A székelység, mint szupererő
Dénes Adél megható vallomása székelységről, magyarságról, családról, önmagáról.
Régen kényelmetlenül éreztem magam, ha bemutatkozáskor szóba került, hogy erdélyi magyar vagyok, jöttek az idillikus elképzelések Erdélyről és patetikussá vált a hangulat.
Kamaszként zavartak az erdélyi magyarságot körülvevő zűrzavarok, az, hogy nem lehettem önmagam – mindig valamihez viszonyítva voltam az, aki – ahhoz képest, hogy Magyarországon vagy Romániában voltam, vagy éppen magyarokkal vagy románokkal beszélgettem.
A tősgyökeres székely családomban is konfliktusokat okozott ez. Nekik az volt a fontos, hogy megmaradjanak magyarnak, nekem pedig a falak döntögetése, a tinédzserszárnyalás kellett.
Az otthoni védett közegben – Székelyudvarhely 89%-ban magyarlakta terület – „könnyű” magyarnak lenni. Amikor kiröpültem a fészekből, Nagyváradra kerültem egyetemre, akkor kezdődött el igazán forrni bennem ez a kérdés. Amikor az etnikailag kevert városban – 25 % magyar – kellett boldogulnom és barátokra lelnem. Óhatatlanul csorbulnia kellett a büszke székely öntudatomnak.
Zabolázatlan szabadságomban sok mindenen keresztülmentem: hagyományok szerint élő, hitét gyakorló keresztényből kozmopolita, nyitott szellemiségű, nagyvilági lány lettem. Végigjártam a lázadás összes lépcsőfokát. Meg akartam találni önmagam. Azzal kezdtem, hogy leromboltam minden addigi értéket, eltávolodtam anyukámtól, a családomtól. Fojtogattak az elvárások, szoros lett minden kötelék. Elindultam egymagam a vadidegen utakon, és belekóstoltam minden újba, ruhaként próbálgattam a hitrendszereket – meg akartam tudni, ÉN ki vagyok.
Öt éve szűk lett a város, lépni akartam tovább. Jött egy lehetőség és egyik napról a másikra Budapesten kötöttem ki. Egyedül boldogulva teljesedtem ki szakmailag, és értem felnőtt nővé. Ez az időszak nagyon sok mindenre lehetőséget nyújtott. Lehettem független, szabad, érezhettem magam sikeresnek.
De mégis egyedül voltam. Mert bár minden tudás az enyém volt, tartalma mégsem volt az életemnek. A nagy szabadságomban távol rúgtam magam a gyökereimtől. Nem voltak az életemnek keretei és szabályai. Mindegy volt, hogy milyen nap van, milyen évszak. Nem számítottak az ünnepek, és nem volt miben hinnem. Távol kerültem mindattól, ami megtartott volna: a hitrendszer, amiben felnőttem, a hagyományok, és az értékrend. Bár látszólag minden rendben volt körülöttem, mégis fojtogatott a magány, nem voltam boldog.
Elkezdtem keresni, hogy mi az, ami ősi ösztöneim szerint legbelül megnyugtat.
Elkezdtem a természetet járni. Újra felfedeztem, amit apukám kiskoromban tanított, a nyírt, a lucot, a mogyorót, az akácot, a somot, a bodzát, a vadcseresznyét, a kökényszilvát – ez mindig megszúrta a kezem. A cinegét, az ölyvet, a rétisast – ez egyszer elvitte nagyanyám kisbárányát. Elővettem nagymamám receptjeit: főztem reszelt levest, dinsztelt káposztát, ribizli levest, hajában sült pityókát. Pénteken nem ettem húst. Újra tartottam az ünnepi szertartásokat: karácsonyfát díszítettem csuhéangyalokkal, szaloncukrot főztem, piros tojást festettem. Újraolvastam az Ábel trilógiát, Pilinszky, Szabó Lőrinc és Nagy László verseit, amiket az irodalom tanárommal elemeztünk.
Újra közel kerültem a családomhoz. Megtaláltam a helyem kívül is, belül is. Már itt van bennem az alap, a családom, a hovatartozásom, a kultúrám – ami meghatároz – és ott a sok szín, amit még hozzá gyűjtöttem az évek során. Így zárult be a nagy kanyar, és tértem vissza oda, ahonnan elindultam.
És hogy miért kellett nekem ennyire megtalálni önmagam? Talán mert abban nőttem fel, hogy megkérdőjelezték, akadályozták. A magyarságomat, a jogaimat, a hagyományaim gyakorlását.
Ma már jó érzés, ha valahol felmerül, hogy székely vagyok, mert tudok szelíden büszkének lenni rá. A sajátom lett. Szupererő. Megdolgoztam érte.
