Tudjuk, hogy ezen a járványterhes karácsonyon sokan lesznek kénytelenek egyedül ünnepelni vagy mondjuk inkább úgy, többen és többet lesznek egyedül, mint máskor. A szeretteink nélküli órákat pedig talán könnyebbé tehetjük ezekkel a szerethető, vigaszt adó, világosságot gyújtó novellákkal, melyeket felelős szerkesztőnk, Döme Barbara írt, kifejezetten a Hajónapló olvasóinak. A Léleklakat című kötet ma délután négy órától letölthető lesz itt, a Hajónaplón. Fogadják tőlünk jó szívvel!
Ír, javít, egyeztet, átalakít, megbeszél, vitatkozik, egyetért... Ő a mi felelős szerkesztőnk a Hajónaplónál.
Meghallgat, rávezet, elmesél, megnevettet, tanácsot ad, megfontolásra int... Ő a mi barátnőnk.
Elgondolkodtat, megríkat, felemel, megvigasztal... Ő a mi novellistánk.
Azt hisszük, ismerjük. Darab ideje együtt dolgozunk, minden napunkat közös munkával kezdjük és úgy is zárjuk. Novellagyűjteménye azonban olyasmit is elárul, amit a szerkesztőség hétköznapjaiban nehéz észrevenni. Döme Barbara nőies kedvessége, újságírói rutinja, az írott szöveg iránti mélységes tisztelete mögött valami nagyobb erő áll.
Talán olyasfajta emberi minőség, amit mércének is használ, mintha a zsebében hordaná, hogy szavakat, tetteket, elejtett megjegyzéseket, különös pillantásokat mérjen meg vele, hogy mint ritkaságok elszánt gyűjtője, eltegye azokat a maga életmomentum-kollekciójába, s alkalomadtán elővegye.
Talán az izgalmas, kreatív fantázia teszi Barbaránkat remek szerkesztővé, meghökkentő íróvá, megértő baráttá. Ha kacagva mesél, úgy fűzi jobbra-balra, majd egyre valószerűtlenebb s így mind mulatságosabb kifejlet felé történetét, hogy hallgatói levegőt kapkodva kell kövessék. Mintha mindig a keze ügyében volna valami nagyon képtelen, nagyon oda nem való, mégis éppen odaillő fordulat. S így az élet ezernyi bizarr fordulatára is meghitt ismerősként tekint.
És ez a minden beleélésre képes, kalandos elme a tudást is sajátos módon rendezi. Novellistánk fejében nem úgy állnak a dolgok, ahogyan az akadémia polcain sorakozniuk kell, hanem egyedi rendben. Házi könyvtárunk címeit sem a Cutter-számok hierarchiájában állítjuk rendbe, hanem egyéni ízlésünk, szándékunk, érdeklődésünk szerint. És Barbaránk ízlése, szándéka, érdeklődése igencsak egyéni mintázat szerint vált egésszé. Lapozzunk csak bele ebbe a kis gyűjteménybe, s meggyőződhetünk róla!
Léleklakat, mondja a cím, mintha feloldhatatlan módon lenne bezárva a szövegekbe a szív. Mintha Faust (esetünkben inkább Faustina) lelkét nem az ördög kaparintotta volna meg, hanem a betű. S most próbálna kitörni ezekről a lapokról, elmesélve az elmaradt búcsú rettenetét, a veszteség tragédiáját, a gyász mélységét, a remény világosságát, elbeszélve a közöny, később az indulat erejét. Emitt humorral, amott ironikus, abszurd, sőt groteszk históriákkal próbálja megfejteni az ördöglakatot, ami fogva tartja.
A novellák összevissza keletkezésének dacára rendkívül egységes kötet lett a Léleklakat. Barbara heti tárcái közül válogattuk össze az egymásnak felelgető szövegeket. Így kétségtelen, hogy ezek az írások nem a kidolgozott alkotói folyamat, a tervszerű teremtés egyes állomásai, mégis meglepően szép ívbe rendezhető lett a véletlenszerűen született novellamixtúra.
Szerzőnk elméjében biztos ív feszül élet és halál, szentség és frivolitás, kacagás és zokogás között, s ha szabadjára engedjük írónk alkotó kedvét, ahogy mi ezt itt a Hajónaplónál megtehettük, akkor ennek a nagy látóhatárnak a különböző pontjairól lesz képünk, s így végül a véletlenszerű válogatás is olyasvalamit rajzol elénk, ami Barbara élethorizontját mutatja meg.
Fotó: Pixabay
Névjegy
Fotó: Beliczay László
Rácz András
Írás nélkül nem megy. Napilap, hetilap, havilap, blog, mindegy nekem, csak oda lehessen firkantani valami fontos vagy fontosnak gondolt szöveget.
Néha megesett, hogy, elhagyva az újságírói pályát, másfelé kerestem a boldogulást. Ám valahányszor kiléptem a lapkészítés sodrából, és belekezdtem valami egyébbe, minduntalan visszakeveredtem a sajtóhoz. Évtizedes napilapos pályakezdés után egy országos önkormányzati szövetséghez sodródtam, s hamarosan azon kaptam magam, hogy a polgármesterek lapját szerkesztem. Gyermekkönyvkiadóhoz hívtak, s nem kellett hozzá pár hónap sem, már képes, izgalmas gyermeklapot szerkesztettem.
Újabb kiadói munka következett – ezúttal családi vállalkozás –, s képregénysorozatokat vehettem gondjaimba. Gyermekkori kedvencem, a Mozaik folytatására szántam el magam. (Megjegyzem, valamikor a hetvenes években a képregény hősei maguk is újságírók voltak.)
Végül a Könyvtárellátónál (Kello) lettem kereskedelmi és marketingvezető, míg meg nem alakult a Kello Könyvkultúra Magazinja, aminek szerkesztésébe lelkesen vetettem bele magam. Egy barátomnak meséltem akkoriban, mennyire lélekölőnek éreztem a kereskedelmi vezető munkáját, ahol az eredmény az aláírt szerződés volt, s mennyire lélekemelőnek látom a szerkesztő, az újságíró munkáját, aki hírekkel, beszámolókkal, okos gondolatokkal tölti meg lapját. Barátom megvonta vállát, s a maga cinikus modorában megjegyezte: pedig a lényeg ugyanaz, összefirkálod a papírokat.
Most tehát, hogy a Hajónapló csapatával dolgozhatok, szorgalmasan firkálok össze mindenféle papírt, s úgy látom, barátomnak talán részben igaza volt. A szerződés, a munkaterv és a cikk – megannyi összefirkált lap – egyszerre tud csak újsággá lenni.
Ritkaság az ilyen jó novella az irodalmunkban... A szövegek sorrendje is beszédes, ez a szerkesztést dicséri: már rögtön az első novella odavágja az olvasót, a szerzőnek valami eredendő arányérzékkel mindig sikerül megállni a hatásvadászat előtt (ott, ahol még erőteljében duzzad a dráma), sorra jönnek a történetek a lét peremére sodródott egzisztenciáktól és -ról, pontos és félelmetes képet kapunk arról, hogy embereknél hogyan jelentkezik először, majd sokadszor és végül végleg a skizofrénia. A megrázó sorsok szinte sosem válnak távolivá, kitalálttá, mindannyian hallottunk már ilyeneket, csak most akadt valaki, aki hitelesen meg is tudja írni őket. A befejezések is jók: a legritkább esetben hoznak megoldást, többnyire inkább azt sugallják, hogy megoldatlan és megoldhatatlan marad minden, mint a fent nevezett betegség, illetve az öröklődő elmebetegségek más fajtái.
Nagy hiánycikk a jó, arányos, egyik irányba se elvitt – azaz elrontott – novella irodalmunkban (ezt szerkesztőként is tapasztalom), az a fajta, amelyiket Döme Barbara műveli, akitől immár olvasóként várhatunk egy humorosabb (fanyarul humoros) kötetet is, elvégre azt most megmutatta, hogy a tragédiát mesterien kezeli – írja Nagy Koppány Zsolt a Magyar Nemzetben megjelent recenziójában.
Felemás képet mutat forradalmunk emlékezete, ha hiányzik belőle annak rajza, ami ellen felkeltek elődeink. Most ennek nézünk utána, s garantálom, meglepetést hozok.
Farkas Wellmann Endre a Sepsiszentgyörgyön augusztus 20-án bemutatandó István, a király rockopera erdélyi változatának Koppányával, Baricz Gergővel beszélget.
