Bob Dylan búcsúzik
„Aznap, amikor megölték, valaki azt mondta nekem: Fiú, az Antikrisztus kora csak most kezdődött el"
Négy évvel ezelőtt azt gondoltam: remek. Vagány dolog Dylannak Nobel-díjat adni. Elismerésem azonban a Svéd Királyi Akadémiának, és nem a költőnek szólt. Ám most, hogy megjelent az énekes talán utolsó dala, megdöbbenve meredek a képernyőre: ez az ember igazi költő, a legnagyobbak közé tartozik. Ahogy a szöveget böngészem, ahogy a rajongók soronkénti megjegyzéseit olvasom – mert kár lenne tagadni, nélkülük keveset értettem volna meg a szerteágazó utalások, allúziók végtelenül gazdag burjánzásából – föltárul a huszadik század második felének sok fontos pillanata, s velük Dylan életének talán minden fordulópontja.
Gyanítom, egyfajta összegzésnek szánta a 17 perces balladát. Erről árulkodik, hogy az 1963-as Kennedy-gyilkosságról szóló szám megjelenését úgy kommentálta a 78 esztendős énekes, hogy régóta dolgozott ezen a dalon, de sosem adta ki. Mostani publikálásával rajongóinak fejezi ki köszönetét a „hűségért és a támogatásért”.
Bob Dylan 8 éve nem mutatott be saját szerzeményt. Nyilván már senki nem várt eredeti alkotást az öreg zenésztől, így a Murder most foul március 26-i megjelenése óriási szenzációt keltett. S persze nemcsak a kritikusok, de a közönség is rávetette magát a különös dalra. Megjelenése első hetében 1,8 millióan hallgatták meg csak az USA-ban. A YouTube-on pedig rövid idő alatt a hárommilliós nézőszám közelébe került.
Természetesen a legnagyobb zenei közösségi oldal, a Genius.com is felkapta a szöveget, s a szerkesztőkkel együtt a rajongók is boncolgatni kezdték a zseniális sorokat. Tanulságos olvasmány böngészgetni az itteni tartalmakat. A Genius minden érdekesebb dalszöveget közzé tesz, néha a szerzőkkel is közöl interjút, de az igazi élményt a rajongók a kommentárjai jelentik, akik a maguk szent megszállottságával követik bálványaikat, értelmezik a soraikat, elemzik szövegeiket, s egymással is vitázva adnak értelmet a popkultúra számtalan megnyilvánulásának.
Ők vették tehát górcső alá az új Dylan dalt, hogy sorról sorra haladva jelezzék, hol, milyen utalás található. A második sorban mindjárt felbukkan Franklin D. Roosevelt és híres beszéde, amelyet a Pearl Harbor elleni japán támadás után tartott. Ő használta a „gyalázatos nap” kifejezést, amely most Dylannál is megjelenik. Egy-két sorral később újabb világhírű mondat következik: „jó nap a halálra.” A legenda Őrült Ló sziú vezérnek tulajdonítja a mondást, és szempontunkból mindegy, hogy ez valószínűleg nem igaz, mert a tragikus amerikai napok sorába akkor illik bele az idézet, ha Crazy Horsera emlékeztet. (Aki 1876-ban megsemmisítő vereséget mért Custer alezredes csapataira Little Bighorn mellett.) Néhány sorral lejjebb Kennedyt „királynak” nevezi a szerző, s így értelmet nyer a dal címét inspiráló keserű kijelentés: „Murder most foul.” Ezt a szófordulatot ugyanis Shakespeare használja. Hamlet apjának szelleme, a meggyilkolt király nevezi a „legaljasabb gyilkosságnak” saját halálát. Az ének végén még mélyebbre jutunk a múltban: megjelenik egy középkorból ránk maradt versike töredéke, „Rub-a-dub-dub”. A gyermekmondókává silányult szövegből az vehető ki, hogy eredetileg három férfi valamilyen gyilkossági ügyben tett tanúskodásáról szólt a vers.
A folytatás azonban nem a kultúrhistóriai ínyencfalatok felé visz. Ennél sokkal izgalmasabb összefüggéseket felfedeztek fel a rajongók.
A következő ének a szeretet és a gyűlölet ellentmondására épül. Felbukkan a szövegben a Beatles, híres száma, a Szeretném fogni a kezed (I Want To Hold Your Hand), megjelenik a béke és a szeretet nagy koncertje, Woodstoc (ahová egyébként Bob Dylan nem ment el), és megjelenik a tragikus kimenetelű altamonti rockfesztivál, amely ugyan a Nyugat Woodstockja akart lenni, de a harag és gyűlölet szimbóluma lett, miután a Hells Angels motoros banda egyik tagja leszúrt egy nézőt.
Majd tombolni kezd az erőszak. Mármint a dalban. A szövegben megjelenik az amerikai apartheid emléke és egy csomó fekete énekes neve, zenéje, megjelennek az elnyomottak, a kizsákmányoltak, és az eltiportak, még a filmtörténet egyik leghíresebb párbeszéde is felbukkan a szövegben, igaz eltorzított módon. A Rhett Butler és Scarlett O'Hara között elhangzó mondatot az Elfújta a szél kulcsjelenetéből emelte ide Dylan, ám a versben gúnyos tartalmat nyer és a kiszolgáltatottakkal kapcsolatban fogalmazódik meg a „Cseppet sem érdekel, Miss Scarlett!” megjegyzés.
A harmadik ének újabb fordulatot hoz. Megszaporodnak a misztikus, spirituális utalások. A versszak elején pszichedelikus számokat idéz a Tommy című rockoperából (amelynek elnyomott is megalázott főszereplője felszabadulva később szektavezérré válik), majd szabadkőművesek, mágikus jelenetek, összeesküvés-elméletekre utaló megjegyzések sorakoznak a műben, végül mintegy drámai csúcspontként felidézi Dylan Kennedy 1960-as beiktatási beszédét, amelyben az elnök arról beszélt, hogy egy reményteli jövő határát léptük át. Érdemes megjegyezni itt, hogy a beszéd két fő motívuma a szegények iránti felelősség és a gazdagoktól elvárt segítségnyújtás volt. „Ha egy szabad társadalom nem tud segíteni számtalan szegényen, akkor a néhány gazdagot sem tudja megmenteni” – mondta akkor az elnök, s hadd tegyem hozzá, a 19 éves Dylan számára nyilván revelatív erejű mondatok voltak ezek.
A versben azonban csak annyi áll itt, hogy nem jutottunk el ahhoz a határhoz, majd felbukkan egy nagyon erős párhuzam Jézus és Kennedy között, amire rátesz egy nagy lapáttal a versszak végén álló kijelentés: „Aznap, amikor megölték, valaki azt mondta nekem: Fiú, az Antikrisztus kora csak most kezdődött el”.
Hogy miféle világ az antikrisztus kora? Semmi különös. A mi világunk. A What’s New Pussycat?-től, Marilyn Monroeig: frivol élmények, könnyű lányok és még könnyebb kalandok. S persze ennek a világnak a középpontjában egy sztriptízklub is megjelenik. Az elemzők szerint a Carousel Clubra utal itt Dylan, arra a lokálra, amelynek a tulajdonosa Jack Ruby volt. Ruby, aki a dallasi rendőrség épületének alagsorában meggyilkolta Oswaldot, Kennedy állítólagos gyilkosát.
Ilyen gazdag szellemi tartalommal ritkán találkozhatni. Nem akarok túlozni, de legutóbb Dante Isteni színjátéka, illetve Nádasdy Ádám remek Dante-adaptációja nyitott ilyen széles világot. A fordító monumentális jegyzet-apparátusnak köszönhetően a korábban szinte értelmezhetetlen pokolbéli utazás igazi kultúrtörténeti csemege lett. Mindent elmond a középkori Itáliáról. Most Bob Dylan Kennedy-dala, illetve a Genius.com értő közönsége tár kaput a huszadik század második felére. Az amerikai popkultúra teljes szellemi horizontján végigtekinthetünk.
Hátra van még az utolsó versszak, ami egyetemessé tágítja ezt a látóhatárt. Arról énekel Dylan, mihez kezdhetünk ebben az elveszett, antikrisztusi korban. Felidézi a század második felének rendkívüli rádiósát, s őt kéri: „Játssz nekünk, Wolfman Jack!” A nevezetes lemezlovas a hatvanas évektől játszotta különféle rádiókban a legújabb számokat, lényegében ő fedezte fel a korszak előadóit. „Játssz nekünk, Wolfman Jack!” – énekli Dylan, s végtelen felsorolás következik: jazz-zenészek és némafilmesek, klasszikusok és újítók, ismert és kevéssé ismert előadók, énekesek, színészek, zeneszerzők, dalok, de még színdarabok is helyet kapnak itt. Oscar Peterson, Charlie Parker, Buster Keaton, Harold Lloyd, Frank Sinatra, Beethoven, Shakespeare… Mintha a kultúra egésze jelenne meg. Megfordul az eddigi logika. Nem sorokba rejtett utalásokat kell előbányásznia a hallgatónak, hanem a hosszú-hosszú versszak egésze mutat az emberi minőség kiteljesedésének lehetőségére.
Nehéz másnak látni ezt a szöveget, mint afféle testamentumnak, Dylan értékvilágát összefoglaló vallomásnak, sőt egy egész nemzedék kulturális élményanyagát bemutató széles panorámaképnek, a Nagy Generáció búcsújának.
S mi, gyermekek és unokák csak annyit mondhatunk ennek a hetvenen túli nemzedéknek: jó, hogy még itt vagytok velünk!
