Kell nekünk gyermekkeresztség?

Heves vita bontakozott ki a közelmúltban a gyermekkeresztelés kérdése körül. Nézzük, vajon hová vezet, miféle következményekkel jár egy ilyen diskurzus!

Hívők és tagadók

Néhány napja élénk vita dúl a itthon is a gyermekkeresztelésről. Azt hihetnénk, hogy az ókori Tertullianusz, de legalább is az újkori Münzer Tamás nézetei kerültek újra a hitélet középpontjába, de ezúttal másról van szó. Egy fiatal politikai bozótharcos, Békés Gáspár vetette föl 2018-ban a maga Ateista forradalom címet viselő blogjában, hogy a gyerekek megkeresztelése nem felel meg a világnézeti semlegesség elvének. Mondhatnánk: több sem kellett a keresztény hagyomány lelkes híveinek, ízekre szedték a pamflet szövegét, de nem egészen ez történt. A bejegyzés éveken át kallódott észrevétlenül a világháló óceánjában, míg valaki ki nem szúrta, hogy Békés Gáspár Karácsony Gergely környezetügyi szakértőjeként dolgozik a főpolgármesteri hivatal klíma- és környezetügyi főosztályán. És mivel mostanában amúgy is késhegyre menő viták zajlanak a vallási jelképek körül, előkerült a harmadfél esztendős gondolatkísérlet és innen is, onnan is teleszórták a témát érvekkel, indulatokkal, háborgásokkal és vádakkal.  

Volt, aki a Németországban „fitymabotrány” néven elhíresült polémiához hasonlította az ügyet, amelynek végén a német bíróság eltiltotta a fiúgyermekek körülmetélését. Más a burkaviselés európai betiltásához hasonlította Békés háborgását, meg olyan is akadt, aki a rituális állatvágás tilalmát is ide vonta, hogy minél félelmetesebbre rajzolhassa a vallások ellen szerveződő világösszeesküvés képét.

A zavaros felsorolásból nem véletlenül hiányzik a klitoriszmetszés tilalma. Nehéz békés vallásos hagyománynak nevezni. A magam részéről a burkaviselésben is látni vélem a családon belüli erőszakot, és a körülmetélést sem tartom csak szimbolikus vallási gesztusnak. Ezekkel szemben azonban a keresztelést vagy a rituális állatvágást vallási közösségeink identitását kifejező fontos jelképnek tartom. Mint ahogy egyébként ateista polgártársaink önazonosságához is hozzá tartozhat a blaszfémia. El kell viselnünk egymást, dacára annak, hogy értékvilágaink kontúrjai mindannyiunknak máshol húzódnak.  

A szabadság fétise

Kétségtelen azonban, hogy az Egyesült Államokban és Európa nyugati felén határozott alakot öltött az elmúlt évtizedben egy ultraliberális felfogás, amelynek akadnak Magyarországon is követői. Talán Békés Gáspár is közéjük tartozik, bár blogja alapján ez nem egyértelmű.

Mindenesetre sok olyan szöveget olvashatunk mostanában, amelyek így vagy úgy az egyén teljes és korlátlan szabadságát állítják a társadalmi viták középpontjába. Ez a fetisizált szabadságeszmény elnyomásnak tekint mindenféle pressziót: családfői szigort, anyai nevelést, pedagógusi elvárásrendszert, papi tekintélyt, s úgy véli, valóban autonóm ember csak úgy alakulhat ki, ha eleve mentes azoktól a korlátoktól, amit a társadalom állít köré. A család, az iskola, az egyház, az állam, mint elnyomó rendszerek, a nemzeti-kulturális hagyomány, mint szellemi gúzskötelek, sőt – mint azt újabban látjuk – a testi jellegzetességek, nemi sajátosságok is, mint korlátok jelennek meg ebben a szabadság-felfogásban.

Ezért azután minden téren biztosítani kell az egyéni döntéshozatal teljes függetlenségét. Még arra is vigyáznia kell egy ilyesformán megálmodott utópikusan liberális társadalomnak, hogy véletlenül se csöppenjen bele a gyermekember valamiféle identitáshagyományba, hiszen egy ilyen beleszületéssel máris kiszolgáltatottjává válik annak. Békés így ír erről a témáról: „A keresztelés ezen szabadságjog tudatos megsértése, hiszen a gyerek beleegyezése nélkül adott vallásúként kezeli a szülő, és utána szintén jogtalanul sok esetben kényszeríti is vallásos tevékenységre, mint a hittan, templomba és egyházi iskolába járás, ennek elmulasztása esetén pedig valós vagy pszichológiai (pl. pokollal fenyegetés) büntetésnek teszi ki.”

Az egyén abszolút szabadságát tehát úgy lehet biztosítani, ha az ultraliberális rend szakít minden ilyen hagyománnyal, kiszabadítja az embert mindabból a történetileg adott keretrendszerből, amibe beleszületett, s így a személyiség nem a kényszerű hagyományból eredezteti önmagát, hanem...

És itt leszünk bajban.

Amit tovább kell adnunk

Mert, ha a keresztséget elvetjük, akkor értelemszerűen el kell vetnünk örökölt történeti hagyományaink minden más elemét is. El kell vetnünk azokat a kulturális tradíciókat, amelyek (egyébként lehet, hogy sokszor tévesen) értelmezik számunkra a világot. El kell vetnünk a meséket, a történeteket, az irodalmi, zenei, művészeti élményvilágot, el a viselkedési mintázatokat, az öltözködés, étkezés, kapcsolatépítés hagyományait. (Ugye emlékszünk, valamikor a Metoo-mozgalom csúcsán komolyan felmerült, hogy miképpen lehet törvényi keretek közé szorítani a flörtöt, miképpen kell megkülönböztetni a zaklatástól...)

Nem hiányozhat ebből a felsorolásból a nyelv sem, hiszen az individuális liberalizmus szemszögéből nézve nincs is talán nagyobb kiszolgáltatottság annál, mint amikor az elnyomó társadalom belekényszerít egy gyermeket egy nyelvi-gondolkodási keretrendszerbe. Ahelyett, hogy hagyná szabadon szárnyalni ösztönéletét...

És persze eljuthatunk ezen az úton egészen odáig, hogy liberális kígyónk a saját individuális farkába harapjon, hiszen, ha el kell vetnünk a hagyományokat, akkor úgyszintén el kell vetnünk a filozófiai hagyományokat, tehát nyugodtam kidobhatjuk az ablakon a felszabadítás radikális tradícióját is, minden sületlen következtetésével együtt.

Szögezzük le: a kultúra attól van, hogy tovább adjuk. Ha nem adjuk tovább, akkor nincs. Akkor megszűnik.

Ami nem valami

Néhány évvel ezelőtt Jannah Loontjens holland írónővel beszélgettem, aki azt fejtegette, hogy az ő nemzedéke, s a nálánál fiatalabbak legnagyobb baja az, hogy úgy nevelték, bármi lehet belőlük. De hát, magyarázta, a bármi nem orientál semmire. A bármi annyira parttalan, hogy lehetetlen fogódzót találni benne. „Nekünk azt tanították, hogy bármi lehet belőlünk. De, ha bármivé válhatunk, miért kellene éppen azzá válnunk, amivé lettünk?” – vetette föl.

Pontosan értettem. A bármi nem valami. És ami nem valami, az semmi.

A minap képernyőmre sodort egy szöveget az internet. Dr. Szondy Máté klinikai szakpszichológus, családterapeuta könyvéből keveredett elém egy részlet. A Károli Gáspár Egyetem adjunktusa így ír: „A teljes és totális szabad akaratban hívők ... azt hirdetik, hogy bármi, amit akarunk, elérhető, csak küzdenünk kell érte. Ha nem változik az életünk, annak oka egyedül az lehet, hogy nem akarjuk eléggé a változást. Vállalom annak a kockázatát, hogy motivációs előadók tömegeit haragítom magamra, de a fenti állítás nem igaz. Az életünket számos befolyásolhatatlan tényező korlátozza, például fizikai és intellektuális adottságaink, a minket körülvevő szűkebb és tágabb környezet, a történelem. Személyiségünk érettségét többek között az jelzi, hogy elismerjük ilyen jellegű korlátainkat, miközben megteszünk magunkért mindent, ami a mi kezünkben van.”

A hagyományok együttélésének hagyománya

A vicces a dologban az, hogy a végtelen szabadság eszményét már születésének idején, a korai romantika hajnalán cáfolták a világos fejűek. Rousseau nemes vademberéről például David Hume azt mondta: „a természeti állapotot puszta fikciónak kell tekintenünk, nem másként, mint a költők által kitalált aranykort”. S, ha már sikerült ide citálnom a skót filozófust, hadd említsem meg, hogy gondolatait egy kortársunk, Hardin Russell (David Hume: Moral and Political Theorist című könyvében) korszerű megfogalmazásában így adja elő: A sokrésztvevős koordinációs interakciókban mindenkinek érdekében áll, hogy részt vegyen abban a mások által létrehozott együttműködésben, amely az ismétlés révén konvencióvá vált... A megszilárdult konvenció, amit szinte mindenki követ, mindenki más számára is ennek követését teszi a legelőnyösebbé.

Egyszerűbben szólva, egy olyan társadalomban, ahol többféle hagyomány él egymás mellett, a hagyományok együttélésének hagyománya jelenti a mindenki által követni érdemes, legelőnyösebb konvenciót.

Engem a felvilágosodás szellemében neveltek. Idegen tőlem sokféle tradíció, amiben mások felcseperedtek. De idegenségük nem bánt, nem sért, nem zavar. Vidám polémiákat folytatok azokkal, akik más hagyomány szerint nevelkedtek. Mélyen hívő barátaim éppen úgy ragaszkodnak a maguk vallásos hitéhez, mint scientista barátaim a maguk meggyőződéseihez. Egyik a keresztségben találja meg identitásának szimbólumát, másik Newton almájában. De nemcsak az együttműködést, az együttélést is lehetetlenné tenné, ha a bigott radikalizmus el akarná venni tőlük önazonosságuk tartalmi, vagy jelképi elemeit. És ebben a közös hagyományhálóban még annak a romantikus forradalmiságnak is helye van, amiben talán Békés Gáspár nevelkedett.

Mert együtt élő kulturális hagyományaink közösségének talán legfontosabb eleme a vita, a mindig mindenről folytatható vita. A sokféle hagyomány csak akkor fenntartható, ha újra és újra tisztázzuk a magunk számára, miről, mit gondolunk. A Békés Gáspár által megnyitott diskurzus nyilván nem vezet a gyerekkeresztelés eltiltásához, de mindannyiunkat hozzásegít ahhoz, hogy tudatosabban viszonyuljunk a magunk családi, közösségi, vallási, nemzeti tradícióihoz.