Új múlt, régi épületek között – Königsberg

A második világháború egyik elfeledett, sötét epizódja volt Kelet-Poroszországé 1944–45-ben. Ahogy a háború a végéhez közeledett, úgy az orosz hadsereg is Németország felé araszolt. Németország exklávéja, Kelet-Poroszország lett az első olyan német belterületté, ahol megkezdődtek a harcok. A németek előretolt bástyának tekintették a Prigel folyó környékét és Emmanuel Kant városát, amely 1932-ben több mint 55 százalékban támogatta Hiltert és a náci pártot.

A „náci hadálllás” helyzete teljesen reménytelen volt, és az oroszok viselkedése már az első komolyabb incidens, a nemmersdorfi mészárlás során egészen nyilvánvalóvá vált. Az orosz sereg nem ejtett foglyokat, és a civil lakosságot ugyanúgy ellenségnek tekintette, mint a katonákat. Sejteni lehetett, hogy Kelet-Poroszországot a földdel akarják egyenlővé tenni, és semmi esély a korábbi élet folytatására ezen a területen. Hatalmas evakuációs hadművelet, az Unternehmen Hannibal vette kezdetét, mely egyben a német hadsereg által szervezett utolsó nagy mozgósítás is volt. A visszavonuló német hadsereg elkezdte a terület kiürítését. Sokan – főleg nők és gyerekek – a németek által megszállt Dániába menekültek, de ott is embertelen körülmények, betegségek, halál fogadta őket, főleg a dán hatóságok passzív ellenállása miatt. Több mint húszezer gyerek halt meg pusztán azért, mert a dán orvosok megtagadták a segítséget a megszállóktól.

1945 végére a korábbi lakosság alig tizede maradt a területen. Azok a szerencsések, akik a lengyel hatóságok kezébe kerültek, mert délre menekültek, némi esélyt kaptak a túlélésre azzal, hogy a lengyelek deportálták őket Németország területére. Akik azonban az északi, orosz területen maradtak, többnyire vagy büntetőtáborokban végeztek, vagy „málenkij robotra” vitték őket egészen halálukig. Az 1953-as Schneider-jelentés adatai szerint Kelet-Poroszország lakosságának csak egy része érkezett meg végül Németországba, az eltűntek és kivégzettek száma pedig megközelítette a kétmillió főt.

Teljes némettelenítés

Sztálin szisztematikus némettelenítése olyan kegyetlen volt, hogy az itt található litván nyelvű kisebbség nem a szomszédos Litvániába, hanem a németekkel együtt inkább nyugatra menekült, ha tehette, lévén keleten a biztos halál várt rájuk. A lakosságot 1956-ra teljesen lecserélték, és a német helyét orosz népesség vette át, akik sokszor az Ural vidékéről költöztek a Balti-tenger partjára. A lakosság lecserélésével párhuzamosan megkezdődött a terület építészeti és történelmi emlékeinek szisztematikus eltávolítása. Nem kíméltek semmit: a téglagótika évszázados templomai, német lovagok várkastélyai, Königsberg történelmi városközpontja örökre eltűntek a föld színéről.

A „porosz militarizmus” minden emlékét az utolsó kőig el kellett távolítani, egyes építészeti emlékek túlélése csupán a véletlennek vagy a hatóságok figyelmetlenségének, hanyagságának volt köszönhető. Königsbergben a katedrális romjai úgy élhették túl a rombolást, hogy ott volt található a Karl Marx és Lenin által is tisztelt Emmanuel Kant síremléke. Dmitrij Konsztantyinovics Navalikhin, a város első főépítésze kimondta a halálos ítéletet Königsbergre. Kijelentette, hogy „egy volt német kapitalista várost nem lehet és nem is szabad visszaállítani a korábbi formájába”, ugyanakkor személyesen sokat tett bizonyos építészeti emlékek megőrzése érdekében is. Közbenjárására nem bontották le a katedrálist és hagyták érintetlenül egy ideig a várkastély romjait is. Főleg nagyobb középületek, templomok és a városfal egykori kapui köszönhették neki megmenekülésüket, hisz azoknak új funkciót adva biztosította megmaradásukat. A legtöbb esetben azonban ezek a műemlékek semmiféle fizikai védelmet nem kaptak, gondozatlan romként meredeztek korábbi helyükön. Immanuel Kant „műemlékként” védett romos szülőházát csupán pár éve sikerült megmenteni a végső összeomlástól.

Navalikhinnek és utódainak elképzelése nem sokban különbözött az NDK-hatóságok viselkedésétől, bár Németországban a német városokban bármekkora pusztítást is végeztek a történelmi emlékekben, a helyi lokálpatriótákban tovább élt a régi város emléke. Az ősi helyekhez való érzelmi viszonyulás volt az alapja az újjáépítéseknek. Ehhez, mint láttuk, a német nemzeti öntudat sebei begyógyításának szándéka szintén párosult. Ezen a vidéken hasonló értelemszerűen fel sem merülhet.

Egy élő városnak valódi központ kell

Königsberg, azaz immáron Kalinyingrád ugyanakkor a kétezres évekre ugyanazokkal a kihívásokkal kellett szembenézzen, mint az NDK városai: a szocializmus városépítészete egy utópia oltárán gyakorlatilag feláldozta egy valódi város tényleges funkcionális működését. A hatalmas, sztrádaszerű utak indokolatlanok, a városok monumentális központi terei kietlenek, az ingatlanpiac differenciálatlan, a lakótelepek sivárak, lakásállományuk homogén. A posztmodern városépítészet felismerte, hogy a városok „hagyományos”, körkörös és tematikus struktúrája nem az ördögtől való. A kapitalizmus pedig mindenhol differenciált vagyoni helyzettel rendelkező, eltérő igényű társadalmi csoportokat eredményez, ezekhez pedig megfelelő igények társulnak. Pláne egy olyan városban, mely immáron Oroszország nyugati kapuja, hivatása szerint pezsgő, multikulturális kikötőváros és kereskedelmi központ. Értelemszerű tehát, hogy a rendszerváltást követően a kalinyingrádi lakáspiacon is megjelent az igény a kertvárosokra, a villanegyedekre, a bevásárlóutcákra, a pihenőparkokra, a drága éttermekre, az egyetemi polgárság és fiatalság pedig dzsentrifikációra alkalmas területeket keresett. A kulturális igények szintén sokkal differenciáltabbak lettek annál, mint amit a szocializmus panelvárosainak kultúrházai kínálni tudtak.

A kétezres évek elején megindult Kalinyingrád városfejlesztése, mely akkor még nem érintette a történelmi óváros területét, hisz mint említettük, ez az új Kalinyingrád egy parkos-kietlen külső terület volt az új város perifériáján, ahol autópálya-lehajtók, raktárak és katonai létesítmények voltak. A városban azonban elszórtan ott voltak a magukra hagyott német városi emlékek, melyek ekkor már jórészt életveszélyes állapotban omladoztak. Elsőként a háború óta kiégetten álló székesegyház restaurálása kezdődött meg. 1998-ra újra volt teteje a csonka épületnek, de a hatalmas gótikus templom teljes restaurációja csupán most ér a végére a belső oltárok, a kripták, a műkincsek restaurálásával. A felújítás aprólékosságát mutatja, hogy rekonstruálták a templom barokk orgonáját és ólmozott üvegablakait is.

Sokat számít a történetben az, hogy Vlagyimir Putyin első felesége a város szülötte, így az orosz first lady szívügyének tekintette szeretett városa fejlesztését. Első körben a városban elszórtan még álló építészeti emlékek felújítására került sor. A 2004-re életveszélyes állapotban lévő Királyi kapu 2005-ös felújítását német és orosz szakemberek végezték. 2012-ben érkezett el az idő arra, hogy a városvezetés elkészítse a város fejlesztésének egységes koncepcióját.

A Város szíve projekt komplex városfejlesztési koncepció, melynek célja az, hogy Kalinyingrádot úgy fejlessze, hogy egyrészt turisztikai célállomásként is szóba jöhessen, másrészt megfeleljen az „Oroszország nyugati kapuja” szerepnek. Több épület homlokzatának rekonstrukcióját, a régi utcaszerkezetnek az újjal való egyesítését tervezik. A katedrális környékén visszaépítenék az egykori Albertina egyetemi épületét, ahova visszaköltözne a kalinyingrádi egyetem bölcsészkara. Egyes elképzelések a teljes folyópart lagúnaszerű újjáépítését, kis kikötők létesítését irányozzák elő. Az egykori kastély és a Prigolja közti hatalmas üres területen újjáépülne a régi város, a tervek szerint a régi épületek sziluettjét követő kortárs épületekkel.  A terv ambiciózus, de nem lennénk Oroszországban, ha nem öveznék folyamatos problémák.

A Város szíve projekt már harmadszorra akad meg bizonytalan időre hol pénz hiányában, hol politikai akaratból. A projekt nagy szószólója, a terület kormányzója kezdetben Gregorij Boos volt, akinek korrupciós botrányai miatt 2010-ben, a lakosság tüntetéseinek nyomására távoznia kellett. Az új vezetés 2013 májusában újra elővette a városfejlesztés ügyét, és megalapították a Város szíve projektirodát, melynek feladata a civil szféra, az állami szervek és a magánbefektetők koordinálása, egy egységes koncepció megalkotása volt. A nemzetközi pályázat impozáns látványterveket eredményezett, ennek ellenére 2017-ben indoklás nélkül számolták fel az ezt koordináló szervezetet, feladatait szétszórva adminisztrációs irodák között. Annyi bizonyos, hogy a 2035-ig elfogadott általános fejlesztési tervben már szerepelnek ezek az elemek, de hogy mi fog megvalósulni belőlük, azt nem lehet tudni.

PostCastle – A modernizált középkor

A kastély helyreállítására kiírt PostCastle projekt nemzetközi figyelmet és több díjat is kapott az elmúlt években. Már csak az a kérdés, valaha megvalósul-e. A königsbergi várat 1968-ban Brezsnyev parancsára robbantották fel annak ellenére, hogy megőrzését még az ötvenes években a szovjet hatóságok rendelték el, és sokáig úgy volt, hogy helyreállítják. A barbár pusztításnak számos kellemetlen következménye is lett, hisz a helyére tervezett modern toronyházakat azért sem tudták megépíteni, mert a vár alatt titkos pincék és kazamaták egész sorára leltek. Az egyetlen, a hajdani vár tőszomszédságában álló Szovjetek Házának brutalista tömbje is sokáig befejezetlenül állt. Végül Putyin 2005-ös látogatására fejezték be, de azóta is kihasználatlanul, üresen áll.

A kastély területe és a környező, egykori belváros területe egy hatalmas, sztrádacsomópontokkal szabdalt kietlen síkság maradt, ahol a kétezres években a Der Spiegel újság finanszírozásával végeztek ásatásokat az Orosz Tudományos Akadémia régészei. Mint kiderült: a volt kastélynak szinte teljesen ép a pincerendszere és számos alapfala, így a régészeti bemutatás, védelem, sőt a részletes rekonstrukció egyaránt indokolt.

A hatóságok azonban vonakodnak, főleg a projekt tervezett, horribilis összegű költségei riasztják a mindenkori vezetést egy olyan városban, ahol még az ezredfordulón is a szociális leszakadás, az elvándorlás és az elöregedés, az AIDS és a munkanélküliség voltak a legégetőbb problémák. Az utóbbi években azonban újra előkerült a kastély ügye, és a 2015-ös pályázatot eredményesen lezárták. Ez alapján a kastély környezetének városrendezésében a Studio44 nevű orosz építésziroda venne részt, míg a kastély felújításának pályázatát Anton Sagal orosz építész nyerte. Az új kastély mindenképp a lipcseihez hasonló megoldásokat alkalmazna: a megmaradt romok fölé építenének egy modern épületet, melyben a korábbi kastély jellegzetes építészeti elemei „idézetekként”, jelzésekként sorakoznának. Sagal terve néhány esetben egy az egyes rekonstrukciókat is alkalmaz, de azokat egyértelműen a modern épület szövetébe illeszti. Az új kastély egy többfunkciós rendezvénytermet, a városi múzeum gyűjteményét és egyéb kulturális funkciókat sűrítene magába.

A zsűri elnöke Bart Goldhoorn volt, aki Hollandiából származik. A publicista és építész 1990 után alapította a Project Russiát, az első angol és orosz építészeti magazint. Három zsűritag érkezett Németországból: Barbara Engel karlsruhei urbanista, a berlini Hans Hansann és a Hamburgban működő orosz építész, Sergej Csoban. A bizottságban a Kalinyingrádi terület volt kormányzója és az akkori polgármester is részt vettek.

A versenyen 39 építész indult, a leendő új belváros urbanisztikai fejlesztését a szentpétervári Studio44 nyerte. A folyó egy kis kerületét a régi utcákkal állítanák helyre, és ahol lehetséges, a régi ingatlanok rekonstrukcióit is beillesztenék, hasonlóan a németországi városokhoz. A Studio44 új lábazattal és egy üveghíddal akarja bővíteni a szovjet palotát, valamint modernebb, új épületeket helyezni el mellette, ezáltal a tömböt egy új kulturális negyedbe integrálnák. Valószínűleg megszűnne a mostani, értelmetlen városi sztráda, a mostani Lenin sugárút helyén gyalogos övezet és bevásárlóutca létesülne, valamint újjáépülne a város legendás hét hídja is.

Az új óváros felépítésében tehát teljes politikai egyetértés van, a tervek pedig készen állnak, de a megvalósulás kérdéses. Amikor 2017-ben a projekt a tervezés lezárultával újra leállt, a fő ok az ukrajnai konfliktus és az Oroszországot sújtó gazdasági embargó volt, mely a körzetet különösen érzékenyen érintette.  Mindenekelőtt azonban a kapitalista város megújításához még mindig hiányzik az a gazdag, lokálpatrióta burzsoázia, amely a frankfurti, drezdai és pottsdami újjáépítések civil hátterét adta. Ezenkívül Kalinyingrádban igencsak átláthatatlan az ingatlanok tulajdonosi szerkezete is, melynek tisztázásával se a szovjet, se az orosz hatóságok nem foglalkoztak „németes precizitással”. Jellemző erre, hogy az első rekonstrukciós projekt, az úgynevezett Halászfalu építésénél is több évet csúszott a kivitelezés, ugyanis a befektetőnek az orosz hadsereg illetékeseivel kellett egyeztetnie, mert mint kiderült, a telek egy része hivatalosan még mindig harci terület. Veszélyt hordozhat az is, ha esetleg a rekonstrukció beindul, és megtalálják a régi ingatlanok pincéit (amire nagy az esély), akkor a rendezetlen jogi viszonyok miatt egy német unoka esetleg igényt tarthatna ősi családi jussára. Természetesen azonban mivel Oroszországról van szó, ha valamit meg akarnak csinálni, meg fogják csinálni. A kérdés az, hogy mikor és végül hogyan.

Orosz rekonstrukciók Tüzép-barokk stílusban

A rekonstrukcióra való igény mindenesetre nagy a városban, így több ingatlanbefektető kezdett saját szakállára ilyen projektek kivitelezésébe. Így történt a korábbi zsinagóga esetében, melynek rekonstrukcióját egy helyi zsidó üzletember, Vlagyimir Katszman és a helyi zsidó hitközség kezdeményezte. Az eredmény azonban szemmel láthatóan nem hasonlítható a korábban tárgyalt példákhoz: az új épület meg sem közelíti az elpusztult épület építészeti minőségeit, csupán az előző épület helyén, annak főbb tömegét követve épült fel. Ez is fontos lépés azonban, hisz legalább a városszövet helyreállítása megkezdődött az egykori Lomse városrészben, ahol egy készülő sétálóutca első épülete az új zsinagóga. A körülötte épülő új negyed helyén korábban egy kutyafuttatónak használt kietlen terület volt.

A példásan helyreállított székesegyház önmagában is vonzza a hasonló építkezéseket: a katedrális közelében épült fel a Halászfalu, ami szintén csak külsőségeiben nevezhető rekonstrukciónak. Valóban tekinthető „Disneylandnek”, hisz egy olyan ingatlanfejlesztési projekt, ami sétányokat, boltokat, éttermeket foglal magában, tulajdonképpen egy, a régi königsbergi házak analógiájára épült bevásárlóközpont. Az újabb lakóparkoknál kifejezetten népszerű lett, hogy „németes” homlokzatot adjanak az épületnek. Ezek színvonala nem sokkal jobb egy átlagos lakóparki ingatlanénál, viszont az oromdíszek, a gipszstukkók „régies hangulatot” kölcsönöznek az új házaknak. Talán a Ferencváros tömbrehablitációja vagy a hasonlóan balszerencsés Kolosy tér környéke lehet analógiája ezeknek az új „régies” díszletépületeknek.

A Halászfalu is ilyen, se nem követi a korábbi utcaképet, se nem tartja tiszteletben a korábbi városszövetet. Ugyanakkor 2010-es átadása óta a város egyik legkedveltebb, turisták által is gyakran látogatott része. Népszerűségének köszönhetően már második szakaszának előkészítése folyik, melynek átadása 2022-ben lesz a tervek szerint. Ezzel – elviekben – újraépül a Pregolja partjának történelmi városa, ám ez jórészt hétköznapi alapanyagokból és technológiával megalkotott épületállományt jelent majd, és távolról sem a régi város helyreállítását. Ebben az esetben, ezen a színvonalon valóban jogos az, ha egyszerű Disneylandről beszélünk, ám még ilyen formájában is látható, hogy a hasonló építkezések létező lakossági és piaci igényt elégítenek ki, egy modern város fejlődésének szerves részét képezik, és sikerességük még kérdéses, illetve kifejezetten silány színvonal mellett is garantált.

Az orosz rekonstrukciók, illetve látszattörténelmi épületek sora szinte végtelen. Moszkvában is több „régi templom, történelmi épület” áll már újra. A  belvároshoz közel több régi utcát építettek újra a brezsnyevi panelházak árnyékában bevásárló- vagy sétálóutcaként. Félő tehát, hogy ha egyszer majd eljön az idő Königsberg újjáépítésére, hasonlóan vegyes, kusza képet fog adni Kalinyingrád képe is. Erre mutató jelek már vannak, de reméljük, hogy a valóban nyertes koncepció, a fiatal orosz építészek víziója fog megvalósulni a giccses, historizáló Disneylandekkel szemben.