Annum Novum Felicem!
Újév napja az ókori Rómában.
A köztársaságkori Rómában az újév napja eleinte március idusára, azaz 15-ére esett. Ekkor léptek hivatalba a megválasztott konzulok, az állam legfőbb tisztviselői, akiknek neve után nevezték el az évet, bár meg kell jegyezni, hogy a gyakorlatban a konzulok sokszor csak június 1-jén kezdték meg munkájukat. Ugyancsak március közepén rendezték meg az újév ősi itáliai istenségének, Anna Perennának ünnepét is, ami a tavasz hivatalos kezdetét jelentette. Ezen az éjszakán a nép kivonult házaiból, és a Tiberis partján mulatozással töltötte az egész éjszakát. Kr. e. 153-ban, nem tudni pontosan, milyen okból, a konzulok hivatali beiktatását január elsejére tették át. A rómaiak a hónap kezdőnapjait Kalendae-nak nevezték, ahonnan a mi kalendárium kifejezésünk is ered. Kalendae Ianuariae mint az év hivatalos kezdőnapja Kr. e. 46-ban, Caesar naptárreformjával vált véglegessé a római állam hivatalos naptárában. Csak érdekességképpen említem meg, hogy március 15. és január 1. mellett a császárkorban a szeptember 1-je is fontos határnap volt, mivel ez jelentette az adózási év kezdetét, valahogy úgy, ahogy nálunk az iskolaév ‒ fontos dátum a gyerekek és szülők életében ‒ ezen a napon veszi kezdetét.
Janus, akiről a január hónap a nevét kapta, a kapuk, a ki- és bejáratok, átvitt értelemben pedig a kezdet és a vég istene volt.
Neve a ianua (kapu) latin szóból származik. A hagyomány szerint Janus Latium királya volt. Palotája Rómában a Janiculus-dombon állt. Janus befogadta a menekülő Saturnust, aki hálából megtanította az őslakókat a földművelésre, és így elhozta a civilizációt Latiumba. Janus a római állami és magánéletben egyaránt nagy szerepet játszott. Őt szólították elsőként az imákban; áldozatbemutatáskor ő kapott először bor- vagy tömjénáldozatot. Január 7-én játékokkal ünnepelték, január 9-én pedig Agonia ünnepet rendezték a tiszteletére. Az ő oltalma alatt állt minden fontosabb vállalkozás vagy esemény kezdete, például a konzul hivatalba lépése, a hadba vonulás, a vetés és aratás megkezdése. Janust általában előre- és hátranéző két arccal (ritkábban néggyel) ábrázolták. Ovidius így magyarázza, hogy az istenségnek két ellenkező irányba néző arca van: „Mindent én nyitok és én zárok, akárhova nézel, / égen, fellegeken, földeken és vizeken. / Én a világmindenség rendjét egymagam őrzöm, / és a jog ‒ ajtókat tárni, bezárni ‒ enyém.” A középső és késő köztársaságkorban az as, a legkisebb római pénzérme főoldalát a kétarcú Janus képe díszítette, hátoldalán hajóval, ami a tengeren érkező Saturnus mítoszára utalt.
Janust ábrázolták kezében bottal és kulccsal is. A bot a tekintély (autoritás) képi jele volt, a kulcs pedig a zárás és nyitás jogáé. A Forum Romanumon állt a kettős ajtajú Janus Geminus-szentély, amit a hagyomány szerint még Numa Pompilius király alapított. A rómaiak úgy tartották, hogy a szabinok betörése alkalmával Janus mentette meg a várost a pusztulástól. Kapuját béke idején zárva tartották, háború idején pedig nyitva: ezen a kapun keresztül vonultak ki a katonák és tértek vissza a városba. Mások szerint viszont a szentélyt Romulus és Titus Tatius, a szabinok királya közösen építette, szövetségük jeleként. Mindenesetre a kapu nyitásának-zárásának szokása még a császárkorban is élt. Augustus büszkén említette Tetteinek összefoglalásában (Res gestae divi Augusti), hogy hosszú uralkodása alatt (Kr. e. 27. ‒ Kr. u. 14) háromszor zárták be a Janus-templom ajtajait, annak jeléül, hogy az egész birodalomban béke honol. Sajnos az ősi szentély ábrázolása csak egy Nero alatt vert pénzről ismert.
Az Augustus kori újév fő forrása Ovidius (Kr. e. 43. ‒ Kr. u. 17) Római naptár (Fasti) című tankölteménye. A mű első könyvében maga Janus isten, a hónap névadója számol be az ünneplés módjáról. Az újévhez kötődő szokások többsége az év első napjának ómen jellegén alapul, tudniillik amilyen az első nap, olyan lesz az egész év is. Ez volt a fő oka annak, amiért a római újév nem volt hivatalos munkaszüneti nap, mivel éppen azt akarták elérni, hogy az év egésze is szorgalmas munkában teljék. Ovidiust idézve: „Azt akarom, hogy az új napon is dolgozzon az ember, / munkájának egész évre előjele ez.” Ugyanakkor nagyon vigyáztak arra, hogy a munkát ne vigyék túlzásba: például a szekereket nem volt szabad túlterhelni. Az egész napot egyfajta ünnepélyesség hatotta át, ahogyan Ovidius írta: „Üdvnek a hajnala kél. Áhítat csendje köszöntse! / Szent ez a nap: szavatok szent legyen ajkatokon! / Pör ne zavarja fülünk! Pusztuljon a dőre civódás! / Hagyd ma, irígy népség, köznapi dolgaidat.” Ahogyan manapság is az újév első perceiben jókívánságokat mondunk szeretteinknek és barátainknak, az ókori rómaiak is nagyon fontosnak tartották, hogy ezen a napon pozitív legyen a beszédük: „Hát első napodon vidám szót szólani miért kell, / s jókívánatokat mondani kölcsönösen?” ‒ kérdezte Janustól Ovidius, mire ezt a választ kapta: „Nyitva a templom, az ég meghallgat, az ajkak imája / súlytalan el nem enyész s teljesedésbe megyen.” Az is nagyon hasonlít napjaink szokásaihoz, hogy szilveszterkor és újév napján szinte mindenki kártyázik, és akik a kártyában nyernek, azok a következő évre is hasonló szerencsét remélnek. Ugyanezt tették a rómaiak is, csakhogy nem kártyával, hanem a legnépszerűbb szerencsejátékkal, a kockával. Újév ünnepéhez számos babona is kötődött: ha például január 1-je vásárnapra (nundinae) esett, a következő évet a boldogtalanság fogja uralni; ha vasárnapra (dies Solis = a Nap napja), az egy magas rangú állami tisztviselő halálát és háborút jelezte; ha hétfőre (dies Lunae = a Hold napja), az gyermekhalált és magas árakat; ha keddre (dies Martis = Mars napja), az tűvészt és járványokat stb. A rómaiak, akik rendkívül babonásak voltak, igen komolyan vették a január 1-jei „jeleket”: például Caligula császár meggyilkolásában (Kr. u. 41., január 24.) fontos szerepet játszott, hogy a negyedik konzulsága kezdetén Janusnak áldozott bikában a béljósok (haruspices) állítólag nem találták meg az állat máját. Az átlagemberek gyakran folyamodtak az ún. bibliomanteiához, vagyis könyvekből való jósláshoz ezen a napon. Ez úgy működött, hogy felcsapták a két legnagyobb epikus költő: a görög Homérosz és a latin Vergilius műveit, és az először szemük elé kerülő sorokból próbálták meg a jövőt megjósolni.
A korai császárkorban az újévi ünnepségeket még nem az a többnapos italozás és lakomázás jellemezte, mint ami az ókor végén. Erre igény sem igen lett volna, hiszen a Kalendae Ianuariae-t alig egy hét választotta el a Saturnaliától, amelyet a császárkorban három-, öt-, sőt hétnapos dorbézolással ünnepeltek meg (december 17‒20., 17‒23., 17‒25.), valamint nagyjából egybeesett a Compitalia ünnepével, amely eredetileg mozgó ünnep volt, de dátuma a császárkorban január 3-án rögzült, s ami a szegényebbek és különösen a rabszolgák népszerű ünnepe volt.
A Kalendae Ianuariae fő eseménye a konzulok ünnepélyes felvonulása volt a Capitoliumra, ahol áldozatot mutattak be Jupiternek, de ez csak Róma városa számára jelentett látványosságot. Ugyancsak Ovidiust idézzük: „Tisztafehér díszben menet indul a tarpei várba; / ünnepi színben a nap, s ünnepi mezben a nép. / Új bárd csillog elől, új bíbor villan utána, / s már új terhe alatt görnyed a consuli szék.” (A „bárd” természetesen a lictorokra, a „bíbor” pedig a konzulok viseletére utal.) A szenátorok és a barátok előbb a konzulok házában gyűltek össze, ahonnan külön-külön indult el a menet, amelyhez közben a nép is csatlakozott. Az újonnan megválasztott konzulok ‒ ez is a jó ómen biztosítását szolgálta ‒ a felvonulás közben pénzt szórtak a nézőközönség közé. Mindkét menet a Capitoliumon találkozott össze, ahol Janus tiszteletére ökröket áldoztak Iuppiter Capitolinus templomában. A papok sózott árpakenyereket (ezt ianualnak hívták) is áldoztak az istenségnek. A ceremónia után a konzulok hatalmas partit rendeztek otthonaikban a barátaik számára. Ráadásul a császárkorban ezen a napon kellett az állami hivatalnokoknak és a katonaságnak a császárra tett hűségesküjüket megújítani. Január 2-ához nem kötődtek ünnepségek, mivel a Kalendae, a Nonae (5-e vagy 7-e) és az Idus (13-a vagy 15-e) utáni napok baljóslatúaknak számítottak. Az újévi ünnepségekhez lazán kapcsolódott a január 3-ai Vota publica. Ezen a napon a konzulok a császár és a birodalom üdvéért mutattak be áldozatot.
De térjünk vissza az újév ünnepéhez. A magánjellegű események többségének célja a jó ómenek biztosítása volt a jövő évre. Az emberek jókívánságokkal üdvözölték egymást, édességeket ajándékoztak, aszalt fügét, datolyát, mézet ‒ ezek is előjelnek tekinthetők, a télen is elérhető édességekkel kívánták megédesíteni a következő évet. Tipikus ajándék volt még az agyagmécses, innen jön az ünnep egy ritkán használt megnevezése: Kalendae Lucernariae (mécseses Kalendae).
Az ajándékokra nemritkán az ANFF (Annum Novum Felicem Faustumque = Boldog és Sikeres Új Évet) rövidítést írták, ami teljesen megfelel a mi BÚÉK jókívánságunknak. Az észak-itáliai Aquileiában kerültek elő olyan borostyánkőből faragott levelek, amelyeken ez a rövidítés szerepelt, vagyis újévi ajándéknak szánták őket.
A rómaiaknál is szokás volt, hogy a pékek kenyereiket saját pecsétlenyomataikkal látták el. Fennmaradtak olyan bronz kenyérpecsétek, amelyekkel az „Átveszem a szerencsés új évet” (Accipio annum novum felicem, CIL III 6287) mondatot pecsételték rá az újévi kenyérre vagy süteményekre. Képzeljük el, hogy a mai újévi szerencsesütikhez hasonlóan a rómaiak ezeket megették, vagyis a szó szoros értelmében magukévá tették ezt az áldást! Annak a magyarázata, hogy a rómaiak újév alkalmával ‒ legalábbis a császárkor idején ‒ viszonylag visszafogottan ajándékozgatták meg egymást, abban rejlik, hogy a már említett Saturnalia ünnepén, amely csak egy héttel előzte meg január elsejét, bőséges ajándékokkal lepték meg egymást. Pontosan úgy, ahogy minálunk karácsonykor szokás. Két ókori versgyűjtemény, Martialis Ajándékok könyve (Xenia) és Nyeremények könyve (Apophoreta) című epigrammakötete is a Saturnalia ünnephez kapcsolódott. Az előbbiben az ünnepek alkalmával küldözgetett ajándékokat, az utóbbiban pedig a nagyszabású lakomákon a vendégeknek kisorsolt nyereménytárgyakat sorolta fel a költő, egy-egy címmel ellátott disztichonban. Míg az ajándékokról szóló verseket el lehetett küldeni azokkal együtt ‒ ahogyan ma is kis kártyákat teszünk a becsomagolt ajándékok mellé ‒, a nyereményekről szóló versek egyszersmind akár sorsjegyekként is szolgálhattak. A Xenia verseiben főleg étel- és italféleségek szerepeltek, az Apophoreta pedig zömében különböző használati és dísztárgyakat tartalmazott, ahogy Bálint Gábor, a könyvek fordítója írja.
Gyakori volt, hogy ‒ szintén jó előjelként ‒ pénzt ajándékoztak egymásnak. Ovidius még tudta, hogy ez eredetileg nem extravagáns pénzajándékokat jelentett, hanem mindössze egyetlen pénzérmét, ami ráadásul hagyományosan a legkisebb rézpénz, a Janus képét viselő as volt. (Igaz, Ovidius is megjegyezte, hogy az ő korában az emberek jobban örültek az egyáltalán nem csak jelképes értékű aranypénznek.) Leginkább erre a pénzajándékra használták a strena megnevezést, ami a francia étrennes (ajándék, jutalom) és az olasz strenne (prémium, jutalmazás) szavakban máig is tovább él. Johannes Lydus bizánci történész szerint a szó szabin eredetű, és „jólétet, egészséget” jelent, mint a görögben a hügeia vagy a latinban a salus. A strena ajándékok körforgásába a császár is bekapcsolódott saját ajándékaival, mint ezt a császáréletrajzok tanúsítják: Tiberius például négyszeresen viszonozta a neki küldött pénzajándékokat, de csakis január első napján, sőt „rendelettel tiltotta el, hogy január elseje után újévi ajándékokat küldjenek egymásnak az emberek”. Egészen más volt Caligula viszonya az újévi pénzajándékokhoz: „Rendeletileg azt is tudomására hozta a népnek, hogy újév alkalmából szívesen elfogad pénzajándékot: és csakugyan, ott állt háza előcsarnokában január elsején, hogy átvegye a sok adományt, melyet minden rendű és rangú ember tömegesen, két kézzel meg tógája öbléből csak úgy ontott eléje” ‒ írta Suetonius. A strena azonban nem csupán pénzajándékot jelentett. Az ősi római vallásban Strenua vagy Strenia az újév, a megtisztulás és a jólét istene volt. Szentélye (sacellum) és az azt körülvevő kis liget (lucus) a Via Sacra felső végén volt megtalálható. A polihisztor Varro szerint szabin eredetű női istenségről van szó, Symmachus szerint viszont már a szabin Titus Tatius király idejében is létezett. Január elsején Strenua ligetéből egy felvonulás indult, amely egy termő fáról levágott zöld ágakat vitt a közeli Palatinus-domb tetején lévő fellegvárba. Ezt rítust már Kr. e. 153-ban is gyakorolták, vagyis abban az évben, amikor a konzulok beiktatása március 15-éről január 1-jére került át.
Hogyan viszonyultak ehhez az ünnephez a Római Birodalomban élő zsidók és keresztények? A babilóniai Talmudban feljegyeztek egy történetet, miszerint egy Palesztinában élő pogány január 1-én egy ezüstpénzzel teli ezüsttálat ajándékozott a III. század közepén Tiberiasban élt zsidó bölcsnek, II. Júda ha-Nesziának, de annak társa, Res Lákis rabbi megtiltotta neki, hogy átvegye, és arra utasította, hogy mindenestül vesse bele a Holt-tengerbe. A Kalendae Ianuariae jelentősége ‒ írja Tóth Anna Judit Ünnepek a keresztény és pogány kor határán című könyvében ‒ csak a keresztény császárok alatt nőtt meg annyira, hogy a birodalom legzajosabb népünnepélyévé vált, amelyet a birodalom teljes területén ünnepeltek. „Talán egyetlen másik ókori ünnepről sem rendelkezünk ekkora forrásanyaggal, még ha a források többségét az ünneppel ellenséges keresztény szentbeszédek alkotják is” ‒ írja a szerző. A pogány ünnepek közül messze a legtöbb feddést a Kalendae Ianuariae kapta a keresztény egyházvezetők részéről, több teljes homília szól csak erről a kérdésről, egyebek között Aranyszájú Szent János, Szent Ambrus és Szent Ágoston beszédei. Az első szöveghelyet, ahol keresztény szerző említi az ünnepet, a szigorú Tertullianusnál találjuk: az „újévi ajándékpénz hajhászása” (strena captanda) nyilvánvalóan a Kalendae ünnep egyik legfontosabb szokására utal. Tertullianus szavaiból nem tudjuk meg, hogy mennyire volt ez fontos ünnep a birodalom lakóinak életében, csupán azt, hogy saját környezetében, vagyis a római Észak-Afrikában megülték, illetve hogy a keresztények részvételét helytelenítette. Az V. századra ‒ a fennmaradt forrásokból úgy tűnik ‒ már a „szilveszterezés” szokása is kialakult, ami ellen az egyházatyák erőteljesen felléptek. Az Aranyszájú így ír az Antiochiában szokásos egész éjszakai dorbézolásról: „Ugyanis a ma zajló ördögi, egész éjszakás ünneplés, a csúfolódások, a gyalázkodások, az éjszakai táncok és az a nevetséges komédia minden ellenségnél súlyosabb módon tartják fogságban városunkat.” Más források arról számolnak be, hogy az emberek ilyenkor római istenségeknek öltözködve járták a városok utcáit és tereit, ami nyilvánvalóan a klérus rosszallását váltotta ki.
Összegzésül elmondhatjuk tehát, hogy bár január elseje azóta, hogy Caesar naptárreformját követően hivatalosan is az év kezdőnapja lett, mindig is ünnep volt, az újév még a császárkor első felében is csak másodlagos jelentőséggel bírt a piros betűs napok sorában. A konzulok hivatalba lépése természetesen ünnepélyes keretek között történt, ami ‒ legalábbis Róma városában ‒ valóban ünnepi jelleget kölcsönözhetett a napnak, azonban a naphoz kötődő családias ünnepségeket még nem jellemezte az az extravagáns pazarlás, amely később, a keresztény császárság évszázadai alatt lépett gyakorlatba. A római Kalendae Ianuariae teljesen szekuláris ünnep volt, minden teológiai mélység nélkül. Ez alighanem a dátum megváltoztatásának a következménye: bár a konzulok hivatalba lépése és néhány szorosan az év első napjához kapcsolódó rítus és hiedelem átkerült január 1-jére, az évkezdethez tartozó rituális elemek többsége a római vallás konzervativizmusának jegyében egyszerűen ott ragadt a március hónapban. Talán a legszembeszökőbb furcsaság, hogy a Kalendae Ianuariae előtt nem volt „szilveszter”. Megünnepelték az új évet, de semmi nyoma, hogy a köztársaság és a korai császárság korában elbúcsúztatták volna a régit. Szokatlan, hogy az ünnepnek nem volt neve, a Kalendae Ianuariae pusztán a dátum megnevezése, semmi esetre sem ünnepnév. A képet árnyalja, hogy a január 1-jére kerülő újév gazdagodott is: a hónap Janus istenről kapta a nevét, a kapuk s általában minden kezdet istenéről, akinek alakja nagyon is jól illik egy újévi ünnephez.
