A pszichiáter evangéliuma

„A könyv írása közben, ott, ahol Jézus először színre lépett, legalább egy évre elakadtam. Nem tudom miért. Már ott tartottam, hogy le is mondtam a megírásáról, aztán váratlanul beindult az egész. A könyv elkezdte megíratni magát, de olyan tempóban, hogy versenyt kellett futnom magammal”– mesélte annak idején a szerző, Popper Péter, egyetlen regénye, a Pilátus testamentuma keletkezéséről.

A vallomásban elrejtett misztikum, a kegyelem-élményhez hasonló ihletettség már-már eposzi közegbe emeli az elbeszélést. „Adj pennámnak erőt, úgy írhassak mint volt” – fohászkodik Zrínyi, s lám, szerzőnk beszámolója is efféle égi beavatkozást sejtet.

Ám a popperi spiritualitás lélekringató ölelése mellett éppen ilyen határozottan ott áll az irodalmi marketing ügyes racionalitása. Mikor akadhatna el a szerző, ha nem Jézus alakjának felbukkanásakor? A vallomás kettőssége a regény egészéről képet ad, sőt a szerzőből is mindent megmutat. És én azt is hiszem, hogy a mi huszonegyedik századi létünkhöz is nagyon közel áll. 

Popper Péter Pilátus Testamentumát IDE KATTINTVA hallgathatják meg!

Jézus történetét így is, úgy is feldolgozták már, hiszen mindenki a maga kérdéseire keresett választ benne. Popper Péter regénye nagyon izgalmas, egyedi problémafelvetéssel fordul a legendához: a hit és a racionalitás konfliktusát, a mélységeket kereső, de a megmagyarázhatatlant elfogadni nem tudó ember őrlődését vagy inkább sodródását, hánykolódását vetette papírra.

Hadd jegyezzem meg itt az elején: mindezt remek, gördülékeny stílusban, kiváló jellemábrázolásokkal, sodró dramaturgiával teszi. A könyv nemcsak szórakoztató, de kimondottan olvasmányos, komolyan elgondolkodtató, posztmodern korunkat megszólító alkotás.

A regény a klasszikus műveltségű, józan és racionális, oksági összefüggéseket kereső római katonatiszt, Pontius Pilátus nézőpontjából meséli el a bibliai történetet. Illetve nem azt, hanem egy olyan magyarázatot, amit a szerző összeállít vallástörténeti tudása alapján.

A regénynek, ahogy Popper fogalmaz, van egy komoly intellektuális vetülete. Őt idézem: „Kritikai érzékem … tiltakozik a Második Templom idején lejátszódott misztikus dráma köré épült nyilvánvaló hamisítások és célzatos ferdítések ellen… Felsorolom a néhány legfontosabbat: a római jog és szellem ismeretében kizártnak tartom, hogy egy provincia helytartója tréfálkozott volna egy általa hozott halálos ítéleten, vagy akár gúnyolta volna áldozatát. Ha Jézus keresztjére felíratta a nevezetes INRI, Iesus Nasarenus Rex Iudeorum kezdőbetűket, akkor annak komoly oka volt. Nevezetesen az ítélet indoklását jelentette… Nem kizárható, hogy Róma elleni felkelésre készülő zelóta mozgalom … megpróbálkozott egy olyan személy színreléptetésével, aki mind a Dávid-Ház, mind a Heródes-Ház részéről törvényes trónkövetelőnek számított. Ez megmagyarázhatná, hogy Heródes tetrarcha miért végeztette ki fiát és miért rendelte el a betlehemi tömeges gyermekgyilkosságot. Magyarázatot adna József készségességére, amivel vállalta az akkor már terhes Mária feleségként való törvényesítését…”

A drámai konfliktus abból adódik – magyarázza tovább a szerző kötet utószavában –, hogy a felnőtt Jézus a megváltó politikai szerepét nem vállalta, kizárólag spirituális vezetőként lépett föl. Ez a felszabadulásra váró zelóta sokaságnak csalódást, miközben a papi vezetőknek aggodalmat jelentett.

Mindazonáltal – csodálkozik Popper – a zsidó papság sokáig szokatlan toleranciával nyugtázta Jézus fellépését. Alighanem fenntartották a lehetőségét, hogy Jézus talán valóban a Megváltó. Álláspontjuk azonban hirtelen megváltozott.

Meghökkentő és érthetetlen a tanítványok viselkedése is, teszi hozzá a szerző. Magára hagyták Jézust és mint azt a Bibliából tudjuk, nem számítottak feltámadására sem. De hát akkor kinek tartották az Embert?

Az izgalmas felvetésekből Popper fordulatos politikai krimit állít össze, ám ezt úgy teszi, hogy az olvasók – ahogyan Pilátus vagy a történet fontosabb szereplői – egy pillanatig sem lehetnek biztosak benne, kicsoda Jézus. A rajongó hiten vámot szedő szélhámos? Ügyesen alakoskodó trónkövetelő? Karizmatikus szektavezér? Vagy valóban ő a Megváltó?

Az olvasó számára igazi élmény, ahogy Pilátussal együtt végigtapogatja a lehetőségeket. A megértésre törekvő helytartót még csak különösebb tudásvágy sem hajtja. Egyszerűen a rendet, a békét, az alattvalói hűséget igyekszik fenntartani, s ezért akarja átlátni a zsidóság vallási, politikai mozgalmait. Ám ahogy egyre több információhoz jut, egyre több meghatározó szereplővel találkozik – Heródessel, Saloméval, Kajafással és a zsidó főpapokkal, de még Keresztelő Szent Jánossal, sőt magával Jézussal is –, úgy jut egyre közelebb az önfeláldozás tragikumában rejlő misztikumhoz.

Érdekes, vetülete a regénynek, hogyan próbál megmaradni Popper, illetve Pilátus a logikus magyarázatok talaján, s a misztikum megértésére törekedve, hogyan szövi bele a mesébe a hellenisztikus szinkretizmus gnosztikus világmagyarázatait.

Hadd tegyem hozzá, Popper Péter számára igen-igen testhezálló értelmezések ezek. A vallástörténettel foglalkozó, buddhizmussal kacérkodó pszichológusnak óriási élményt jelentett, amikor a kilencvenes években a magyar szellemi élet újra felfedezhette Jung mélypszichológiáját, s benne az ősi szimbólumoknak lélektani értelemben is jelentőséget tulajdonító kollektív tudattalan eszméjét.

Pilátus bolyongása a keresztény hagyomány születésének környékén így nem pusztán egy megértés-történet, ahogyan a racionális elme látná, de nem is egy kegyelemmel teli megtérés-történet, ahogyan a hívő lélek érezné, hanem a kettő szintézise, valami egészen mélyre szálló, személyesség, felfedezett önismeret, megtalált önazonosság.

Az utószóban úgy fogalmaz a szerző, hogy a bibliai elbeszélés kapcsán nem írhatott mást, csak azt a történetet, amit ő igaznak, hitelesnek érez, ami benne él. „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy … rendezze viszonyát a transzcendenciával...”

Mivel korunk nemcsak a hivatásos kritikusoknak, de minden olvasónak lehetővé teszi, hogy kommentálja irodalmi élményeit, egy könyves felületről ide idézek egy megjegyzést. Úgy érzem, szerzője nincs egyedül véleményével, amikor a kiáll a keresztény tanítás szilárd klasszicizmusa mellett. „Egyedi istenfelfogás – az Isten egyén-elfogadása helyett – ez nekem nem…” De azért hozzá teszi azt is: „Aki szilárdan áll az Igazságban, bátran olvassa el!”

Popper Péter, azt válaszolná: „Nincsen hit kétely nélkül, mert a kétely nélküli hit az fanatizmus. A kételkedés nem bűn, hanem integráns része a hitnek.”

Amiből az is következik, hogy aki nem áll szilárdan az Igazságban, vagy nem tudja mi az Igazság, vagy nem gondolja, hogy bárki is tudja, mi az Igazság, az is bátran olvassa el Popper Pilátusának evangéliumát!