A tudomány és a hétköznapok
A tudomány praktikus és ideiglenes bizonyosságai – szemben a babonák, öszeesküvés-elméletek, hitfoszlányok és egyéb sületlen férc-filozófiákkal –, mégiscsak teljesebbé teszik az emberi létet. Létrehozzák a számítógépet, a penicillint és űrutazást.
Egy barátom szerint azért kezdett háttérbe szorulni a tudomány, mert az elmúlt évszázadok scientista diadalmenete dacára sem tette boldoggá az embereket. Én meg mindig megdöbbenek, ha efféle sületlenségeket hallok. Akit a tudományos eredmények nem tesznek boldoggá, az vesse bele magát Heidegger faktikus kontingenciájába, mert minden körülménytől függetlenül boldogtalan. A tudomány persze csak a tudomány művelőit teszi közvetlenül boldoggá, nyilván a tudósnak lesz lelki élmény a kísérleti eredmény, amely igazolja a hipotézist, másoknak inkább csak körülmény, hosszabb távon, amikor a kutatásból villamos, mikrosütő, horgászdamil, vagy űrrakéta lesz, akkor keret, életünk kényelmes és biztonságos tere. Aligha kétséges, hogy ebben a tudomány által kipárnázott térben könnyebb megtalálni mindenféle boldogságot, mint abban, amelyből hiányzik a megismerő és alkotó racionalitás.
A nyilvánvaló összefüggés dacára aggasztó sokaság és még aggasztóbb módon, rendkívül erőteljes artikulációval vonja kétségbe a tudományos gondolkodás jelentőségét. Élessé vált a kontraszt a huszadik század második felének tudományközpontú szemlélete és jelenünk babonás káoszkultúrája között.
A második világháború után, az Európában kialakult jóléti társadalmak önmagukon túlmutató ígéretet hoztak. Olyan jövőképet kínáltak a fejlett világ polgárainak, amely az emberi szellem eredményeinek további kiterjesztését, a tudományos problémamegoldás folyamatos térhódítását ígérte. Az akkori amatőr és hivatásos jövőkutatók, scifi-írók és publicisták, politikusok és kávéházi megmondó-emberek – a kor szövegeinek szembeötlő tanúsága szerint – mély meggyőződéssel hitték, hogy olyan világ van születőben, amelyben mindent, valóban mindent meg tud majd válaszolni. S ebben az összefüggésben a legmerészebb kutatásoknak is volt létjogosultsága. Azt például senki nem kérdezte meg komolyan, hogy a nyilvánvaló katonai célokon túl, vajon mire való az űrkutatás. Semmiféle kétség nem merült föl azzal kapcsolatban, hogy ma a Holdon, holnap a Marson, holnapután az Alfa Centauri valamelyik bolygóján fogunk sörözni barátságos vendéglátóinkkal.
Senki nem gondolta akkoriban, hogy a szellemes és éleseszű, de komolyan nem vehető Feyerabend tudományfilozófiai elképzelései az ezredforduló után kulturális mozgalmat generálnak. Azt meg még ma is nehéz elhinni, hogy ez a mozgalom annyira sikeres, mint amilyen eredményesnek a tények mutatják. Fayeraband mondatából jelszavak lettek, a jelszavakból pedig megkérdőjelezhetetlen hittételek. Fel kell szabadítanunk a társadalmat a tudomány diktatúrája alól! – hirdetik a filozófus követői (a popularizáció legbiztosabb jeleként, sokszor anélkül, hogy tudnák, honnan származik a gondolat), hiszen a tudomány egyrészt politikai megrendelésre dolgozik, elkötelezett, s így az elnyomás eszköze, másrészt a tudományban testet öltő racionális gondolkodás kivételezett helyzetét sem támasztja alá semmi. (Fayerabend szerint nem érvelhetek a racionalitás mellett racionális eszközökkel, mert az logikai hiba, érvelés híján viszont a racionalitás jelentőségéről is csupán egy dogmát alkothatunk.)
És miközben a tudományos eredményekből leszűrt hétköznapi javaink soha nem látott módon gyarapodnak, miközben az okszerű összefüggések megértése az élet majd minden területét kényelmesebbé teszi, azonközben a tudománytagadó, sőt tudományellenes nézeteket nemcsak elnézéssel, de sokszor helyesléssel is fogadja a széles közvélemény. A szellemi sokféleséget megengedő liberális laissez-faireből mára szomorú butaság-körtánc lett. A napisajtót – áh, ilyen ma már nincs is – a napi-posztáradatot is elérte a tudományosság megkérdőjelezése, szenzációhajhásszá vált, és legfőbb célja a szektás csordaszellem kiszolgálása, akár a tények elferdítése, a kritikák elhallgatása, sőt összeesküvés-elméletek gyártása árán is – ahogyan azt a minap megfogalmazta Glenn Greenwald az Intercept magazinban. Ezzel a változással minden szó talajtalanná vált, csacsogás, pletyka lett, perlippe-perlappe, ahogy Egon Friedell fogalmazott.
Fontos tehát elmondani újra és újra, hogy a tudományos szemléleten túl semmi más nincs, ami a számunkra adott anyagi világot áttekinthetővé és lakályossá teheti. Igaz ugyan, hogy a tudományos bizonyosságot ma már nem úgy látjuk, ahogyan azt a tizenkilencedik században láttuk.
A világ tudományos-technikai megértése ma már nem azt jelenti, hogy tudjuk, mi miért és hogyan történik, hanem azt, hogy rendelkezésünkre áll egy elég jó modell, ahhoz, hogy céljainkat elérhessük. Van ötletünk arra, hogy mi hajtsa meg gépeinket, hogyan kössük össze a különböző hálózatokat, amelyek között élünk, hogyan gyógyítsunk meg betegeket, hogyan értessük meg magunkat másokkal és így tovább.
Kétségtelen, hogy az ilyen gyakorlat csak óvatosan nevezhető igazi tudásnak, inkább csak vázlatai, lehetséges megoldásmódjai az előttünk tornyosuló kérdéseknek. Most olvastam valami disszertációban, hogy létezik egy úgynevezett neopragmatikus álláspont, amely szerint az igazság, a tudás (és más hasonló fogalmaink) mögött nem érdemes valamilyen abszolút lényeget keresni. Tudásunk nem világ valamiféle objektív állapota, hanem a kutatást végzők céljai tükröződnek. „Ebben az értelemben az igazságot sokkal inkább megalkotjuk[make], mintsem megtaláljuk [find].” És, ha lesz pontosabb modellünk, vagy másmilyen vázlatunk, akkor hatékonyabb lesz orvoslásunk, fizikánk, vagy űrkutatásunk.
Mindazonáltal a tudomány praktikus és ideiglenes bizonyosságai – szemben a babonák, öszeesküvés-elméletek, hitfoszlányok és egyéb sületlen férc-filozófiákkal –, mégiscsak teljesebbé teszik az emberi létet. Létrehozzák a számítógépet, a penicillint és űrutazást.
Ezek jutottak eszembe arról, hogy éppen negyven éve, 1980. május 26-án, moszkvai idő szerint 21 óra 20 perckor, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor, indult a világűrbe Farkas Bertalan a Szojuz–36 űrhajó fedélzetén.
