Köszönöm Morricone mester!
Hétfő délelőtt még kicsit álmoskásan pillantottam rá a hírekre és szinte el sem hittem: 91 éves korában meghalt a filmzeneszerzés egyik legnagyobb alakja, Ennio Morricone. Az Oscar-díjas, többszörös Golden Globe-díjas zeneszerző azután hunyt el, hogy néhány nappal ezelőtt egy Római kórházba szállították combcsonttörés miatt.
Apám és a spagettiwestern
Morricone munkásságáról, életéről a legtöbb híroldal gyorsan lehozott valamiféle cikket, engem személyesen is megérintett a zeneszerző halála.
Sokáig nem tudtam, hogy a maestro mekkora részét képezi az életemnek. Rengetegen vagyunk a világon, akik hozzám hasonlóan, olyan kultikus spagettiwesterneken nevelkedtek, amiknek – mint ahogy jóval később megtudtam – mind Morricone szerezte a zenéjét: Ilyen a műfajteremtő Egy maréknyi dollárért, annak folytatásai, a Pár dollárral többért és az ikonikus A Jó, a Rossz és a Csúf és persze a Volt egyszer egy vadnyugatról se feledkezzünk meg, melynek jellegzetes zenei világa mindmáig újra és újra visszaköszön számos western-jelenetben. Ezek a filmek, a zenéjük nélkül közel se lettek volna akkora kultfilmek, mint amivé Morricone varázsolta őket.
Mivel én még csak a 20-as éveim első felében járok, természetesen nem azért láttam ezeket a filmeket, mert aktuálisak voltak, hanem azért, mert apám engem és testvéreimet akarva-akaratlanul is leültetett a tévé elé, ha saját ifjúsága meghatározó filmélményei bukkantak föl a képernyőn. Sokszor csak mellékucorodtunk, nem a film, az együttlét volt a fontos. Máskor lelkesen magyarázta, milyen nagy mozi következik.
Olykor nehezen ment a barátkozás Clint Eastwooddal és a többiekkel, hiszen mi már a hatvanas évek filmjeinél jóval gyorsabb és pörgősebb mesékre vagyunk hangolva, máskor annyira magával ragadott az élmény, hogy testvéreimmel amint tehettük, rohantunk ki a kertbe cowboyosat játszani, amíg be nem sötétedett, a filmek zenéit pedig megállás nélkül dúdoltuk. Számomra ezek a filmek és zenéjük apámat és a testvéreimmel folytatott ádáz játékpisztoly-párbajokat juttatják eszembe.
Színre lép: Joss Beaumont
A gyerekkori nosztalgia csúcsa azonban A Profi. Ez a film valamiért szerves részét képezi a családi életünknek: rendszeresen idézünk belőle jeleneteket, ha megy a tévében akkor kérdés nélkül megnézzük és akárhányszor meghalljuk a rádióban a zenéjét, mindenki elhallgat és apám felhangosítja a zenét. Valószínűleg mindezt a bátyámnak köszönhetem, akit valamiért teljesen magával ragadott a film és zenéje. Olyannyira, hogy egy időben – alig lehetett 12-13 éves – ez a zene volt a csengőhangja.
E cikk írása közben is A Profi zenéjét hallgatom és közben azon töprengek, hogyhogy nem kapott ezért semmiféle díjat a szerző.
Hagyatéka
Persze másért kapott. Ennio Morricone egy Oscar-díj mellé (az Aljas Nyolcas zenéjéért, 2016-ban) elhódított pár Golden Globe- és BAFTA-díjat, valamint egy Grammy-díjat (és még több kevésbé neves díjat), de én mégis azt hiszem, nagyobb alkotó volt ő, mint ahogy a díjai mutatnák. Érteni vélem. Spagettiwesternekért nem adnak akadémiai díjakat. A maestro hagyatéka így nem a díjakban rejlik, sokkal inkább abban a megszámlálhatatlan élményben, emlékben, melyet azok a könnyed vagy éppen nagyon is komoly kalandfilmek inspiráltak, aminek ő szerezte felejthetetlen zenéit.
Nyugodjék békében Ennio Morricone!
