Karácsony, magányom
Egy szűk utca lankás lejtőjén egykedvűen bandukolok lefelé, fogalmam sincs, merre tartok, megyek, amerre jónak látom.
Csak várost nézni jöttem ki az üres lakásból, hogy a járókelők közt ne érezzem magam olyan egyedül. Kellemes tíz-tizenöt fok van, és az öböl fölött köröző sirályokon kívül semmi sem zavarja a tiszta kék égboltot.
A szűk utca egyszer csak kitágul, kis téren találom magam. Méltóságteljes barokk templom robusztus homlokzata veti rám nyugalmas tekintetét. Kalapot emelnék, ha hordanék. Reménykedem, hogy betérhetek egy kicsit körbenézni, hiszen annak ellenére, hogy itt minden második sarkon van egy templom, még mindig nem untam meg őket. Nem a buzgó hit vagy az isteni vigasz ígérete vonz, sokkal inkább az a monumentális nyugalom, ami megtölti ezeket a tereket. A templom azonban, fájdalom, zárva van. Folyatom tehát a lelki rekreációs városnézést. Ahogy indulnék, még gyorsan lekapok egy narancsot a mellettem lévő narancsfáról, hiszen sosem ettem még frissen, fáról szedett narancsot, főleg nem karácsonykor, szóval itt az ideje kipróbálni. A narancsnak borzasztó íze van. Nem hiába: nem valami gondozott ültetvény fájáról téptem le a gyümölcsöt, hanem egy lekövezett tér magányos narancsfájáról.
A fanyar narancs kizökkent a közönyből. Elég volt a melankóliából, ideje egy kis pezsgésnek! A városközpont felé veszem az irányt. Még pont elérem az öböl fölött a naplementét. A főtérre és az öbölpartra leérve meg is találom azt a nyüzsgést, amit keresek, hiszen mint mindig, most is tele van a tér turistákkal, romantikázó párokkal és ritmusos zenére pénzért táncoló színes bőrű srácokkal, akiknek rögtönzött előadását mindig kis közönség figyeli. Lisszabon karácsonykor sem veszít semmit a pezsgésből.
A nap azonban lemenőben van, kezd hideg lenni, és mielőtt még hazamennék, elkészítem életem egyik legszebb fényképét a Lisszaboni-öböl felett. Ahogy a telefon kamerája mögül magam is rácsodálkozom a fenséges látványra, és ahogy mögöttem a táncosok zenéje vegyül a karácsonyi zenékkel, egyszerre elönt a jókedv. Mégiscsak új élménnyel gazdagodom, ahogy Lisszabonban töltöm a karácsonyt. A rekreációs városnézés elérte célját, jókedvűen, magányomon is mosolyogva indulok haza.
Ahogy felpattanok az egyik rusztikus, történelmi villamosra, ami úgy recseg-ropog a lisszaboni dombokon felkúszva, hogy az ember azt hinné, mindjárt kettétörik, egyszerre elfog a hidegrázás és a lázas érzés. Remek, lebetegedtem! Micsoda érzelmi hullámvasút ez a nap! Pár napja, mielőtt erasmusos barátaim hazamentek volna, tartottunk egy közös búcsúestet, melynek során – a lágy portugál telet kissé lebecsülve – sikerült alulöltöznöm és megfáznom. Mire lakásom ajtaja elé érek, már komolyan lázasnak érzem magam, nem vágyom másra, csak arra, hogy beburkolózzak egy meleg takaróba.
Az ajtóra egy cetli van ragasztva. A felső szomszéd hagyta ott, egy magyar származású, negyven körüli nő, akivel egyszer-kétszer beszéltem. A cetlin egy karácsonyi vacsorameghívás áll, hiszen a drága jó asszony tudta, hogy egyedül karácsonyozom. Semmi sem esne most jobban, mint meleg családi vacsoránál tölteni a szentestét, azonban nem merek fölmenni és mindenkit megfertőzni frissen szerzett betegségemmel. Az ajtót kinyitom, és hangosan köszönök egyet a nagy senkinek, aki épp a lakásban volt. Öten lakunk itt, mind cserediákok, azonban én vagyok az egyetlen, aki nem ment haza karácsonyra. Az összes többi erasmusos pajtásom nálam mind bölcsebb volt, és hazarepült az ünnepekre. Az öbölparton, a naplementét nézve viszont elhatároztam, hogy nem fogom melankóliába burkolódzva tölteni a szentestét. Az ünnepi hangulatról így magam gondoskodom. A gardróbszekrényben még korábban találtam egy kis vézna műanyag karácsonyfát, amit kitettem az asztalra, és hogy a ház se kongjon az ürességtől, egyfolytában szól a lágy dzsessz és Frank Sinatra.
Noha szinte teljesen egyedül vagyok, és az elmúlt egy hétben a tükörképemen kívül egyedül a hetente egyszer felbukkanó takarítónővel találkoztam, cseppet sem érzem magam rosszul. Végül is én döntöttem úgy, hogy nem megyek haza, pusztán azért, hogy újévkor is itt lehessek, akkor már az összes itteni barátommal. Ez tartja bennem a lelket. Amikor eldöntöttem, hogy maradok, tudtam, hogy nem lesz könnyű a szenteste, viszont huszonegy éves fejjel kibírok egy magányos karácsonyt azért, hogy olyan szilveszterem legyen, mint még soha. Fiatalság, bolondság.
Miután ünnepélyesen bebugyoláltam magam a takarómba egy forró tea társaságában, sorra felhívom az otthoni barátaimat és végül persze a családomat. Videóhíváson keresztül vagyok velük. Hagyományainkhoz híven elénekeljük a Mennyből az angyalt, miközben a karácsonyfán ragyognak a csillagszórók. Nagy mosollyal az arcomon nézem végig, ahogy kibontják az ajándékaikat. Nem érzek féltékenységet, hogy én miért nem kapok ajándékot, hiszen már megkaptam, amit kértem. Szüleim otthonról egész félévben támogattak portugál utam során, nem kérhettem ennél többet. Magányos vagyok-e? Fizikailag igen. Lélekben viszont semmiképp. Az ember kedvét nem a körülményei határozzák meg, hanem az, hogy hogyan áll hozzájuk. Én hoztam egy döntést, hogy egyedül töltöm a karácsonyt, viszont közben tudtam, hogy vár otthon a családom és a barátaim, és én is épp visszavárom ide barátaimat, hogy együtt szilveszterezzünk. Mosollyal az arcomon alszom el, hiszen tudom, hogy legyek bárhol is a világban, igazából sosem vagyok egyedül.
És persze az is segít, hogy két nap múlva nagy bulit tartanak a lisszaboni erasmusos diákok. Addigra muszáj meggyógyulnom.
