Apa-kaland

Apának lenni jó. Persze nem mindig. Van, amikor kimondottan rossz. De azért jó… Agyafúrt dramaturg az élet: úgy adagolja az apaság-projekt eseményeit, hogy tragédia és komédia, krízis és katarzis kellő egyensúlyban legyen.  

A dolog megrendítő pillanattal kezdődik: olyasvalamivel, hogy „Anyának érzem, óh Ádám, magam”. Egy elemzés, melyet az interneten találtam, így folytatja a jelenet bemutatását: „Egy percre megáll minden. A szó, a mozdulat, a levegő, az elhatározás. Ádám térdre esik, kezét a feje fölött az ég felé nyújtja...”

Éva bejelentése fenekestül forgatja föl a világot. Az apaság kezdete minőségi ugrás, életmódváltás, fordulópont. Véglegesen és visszavonhatatlanul elhozza a pillanatot, amikor felnőtté kell válni. És ez – akár vártuk és akartuk, akár meglepetésként kaptuk – nyűgös dolog. Ráadásul az apaság kezdete további kellemetlenségeket tartogat. A frissen lett apukák semmit nem tudnak kezdeni a mindig szaros és idegtépően zajos babával, hiába az igyekezet, hiába a „majd én fürdetek, altatok, felkelek, ringatok” heroikus áldozata, mindenki tudja, hogy a nagyszerű vállalások csak színpadi gesztusok, s mögöttük végtelen önuralommal elfojtott indulat munkál. Még jó, hogy a felnőtté válás feladatcsomagjának része az efféle önfegyelem kialakítása is, és még ennél is jobb, hogy az érett férfiember, egy apa, egy családfő annyi tennivalót kell vállára vegyen, hogy nincs is ideje olyan semmiségekkel törődni, vajon ő hogyan érzi magát ebben a helyzetben.

Az apák nem nyafognak.

A feszültség persze nem tartható fenn a végtelenségig. Apa lassan belefárad az egzisztenciateremtés kemény munkájába, még inkább abba a hosszú hónapok óta tartó és nyilvánvalóan sehova nem vezető küzdelembe, amit a tehetetlen és minden értelem nélkül való lény életben tartása érdekében folytat a családocska. Már-már feladná, elgondolkozik a menekülőutak lehetőségén, a becsület és a boldogság antagonisztikus viszonyán, vagy a világ általános nyomorúságán, amikor a lakásban megszólal egy új hang, s megjelenik egy új elme.

És ezzel elkezdődik az apák kora.

A lét teljessé válik, a világ zavaros puzzletábláján minden a helyére kerül, Neo meglátja a mátrix mögött a programot. Ha van értelme az életnek, akkor az ezekben az években van, sehol máshol. Apa lenyűgözve figyeli, ahogy a pici értelem rendezni igyekszik a világot. Újra és újra rendezni, mindig úgy, hogy a frissen felfogott elem helyet találjon benne, s néha elölről kezdve, gyökeresen átrendezni, mert már nem fér el benne a napról napra gyarapodó ismeret.

Apa most elemében van. Elmagyarázza, megmutatja, elmeséli, megveszi, megépíti…

Hiszen valójában egy világot épít. Tőle függ, hogy milyen lesz az az univerzum, amit ez a kis ember a fejében hordoz.

Aztán megint új időszak következik. Apa helyét átveszik a haverok, az apai magyarázatok helyét a bandázás vidám idétlensége, a közös felfedezések helyét a nemiség titkainak kutatgatása, a mesék helyét meg a kamasz-kalandok csodái.

Hát, jól van, mondja apa. Ennyi volt. Készen vagyunk. Lesz itt még pár év utómunka, míg túl nem jutunk az érettségin, meg a diplomán, de az már nem igazán apai feladat. Az már csak afféle állampolgári kötelesség, mint az adófizetés.  

De, mint mondtam, a természet nagyszerű rendező, kiválóan ért a meglepetésekhez. Amikor ugyanis apa apaságát végképp szögre akasztaná, belép a szobába egy jókiállású fiatalember és azt mondja: apa, szeretném, ha megbeszélnénk valamit.

És apa ráébred, hogy itt áll előtte a legjobb barátja.

És nem nagyon érti, hogyan lett azzá az a kis vakarcs.