Helyek és szellemek

Megmarad a Wichmann söröző és a Márványmenyasszony. A történelem két kicsiny emléke megmenekült a profithajhász üzleti érdek telekhasznosító igyekezetétől.

Nem tudom, van-e a történelemnek szelleme, de úgy képzelem, hogy ha van, bizonyosan ő a főnöke a hely szellemének. Úgy értem, valamennyinek. A helyek lelke, aurája, színe, lelke bizonyosan történelmi képződmény.

Itt rendelte meg híres húslevesét Krúdy, gondoljuk az óbudai Kéhly étteremben, s mi mást tehetnénk, magunk is tafelspitzet rendelünk. Itt fizetett (a legenda szerint) papírosra rótt sorokkal Rejtő Jenő, dünnyögjük orrunk alá, illetve fölé a New York kávéházban, mert nehezen szabadulunk a mennyezetről ránk kacsintó nimfák mosolyától. Akár most is a szomszéd asztalnál ugrathatná egymást Karinthy és Kosztolányi, bökjük oldalba barátunkat a Hadik sarokasztalánál, miközben mellettünk bölcsészlányok csacsognak a modern francia regény nagy kérdéseiről.

Utcáink, épületeink, tárgyaink hordozzák múltunkat. Nélkülük a história csak fikció, mese, amit valaki elmesélt, valaki lejegyzett, valaki feldolgozott, könyvekbe szerkesztett, s mi elolvastuk. Most itt lebeg előttünk, mint egy képzelet szülte regény, amit nem hitelesít tárgy, tér, kő és vas.

Ha mindig, mindent lerombolnánk, ami már nem kell, mindig mindent eldobnánk, feldolgoznánk, újrahasznosítanánk, amire már nincs szükségünk, akkor semmink nem lenne, amihez múltunkat kötni tudnánk. Nem mondhatnánk fiainknak, hogy látjátok, ez volt Kinizsi vára, ez Görgei Artúr kardja, ez meg Jókai nyaralója.

Szerencse, hogy nem rontunk le mindig mindent. Hiába igyekszik a befektetői akarat értéktelen és jellegtelen téglarakásnak mondani történelmi jelentőségű falakat, mi azért tudjuk, hogy azok a téglasorok múltunk tanúi.

Krisztinaváros egy eldugott utcácskájában áll Buda egyik legrégebbi étterme. Valóban jellegtelen épület. Nincs rajta semmi látnivaló, nincs benne semmi különleges. De ez az étterem 1793 óta szolgálja a budai kocsmajárókat. Mikor alapították, csak egy borkimérés volt, aztán a reformkorban a fejlődő város fontos közösségi terévé vált. Rendezvényein, mulatságain boldogan tolongott a környék polgársága. Ekkortájt kapta a Márványmenyasszony nevet. Valószínűleg azért, mert a Zampa, avagy a Márványmenyasszony (Zampa, ou La fiancée de marbre) című opera 1836-ban óriási sikerrel debütált a Várszínházban. Színjátszásunk akkori sztárja, Lendvay Márton pedig a társulat több tagjával töltötte ebben a vendéglőben estéit, s talán a jó hangulatú vacsorák emlékére kapta a hely a Márványmenyasszony nevet. Igaz, ennek ellene mond, hogy a tulajdonos a Világ című lapnak 1926-ban azt mondta: a névadó szobor talapzata még ma is fenn van a padláson, és mindenki olvashatja rajta az 1821-es évszámot és a szöveget: A márványmenyasszony.

De talán mindegy is, miképpen keletkezett a vendéglő neve. Nekünk sokkal fontosabb az, hogy itt tartották 1836-ban gróf Széchenyi István és gróf Seilern-Aspang Crescence, majd 1845-ben pedig báró Wesselényi Miklós és Lux Anna lakodalmát. Ide járt a fiatal Jókai Mór, művészetpártoló politikusunk, Bánffy Dezső, a neves drámaíró-rendező Szigligeti Ede, de gyakran megfordult itt Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Blaha Lujza, Kaffka Margit, Tersánszky Józsi Jenő, Fedák Sári, Gombaszögi Frida, Honthy Hanna és vele a közelben álló Budai Színkör társulatának színe-java. Ady Endrének törzsasztala is volt. Egy bájos történet szerint még a jeles francia színésznő, Sarah Bernhardt is járt itt, amikor 1881–1908 közt a Magyar-, a Nép- és a Király Színházban játszott. A legenda úgy szól, hogy belépve a Márványmenyasszonyba előhúzott egy étlapot, amelyen vastagon alá volt húzva az egyik tétel. A művésznő egy szót sem szólt, csak rámutatott az előző évben ott járt kollégái által megjelölt sült libára. Állítólag elégedetten távozott.

Aztán ott van a Wichmann. Egy egész nemzedék törzskocsmája. A sörözőt 1987-ben nyitotta meg a Kazinczy utca 55-ben Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus, és azonnal megtelt a szomszédban álló tanárképző hallgatóival és oktatóival. Asztalainál tartották órát, vallottak szerelmet, szerveztek pártot és mozgalmat, hiszen a főiskola diákjai nyakig benne voltak a rendszerváltás minden lehetséges megmozdulásában.

Hogy a főiskolások tudták-e, miféle épületben tanyáznak, az ma már mindegy, de a forradalmi hangulathoz talán hozzájárult a hely szelleme is, hiszen itt működött vagy kétszáz évvel ezelőtt Schneider József kártyafestő műhelye, s így itt készültek a Schneider által kidolgozott magyar kártya első sorozatai. Ma már kevesen tudják, de a pakli lapjain végigfutó Tell Vilmos-motívum a maga korában a szabadság és a függetlenség eszméit hirdette.

Mellesleg a ház a XX. század elején szabadkőművesek találkozóhelye, majd a Magyar Teozófiai Társaság központja is volt. Sajnos 2018 óta zárva van.

A közelmúltban mindkét épület veszélybe került. A jellegtelen házak nem kaptak műemléki oltalmat, így semmi nem állt a befektetői elképzelések útjába. Nagy profitot hozó épületmonstrumokat terveztek mindkét helyre. Az illetékesek pedig csak vonogatták a vállukat, hogy ők bizony tehetetlenek.

Nem tudom, végül mi történhetett, de úgy képzelem, hogy a hely szelleme, ezé is, azé is, felkereste a főnököt, a történelem szelemét. Ha nem lépsz közbe, nem lesz hol tanyáznunk, mondták neki. Ő pedig azonnal megértette, hogy a Márványmenyasszonyhoz meg a Wichmannhoz hasonló emlékhelyek fogyatkozása előbb-utóbb oda vezet, hogy neki sem lesz hol tanyáznia.

Felkereste tehát Gulyás Gergelyt, a kulturális örökség védelméért is felelős Miniszterelnökséget vezető minisztert, s megszállta a lelkét, végigballagott szívkamráin, megemelgette a billentyűket, aztán a középső nagy artérián keresztül felutazott az agyba. Nem akart indiszkrét lenni, ezért igyekezett nem nézelődni az emlékek, különösen nem az államtitkok környékén. Egyenesen a limbikus rendszerhez sietett, az érzelmi élet középpontjához. Hogy azután ott kivel és miről beszélt, azt én nem tudhatom, de úgy képzelem, elégedetten távozott.

A miniszter azonnali hatállyal elrendelte, hogy indítsák meg a műemléki védettségi eljárást a Márványmenyasszony étterem, valamint a Wichmann kocsma épületeivel kapcsolatban.

A történelem két kicsiny emléke megmenekült a profithajhász üzleti érdek telekhasznosító igyekezetétől. A két ház megmarad annak, ami eddig volt: két régi, kopott, jellegtelen belvárosi kocsmaépületnek.

Ennyivel gazdagabbak maradtunk.