Kumar Tuhin: Egy lélek visszaemlékezései

Kevesen gondolnák, hogy a magyar-hindu kapcsolatok mélyén évszázados érdeklődések fordulnak egymás felé. S, hogy e távoli közösség mélyén egy lélek munkál, az csak egy keletről jött embernek juthat eszébe. Irodalmi igénnyel megírt cikket küldött nekünk India magyarországi nagykövete.

Egy lélek visszaemlékezései

Néhány nappal azelőtt, hogy 2018 novemberében felszálltam volna a Budapestre tartó repülőjáratra, találkoztam India akkori külügyminiszterével, hogy iránymutatást kérjek tőle az elkövetkező időszakban Magyarországon teljesítendő kiküldetésemmel kapcsolatban. Az egyik fontos üzenet, amelyet a külügyminiszter asszony átadott nekem, az volt, hogy nemzedékről nemzedékre sokan fáradoztak azon, hogy ápolják az indiai-magyar barátságot, többek között Kőrösi Csoma Sándor, az igen tisztelt Rabindranath Tagore, Baktay Ervin és Amrita Sher-Gil. Azt is javasolta, hogy megérkezésem után mielőbb látogassam meg a hozzájuk kapcsolódó emlékhelyeket. Ily módon Magyarország már azelőtt misztikus képet öltött előttem, hogy ideérkeztem volna.

Az igazat megvallva, utam tulajdonképpen sokkal hamarabb kezdődött. Hogy pontosan mikor, az nem teljesen világos, de valamikor a harmadik és a kilencedik század között a romák ősei elindultak Észak- és Nyugat-Indiából, átvándoroltak Perzsián, Örményországon és a Bizánci Birodalmon, majd megérkeztek Európába, ahol fokozatosan megtelepedtek az egész kontinensen, beleértve Magyarországot is. Ez az indiai kötődés megmutatkozik a roma népek szájhagyomány útján továbbadott meséiben, történeteiben, valamint a romani-cigány dialektusok ind nyelvekből fakadó eredetében.

Huszti György kézirata

1532-ben elfogott a török hadsereg, mely a sikertelen kőszegi ostrom után visszavonulóban volt. Konstantinápolyba vittek. Később, miután áttértem az iszlám hitre, sikerült kiszabadulnom. Elutaztam Egyiptomba, ahol csatlakoztam a török flottához, hogy részt vegyek az indiai Diu városának híres ostromában, mely akkor a portugálok kezén volt. A kor egyik leghíresebb tengeri ütközetében a török flottát végül visszaverték, így szertefoszlottak az Indiai-Óceán feletti nagyobb befolyásról szőtt oszmán tervek. A vesztes csata után visszatértem Magyarországra, és utolsó éveimet indiai utazásomról szóló emlékirataim megírásával töltöttem. Művemet ma a Vatikáni Könyvtárban őrzik mint Huszti György kéziratát Descriptio peregrinationis Georgii Huszti címen.

Csoma Sándor útja

Vágyam, hogy megtaláljam a magyarok őshazáját, amelyről úgy hittem, valahol Ázsiában van, hosszú útra sarkallt, mely végül Indiába, minden civilizáció szülőanyjához vezetett. Miután 1822-ben megérkeztem Indiába, egyszerű aszkétaéletet éltem, s a buddhizmus és a tibeti nyelv tanulmányozásával foglalkoztam, valamint húsz esztendeig tartó kiterjedt kutatást végeztem Zangla kolostorában és a kalkuttai Asiatic Society-ben. Régi vágyam azonban, hogy eljussak Tibet és Közép-Ázsia ismeretlen tájaira, újra fellángolt, így 1842-ben ismét útra keltem. Sajnos csak a tibeti határ közelében fekvő Darjeeling városáig jutottam, ahol magas láz döntött le lábamról. Végső nyughelyemet emlékmű hirdeti Darjeeling régi temetőjében. Ma Magyarországon számos intézmény és iskola viseli a nevemet, például a Kőrösi Csoma Sándor Baptista Gimnázium a budapesti Szentendrei út 83. szám alatt.

Hopp Ferenc műgyűjteménye

Oktatási eszközökkel és fényképezési kellékekkel való kereskedésem révén nagy vagyonra tettem szert, s ez biztosította számomra a lehetőséget, hogy öt alkalommal kiterjedt utazásokat tegyek a világ minden táján 1882 és 1914 között. Különleges műtárgyakat tudtam hazahozni keletről, többek között Indiából is. Műgyűjteményem volt a budapesti Andrássy út 103. alatt álló villám legfőbb dísze, mely érthető módon teljesen lenyűgözte látogatóimat. Ezért végrendeletemben műgyűjteményemet a Magyar Államra hagyományoztam, hogy múzeumot létesítsenek belőle. A múzeumot később személyemről Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumnak nevezték el.

Schwaiger Imre múzeuma

Mikor 1895-ben Mumbai-ban, majd 1897-ben Shimlában és Kalkuttában dolgoztam egy művészeti üzletben, érdeklődésem az indiai műtárgyak iránt újra fellángolt. Később megnyitottam saját művészeti galériáimat Delhiben és Londonban. Magyar honfitársaim elismerően írtak az ott kiállított gazdag gyűjteményekről, sőt, rajongva Schwaiger Imre „múzeumá”-nak nevezték ezeket. Miután 1923-ban megnyitott a Hopp Ferenc Múzeum, rendszeresen kezdtem indiai műtárgyakat adományozni a múzeum számára. Tulajdonképpen londoni üzletem bezárásakor négy nagy tárlóval adományoztam indiai tárgyakat a múzeum javára, ami lényegesen gazdagította annak gyűjteményét. Delhi boltomat leányom, Ilona örökölte. 1940-ben Delhiben távoztam az élők sorából, s azóta is az ottani Nicholson Temetőben nyugszom, feleségemmel, Nellyvel, és fiammal, Leonarddal egyetemben.

Amrita Sher-Gil kulturális központja

Mikor nyolcéves kislányként családommal az indiai Shimlába költöztem, India varázsa már elhatalmasodott rajtam. Édesapám indiai szikh volt, édesanyám magyar zsidó operaénekes. Amrita Sher-Gilnek hívtak. El kell ismernem nagybátyám, Baktay Ervin nagy hatását egész családunkra, akit kora leghíresebb indológusai között tartottak számon. Gyermekkorában a szanszkrit Śakuntalā című dráma magyar fordítása olyan mélyen megérintette, hogy olvasása közben úgy érezte, mintha valamilyen előző életben átélt élményekre emlékezett volna vissza. Dunaharasztiban a Baktay Ervin tér 3. szám alatti iskola az ő nevét viseli. Jómagam festészet-órákat kezdtem venni, és felfedeztem magamnak a hagyományos indiai művészetet, például az adzsantai barlangfestmények helyszíni tanulmányozásával. Csupán huszonnyolc esztendő adatott nekem, de azt teljes mértékben kihasználtam, míg életem gyertyája 1941-ben ki nem hunyt. A budapesti Amrita Sher-Gil Kulturális Központot rólam nevezték el. Születésem helyén, Budapesten a Szilágyi Dezső tér 4. előtt emléktábla hirdeti nevem.

A festőnők álma

Tizenhárom évvel azután, hogy első ázsiaiként megkaptam a Nobel-díjat, 1926-ban begördült vonatom a Keleti Pályaudvarra, ahol hatalmas tömeg üdvözölt, nevemet kiabálva: „Tagore! Tagore!” Az ezt követő napokban viszont megbetegedtem, s a balatonfüredi szanatóriumba kerültem, ahol szerencsésen felépültem. Hálából fát ültettem a Balaton partján. Számos magyar tudós és művész látogatta meg az általam alapított Santiniketani Egyetemet az elkövetkező években, többek között a festőpáros Sass-Brunner Erzsébet és leánya, Brunner Erzsébet. A művésznők 1930-ban érkeztek Indiába, egy misztikus belső késztetést követve, miszerint, ahogy mesélték, álmukban megjelentem előttük. Magyarországra érkezésem után néhány héttel, 2018 decemberében meglátogattam a balatonfüredi kórházat, ahol annak idején Tagore-t kezelték. A kórház falait díszítő régi fényképeket nézve szinte magam előtt láttam, ahogy a nagy indiai bölcs a tó partján sétál. Számos indiai vezető Magyarországra látogatva fát ültetett a Tagore sétányon, és 1956. október 9. óta egy Tagore-mellszobor is áll itt. Ahogy a balatonfüredi Tagore sétányt róttam, az Áldozati énekek egyik verse járt a fejemben: „Hosszú idő kell utazásomhoz. Hosszú az út is.

Elindultam az első fénysugár kocsiján, folytattam utam világok sivatag pusztaságain át s otthagytam lábam nyomát nem egy álló- és bolygócsillagon.… A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér a sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez.”1 Nem fontos, hogy mi a nevem. Én vagyok a lélek, aki e felfedezőkben lakik.
***

"1 Rabindranath Tagore, Áldoza' énekek 12. Fordíto5a: Szen9rmay Gizella. Budapest: Világirodalom, 1921.