Kiss-Rigó László hitről, szeretetről
Sokan készültek őszinte lelkesedéssel és hitük elmélyítésével az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, ám a csituló, de mégsem veszélytelen járvány miatt 2020 ősze helyett csak 2021-ben kerülhet sor a rendkívüli világtalálkozóra.
A szervezés, majd az időpontváltás miatt reflektorfénybe került esemény tartalmáról, lényegéről Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspökkel beszélgettünk.
– Azt természetesen sokan tudják, hogy az eucharisztia nem más, mint az úrvacsora, a szentáldozás. De miért szerveződik kongresszus egy liturgikus cselekmény köré? Miért éppen az eucharisztia áll a világtalálkozó a centrumában?
– Sokféle katolikus találkozó – van. Az eucharisztikus kongresszus célja az eucharisztia megismerése vagy talán helyesebb azt mondani, átélése. A szentáldozás ugyanis a hit és a keresztény élet alapja, középpontja. A katolikus tanítás szerint ez az egyik legfontosabb eleme a vallásnak. Krisztus szavainak megfelelően úgy gondoljuk, hogy a liturgikus események sorából kiemelkedik az eucharisztia pillanata, ilyenkor ugyanis Krisztus valóságosan jelen van a közösségben, jelen van a borban és a kenyérben. Az eucharisztia tehát nem egyszerűen áldozati eseményt jelent, hanem a tér és az idő meghaladását, vagy talán úgy mondhatjuk, összesűrűsödését hozza el a keresztény ember számára: az eucharisztiában ugyanis megszűnik az idő és a fizikai távolság, ami elválaszt bennünket Krisztus áldozatának történelmi eseményétől. Hogy egy ilyen pillanat érdemes arra, hogy köré emberek gyűljenek, azt talán nem is kell magyarázni.
– Mióta létezik a mai formájában a kongresszus?
– A tizenkilencedik században, az észak-franciaországi Lille-ben szervezte meg a francia eucharisztikus mozgalom az első már nemzetközinek tekinthető találkozót. Amikor a mozgalom elindult, ellensúly akart lenni a túlságosan hideg, rideg, néha talán mechanikus keresztény gyakorlattal szemben. Erőt is identitást akart adni. Másfelől a kor szellemi, filozófiai irányzataival szemben is nagyon határozott állásfoglalás vagy inkább demonstráció volt, kiállás a hit ereje, igazsága mellett. A kezdeti őszinte lelkiségi mozgalom a huszadik század elején triumfalista vonásokat vett magára, ám szerencsére ettől ma már messze vagyunk. Manapság a második vatikáni zsinat iránymutatásaihoz igazodva a lelkiségre helyezi a hangsúlyt a találkozó és igyekszik kevéssé diadalittasnak látszani. Mi is ebben a szellemben szerveztük volna meg, illetve szervezzük meg jövőre az 52. eucharisztikus világkongresszust.
– Hogyan zajlik a találkozó? Mi történik a több napon át tartó programok során? Mik a legfontosabb momentumok a közönség számára?
– Természetesen a legfontosabb esemény a kezdő és a záró szentmise. A kettő között különféle kulturális programok, tudományos konferenciák várják az érdeklődőket. Minden rendezvény lényege, hogy más-más nézőpontból, de pozitív módon fogalmazza meg hitünket. És mivel ezek a kongresszusok széles nemzetközi részvétellel zajlanak, így a kultúrák megismerésére is van lehetőség, beleláthatunk azokba a finom különbségekbe, amelyek a távoli közösségek hitéletét jellemzik.
– Van annak jelentősége, hogy hol tartják a találkozót?
– A helyszínről a pápa dönt. A világegyház általában nem tekint az aktuális politikai, napi közéleti kérdésekre, de nyilván vannak szempontok, amit figyelembe kell venni. Biztosan azt szeretnék a szervezők, ha előbb-utóbb mindenhova eljuthatna az eucharisztia üzenete, a keresztény élet öröme, ezért a szervezés során figyelembe veszik, hogy hol nem volt, vagy hol tartottak nagyon régen ilyen kongresszust. Másrészt vannak egyszerű technikai szempontok is. A rendezvény elég költséges, nagy szervezőerőt igényel. Tehát a fogadó egyházi közösség részéről egyfajta tehetséget feltételez. Magyarország minden a szempontból ideális helyszín.
– 1938 – Budapest óriási esemény volt. Azt olvastam: hercegprímás alkalmasnak látta a magyar katolicizmust arra, hogy az egész világ előtt szerepeljen egy ilyen rendezvény keretei között. Ez mit jelent? Az anyagi és technikai kérdéseken túl mi teszi alkalmassá a helyi egyházat a szerepvállalásra?
– Kezdjük azzal, hogy a rendszerváltásig efféle rendezvényről szó sem lehetett. Ugyanakkor a magyar kereszténység ezeréves múltra tekinthet vissza, nemzeti létünk evangéliumi alapokon áll, rengeteg szentet adtunk a világnak, egyszóval elég erős gyökerekkel tartanak bennünket. Az elmúlt évtizedek változásainak köszönhetően azonban ma már elmondhatjuk, hogy nemcsak a történelmi vetülete, de jelene is erős a magyar kereszténységnek. Az egyház a maga szervezettségével, szervezőkészségével és kulturális vonzerejével minden szempontból alkalmas egy nagyszabású világesemény megvalósítására.
– Ez azt is jelenti, hogy jó állapotban van a magyar hitélet?
– Kétségtelen, hogy a magyar kereszténység, a magyar társadalom egészéhez hasonlóan, nem heverte még ki azt a borzalmas rombolást, amit a negyvenéves diktatúra okozott. A rendszerváltást követően sokan reménykedtek megújulásban, s valóban egyre többen vallják magukat kereszténynek, ám sajnos sok esetben ezeknek a vallomásoknak nincs igazi tartalma, mélysége. Talán ebben a tekintetben is hozhat előrelépést az eucharisztikus kongresszus. Hiszen, mint a beszélgetésünk elején említettem, az eucharisztia hit és a keresztény élet alapja, középpontja, tanításunk legfontosabb eleme.
