokáig. A szovjet katonaság ide éppen úgy érkezett, mint Kelet-Európa minden falujába: erőszakolva, fosztogatva, férfiakat robotra fogva. Kesztölcről háromszáz bányászt hurcoltak hadifogságba, akik közül kevesen jöttek vissza. Azután az új rendszer berendezkedésével a falu egy részét kitelepítették, másokat ide parancsoltak, majd a téeszesítést szenvedte meg a keveredő közösség, nagyjából úgy, ahogy sok más kisebb-nagyobb falu Magyarországon.
Egy dologban azonban valamennyitől különbözött Kesztölc: itt működött az egyetlen ellenálló csoport 1948 és 1952 között. Szórólapokat osztogattak, fegyvereket gyűjtöttek… Igen – nyomatékosította Marek Viktor –, akkoriban tele volt az erdő szétszórt fegyverekkel. Ebben a térségben találkozott a Budapestet bekerítő északi és déli front, mi több, a védők is errefelé kísérelték meg a kitörést. Igaz, Kesztölcig már csak kevesen jutottak el. Ami az ellenállókat illeti, nem a fegyverkezés volt a legfontosabb dolguk, inkább a szórólapozás. Ám 1952-ben lebuktak. Új tagot akartak beszervezni, aki azonnal jelentette a föld alatti mozgalmat, s az ÁVH rövid idő alatt fel is göngyölítette a szerveződést.
Érdekes módon nem lett igazi kirakatper a dologból. Persze az eljárás nem nélkülözte a koncepciós elemeket, de úgy tűnik, az akkori propagandagépezet nem találta alkalmasnak ezt az ügyet arra, hogy felmutassa az ellenséget. Viszonylag csendben elítélték a csoport majdnem negyven tagját, s a hatalom megelégedett azzal, hogy a Dorogi-medence népének mutassa meg kíméletlen erejét.
Tank a bokrok között
Ilyen előzmények után köszöntött a bányásztelepülésre a forradalom. Az első napokban csak szórványos hírek érkeztek, ám ezeknek hatására a helyi kommunisták fegyveres őrséget szerveztek. Október 25-én budapesti fiatalok szórólapokat hozták, s ekkorra mindenki tudta: Budapesten kirobbant a forradalom. 26-án sztrájkba léptek a bányászok, és tüntetők indultak a tanácsházához, amit némi szóváltás után el is foglaltak. A kommunista sajtó értelmetlen pusztításként írja le az elöljáróság feldúlását, ám a valóságban a felkelők a káderlapokat keresték, azokat az iratokat, amelyeken a polgárok „bűneit” listázta a hatalom.
Közben, a zűrzavart kihasználva, valóban történt egy robbantás: egy helyi polgár, bizonyos Simonek Lukács robbantotta föl régi haragosának házát. De ennek az ügynek semmi köze a forradalomhoz – szögezte le a helytörténész.
Hamarosan megalakult a Nemzeti Tanács, és átvette a hatalmat, mint annyi más községben. Tagjai felelősen irányították a települést. Utasításokat adtak a helyi pékségnek, hogy lássa el kenyérrel a lakosságot, kiadták a téesz vezetőségének, hogy bár földosztást terveznek, az őszi mezőgazdasági munkákat még a szövetkezetnek kell elvégeznie. És valóban foglalkoztak a pálinkafőzdével is. Főzési szezon volt, a munka ott sem állhatott le, utasítást adtak tehát a romlandó gyümölcsök feldolgozására.
A kesztölci legendárium két különös eleme szorul csak tisztázásra, hiszen eddig minden úgy vagy valahogy úgy történt, ahogy minden más hazai településen. De honnan a tank? Honnan a köztársaság?
Nos, a tankra egyszerűbb a válasz: találták.
Igen. Senki sem tudja, hogy miképpen került a kesztölci dombok alatti földútra, de az biztos, hogy a falusiak a forradalmi napokban egy harckocsit fedeztek föl a bokrok között. Bizonyára valamelyik közeli laktanyából indult, s hogy miért nem ment tovább, hová lett személyzete, azt senki nem tudja. A kesztölciek meg bevitték a faluba, utóbb azt mondták, azért, hogy felügyelet alatt legyen.
A Kesztölci Köztársaság kikiáltása pedig egyszerű városi legenda. Nem sokkal a forradalom után keletkezett, a derék bányászok lejáratásának céljából dobta be a kádárista sajtó. Marek Viktornak annyit sikerült kiderítenie, hogy a helyi Nemzeti Bizottság egyik ülésén elhangzott: „Új köztársaságot követelünk mi, kesztölciek Magyarországon!” Hogy talán ebből a mondatból dagadt legendává a falusi függetlenség legendája, meglehet.
A bujdosó
A forradalom úgy ért véget, ahogy sok helyen. A Nemzeti Bizottság megszervezte az életet, sőt azt is, hogy élelmiszert vigyenek Budapestre. Visszafelé fegyvereket hoztak. A kutató szerint igen-igen féltek a helybéliek a kommunistáktól. November 4-én akkorára nőtt az aggodalom, hogy a nemzetőrök összeszedték a helyi kommunistákat, mert szerettek volna megelőzni egy esetleges helyi kádárista puccsot. Élénken élt még az ijedelem, amit az okozott, hogy az októberi napokban ezek az emberek fegyverrel próbálták megfélemlíteni a lakosságot. Végül azonban elengedték a kommunistákat. Nem akartak ártani a szomszédjaiknak.
December 15-én vette körül a falut a karhatalom. Leszámoltak az ellenállással, visszaállították a kommunista rendet. A diktatúra felhívást tett közzé: mindenki adja le a fegyvereket. Mikor azonban jelentkeztek a puskákkal, mindjárt lefogták az embereket.
Az Esztergom Városi Bíróság 1958. február 5-én hirdetett verdiktje szerint 16 kesztölcit ítéltek el. A legszigorúbb ítéletet nem az elsőrendű vádlott, a Nemzeti Bizottság vezetője, Kertész Ferenc kapta, hanem a másodrendű vádlott, az ekkor már külföldön lévő Fekete Mihály, a volt nemzetőr parancsnok. Őt tíz évre ítélték. Kertész Ferenc öt év börtönbüntetést kapott. A többi vádlottat három évtől hét hónapig terjedő büntetéssel sújtották.
A kesztölciek közül sokan elmenekültek, emigráltak, de olyan is akadt, aki egészen 1963-ig bujkált. Ez a bujdosó éppen az a Simonek Lukács volt, aki a forradalom első napjaiban felrobbantotta haragosának, Kara Imrének a házát. Marek Viktor könyve így írja le a férfi különös történetét: „Simonek 1956 és 1963 között saját házának konyhájában bujkált egy földbe vájt üregben, amely a tűzhely alatt volt kialakítva. Itt, habár többször is tartottak házkutatást, nem találták meg a nyomozók. 1963-ban azonban már nem bírta tovább a rejtőzködést, ezért Csehszlovákiába szökött, ahol azonnal elfogták. A korszak abszurditását mutatja, hogy Simoneket nem ítélték el. Kihallgatták 1956-os tevékenységéről és bujkálásáról, de az 1963-as amnesztiarendelet miatt közkegyelemben részesítették. Így Simonek szabad emberként térhetett haza. Kara Imre, aki ekkor a dorogi XV. akna személyzeti vezetője volt, 1964 elején még írt egy levelet az MSZMP Központi Vezetőségének, amelyben kérte Simonek felelősségre vonását. Kérését azonban elutasították a közkegyelemre való hivatkozással.”
A Kesztölci Köztársaságról a kutatások szerint a Dunamente című járási lap írt először. Nem sokkal a forradalom után, 1957 tavaszán jelent meg az Élt ötven napot – karcolatok a „kesztölci köztársaság” történetéből című kétrészes írás, amelyben a szerző hetet-havat összehordott a kesztölciekről. A fehérterror, a kommunisták lakásainak feldúlása, a hadseregszervezés, illetve a nevetséges köztársaság kikiáltása itt jelent meg első ízben.
