A szeleniták vize
Molekuláris vizet találtak a Holdon!
Van úgy, hogy az irodalom megelőlegezi a valóságot. Írók, költők mindenféle őrült gondolatot hordanak össze, aztán akad pár megszállott, aki nekiveselkedik, és valóra váltja a fantáziákat. Máskor meg arra talál bizonyítékot a kutató, ami igazolja, hogy látnok volt, jövőbe pislogott, de bizonyosan varázslatos képességeket birtokolt tollforgatónk.
Valóra vált mesék
És nem arra gondolok, amikor a meséből meseország lesz, mikor A Gyűrűk Ura mellé merész világokat, sőt nyelveket teremt a nekilódult képzelet vagy amikor a Harry Potter-sztori újabb és újabb elemekkel bővülve válik mind valószerűbbé, nem arra, amikor egyik író folytatja a más művét, ahogy például Camus Közönyét írta tovább Kamel Daoud Meursault, contre-enquête (Meursault, pótnyomozás) címen kiadott regényében.
A valóság és irodalom kapcsolatának van egy sokkal izgalmasabb vetülete: az, amikor a hétköznapi tényként köszön ránk olyasvalami, amit egy évtizedekkel vagy évszázadokkal korábban kelt regényben olvashattunk.
Kedvencem ezek közül két ködös és meglehetősen zavaros szöveg. Valamikor az ezerhatszázas évek elején (1607–16 között) jelentek meg Németországban. Előbb a Fama Fraternitatis (A testvériség híre), majd a Confessio Fraternitatis (A testvériség hitvallása). Mindkettő arról mesél, hogy létezik egy titkos társaság, a rózsakeresztesek rendje, amely okkult tudományát felhasználva az emberiség javára munkálkodik, az emberi lét nagyívű reformját igyekszik megvalósítani. A két szöveget minden bizonnyal egy misztikusrajongó humanista, Johann Valentin Andreae írta. A kiáltványoknak azonban olyan széles körű sikere lett, hogy a mese valósággá vált, s hamarosan szerte Európában megalakultak a titkos rózsakeresztes szövetségek.
Hasonlóan szerethető Jókai elbeszélése, A jövő század regénye, amelyben a leleményes székely fiatalember, Tatrangi Dávid feltalálja az aerodromont, hogy aztán a mű megjelenése (1872–1874 között, folytatásokban) után harminc évvel (1903) valóban felszálljon az első repülőgép.
És persze a megvalósult irodalmi álmok közül nem hiányozhat Verne Gyula sem, aki egyebek mellett a holdra szállást jósolta meg (Utazás a Holdba, 1865). Igaz, ebben az esetben jó száz évet kellett várni, míg az Apollo–11 leszállóegysége embert vihetett égi útitársunk felszínére (1969).
Utazás a holdba
Persze a holdra szállás ötletével nem Verne foglalkozott először. Bájos fantáziát fogalmazott meg e lehetőségről Hercule Savinien Cyrano de Bergerac, a XVII. századi költő és kardforgató, akit mi, késői utódok Edmond Rostand-nak köszönhetően ismerünk. Persze Rostand hőse és az igazi Cyrano között igen nagy a különbség, de például holdbéli utazásról mindketten nyilatkoznak.
A valódi Cyrano egész könyvet szentel a témának, amelyben mindenféle filozófiai-etikai kérdést körüljár, miközben hőse egy rakéta segítségével megfordul a szeleniták között is. A teljesség kedvéért elmondom, hogy az űrutazónak a siker érdekében állati velővel kellett bekennie magát, mert azt „a fogyó Hold beszívja”. Cyrano szerint azonban már az ősidőkben is járt ember a Lunán. Noé egyik menye úgy jutott oda, hogy az özönvíz mindent elborító és a Holdig emelkedő áradatának hullámain egyszerűen átevezett egy csónakkal…
Ennél azonban költőibb holdutazás-parádét eszelt ki Rostand, akinek hőse így mesél űrbéli kirándulásairól.
„Hatféleképp tudok az égbe menni!
Először is pőrére vetkőzöm,
S a napra fekszem, ha ragyog a reggel,
Harmattal töltött sok kristály-üveggel,
Amit testemre aggatok. A Nap,
Amint járása mindig magasabb,
A harmatot felszívja s véle megy
A testem is.
…
A levegőt cédrus-ládába zárom.
Gyújtó-tükörrel fölfogott sugáron
Addig hevítem, addig ritkítom,
Míg száll s a Holdig meg sem áll, tudom!
….
Mint gépész meg rakéta-mester,
Kemény acélból löveget csinálok...
Lőport alája – aztán uccu, vesd el.
Tüzes golyómmal az egekbe szállok!
…
Ha egy gömb füsttel van tele,
Magasba röppen s én lengek vele.
…
Rám kenek sok lágy ökör-velőt,
Mert Föbosz ezt gyönyörrel szívja!
…
Végül: felállok egy arasznyi vasra,
S mágnest dobok föl, mégpedig magasra.
A mágnes röppen és mint egy bolond:
A vonzott vas rögtön utánaront.
S addig vetem föl mágnes-darabom,
Amíg elérem holdam vagy napom!"
Harmatcseppek
A minap izgalmas hírt adott közre a sajtó. A NASA hétfőn bejelentette, hogy az amerikai űrügynökség SOFIA obszervatóriuma igazolta: molekuláris víz található a Holdon. A bejelentés szerint a holdbéli víz magas szélességeken, azaz jobbára a pólusok környékén, valószínűleg vulkanikus eredetű, üvegszerű anyagba vagy a holdfelszín szemcséi közé van bezárva, 100–400 ppm (parts per million, magyarul részecske/milliomodban) mennyiségben. (Ez azt jelenti, hogy egymillió részecskére jut 100-400 vízmolekula.)
Ugyanakkor az is kiderült, hogy a Holdon vannak úgynevezett hidegcsapdák is, amelyek azért érdekesek, mert e területek vagy inkább területecskék elég hidegek ahhoz, hogy az illékony anyagokat (mondjuk a vizet) fagyott állapotban tartsák. Némelyik hidegcsapda csupán egy-két centiméter átmérőjű, mások nagyobbak. Összesen körülbelül 40 000 négyzetkilométernyi holdfelszín képes ilyen módon a víz tárolására, akár évmilliárdokon keresztül.
Szeretném hinni, hogy ez a pár milliliter víz, ami most fagyott állapotban és kőzetekbe zárva várja az olvadást, valójában nem más, mint néhány harmatcsepp, amely Cyrano kristályüvegeiből valahogy a Holdon maradt.
