Ezért dobtak atombombát Japánra?
Hetvenöt évvel ezelőtt súlyos tragédia érte Hirosimát. Az Egyesült Államok atombombát dobott le a városra, majd három nappal később Nagaszakira is. A történtekről sokan írtak, filmek készültek róla, azonban egy frissen megjelenő könyv, a Feltétel nélkül új perspektívából mutatja be az atombomba ledobásának körülményeit, feltárja milyen politikai csatározás zajlott le az Egyesült Államokban mielőtt meghozták volna a döntést.
Megannyi kérdés
Sokan gondolják, hogy Harry Truman célja az atombombával kizárólag Japán térdre kényszerítése volt. A történet ennél persze sokkal árnyaltabb, hiszen az Egyesült Államok kormányának ekkor ugyan egyik szeme még a jelenlegi ellenfelen volt, a másik viszont kicsit nyugatabbra kacsintgatott, a Szovjetunió felé. Marc Gallicchio új könyve bemutatja, hogy a demokrata és republikánus oldal két dologban értett egyet a háború lezárása kapcsán: nem lehet tovább húzni a háborút és ki kell zárni a szovjeteket a japán kérdésből. Ezen felül minden másban vitatkoztak: béketárgyalás vagy feltétel nélküli megadás kikényszerítése? Mi legyen a császárral?
Vaskalapos demokraták, paranoiás republikánusok
Harry Truman végig a feltétel nélküli megadás pártján volt. Úgy gondolta, az amerikai nép egy totális háború után nem érdemel mást, mint totális győzelmet, amivel az oroszokat is távol tudják tartani Japántól. A hadseregek leszereltetése csak a kezdet volt, a végső cél egy stabil demokrácia létrehozása, mely később együttműködhet az Egyesült Államokkal.
A republikánus ellenzék szerint viszont a japánokkal béketárgyalások útján kellett volna rendezni a helyzetet (ahogy az a könyvből kiderül, a japánok is békében bíztak, bár ők orosz közvetítés útján), ezzel életeket mentve. Konzervatív oldalról már ekkor megjelent a kommunizmustól és az amerikai baloldaltól való félelem, attól tartottak, hogy a szélső baloldal feltétel nélküli megadásos terve csak arra szolgál, hogy ne kelljen a Szovjetunióval a tárgyalóasztalnál konfrontálódni (ez a fajta paranoia nagyszerű alapot szolgáltatott később a Mcchartyzmusnak). Ezt a félelmet egyébként később maga Truman tette alaptalanná, amikor meghirdette a Truman-doktrínát, melyben kimondja, hogy mindenáron meg kell akadályozni a kommunizmus terjedését a világban, ezzel baloldali demokrataként tulajdonképp nyíltan vállalva a Szovjetunióval való konfrontációt.
Ahogy azt fentebb írtuk, a háború folytatása egyik oldalon sem merült fel. Egyszerűen nem lehetett tovább húzni a háborút, amelyet már tulajdonképpen megnyertek, de csak további emberéletek árán tudtak volna lezárni. Úgy tudták, hogy a fő szigeteken milliónyi katonát soroztak be, akik az utolsó emberig harcolni fognak császárukért és hazájukért. Ezt a félelmet olyan, akkor még friss emlékek erősítették, mint az Okinawa és Iwo Jima szigetekért folytatott brutális harc, melyben az amerikai hadsereg a háború legsúlyosabb veszteségeit szenvedte el. A másik nyitott kérdés így végül még a császár helyzete maradt.
A háború császára
A baloldali demokraták a császár elmozdítása mellett kampányoltak, hogy Japán így a teljes átváltozás útjára léphessen. Truman viszont belátta, hogy szüksége lesz a császárra, ha le akar szereltetni további 5,5 millió japán katonát, akik istenként tekintenek uralkodójukra. A császár nemcsak a katonákra volt hatással, hanem a közemberekre is, és az elnök azzal számolt, hogy ők is jobban tűrik majd a megszállást, ha nem mozdítják el felőlük uralkodójukat. Truman döntése Hirohito megkegyelmezéséről még ma is felbolygatja a kedélyeket, hiszen egy olyan ember úszta meg az elszámoltatást, aki Hitlerhez hasonlóan népirtásokért és civilek legyilkolásáért volt felelős, elsősorban Kínában.
Marc Gallicchio viszont nemcsak az amerikai politikai erőkre tér ki könyvében. A másik fél, Japán helyzetét is láthatjuk belülről, amiből kiderül, hogy ők nem siettek sehova. Több millió friss katonával a fedélzeten készek voltak az utolsó emberig harcolni, míg a felső vezetés a béketárgyalásokban bízott szovjet közvetítéssel. Utóbbit maga Hirohito császár is erősen támogatta, hiszen amíg nem érezte magát biztonságban az elszámoltatás elől, addig Moszkvával fel is vette a kapcsolatot. A japán fejetlenséget tovább bizonyítja, hogy még az első atombomba felrobbanása után is arra utasította vezérkarát a császár, hogy vegyék fel a kapcsolatot a többi szövetségessel, béketárgyalások reményében. Mindez azonban köddé vált, amikor a Szovjetunió belépett Mandzsúria területére és felrobbant a második atombomba is Nagaszakiban. A császár végül beadta a derekát és néhány nappal később a vezérkarát felülbírálva feltétel nélkül megadta magát. A japán történelembe augusztus 15-e a ’leghosszabb nap’ néven vonult be, amikor is a császár egy rádiós beszédben jelentette be a háború végét. Sokan Japánban ekkor hallották először a császár hangját, aki beszéde során egyszer sem mondta ki a „megadás” és a „vereség” szavakat, helyette annyit üzent alattvalóinak, hogy tűrjék el az eltűrhetetlent.
Most akkor miért is?
Harry Truman végül köztes megoldást választott a demokrata és republikánus nyomás közt. Feltétel nélküli megadásra kényszerítette Japánt, ahogy a demokraták akarták, de a császárt helyén hagyta, hogy kedvezzen a japánoknak, ahogy a republikánusok akarták. A közös célt, hogy lezárják a háborút és ráijesszenek a Szovjetunióra, sikerült elérni.
A döntés erkölcsisége viszont mind a mai napig vitatott. Trumanéknak igaza volt, hogy rettentő sokan haltak volna még meg, ha meg akarták volna szállni a szigeteket. Ezt pedig utólag aligha fogadták volna el odahaza, ha kiderül, hogy volt egy fegyverük, amivel három nap alatt rövidre lehetett volna zárni az egészet, és milliók helyett ’csak’ pár százezren halnak meg. Akkor viszont miért nem valami lakatlan területre dobták le a bombát? Erre viszont az lenne a kétes erkölcsű válasz, hogy az nem ért volna el ekkora hatást.
