Majoros Sándor: Ember a sezlonyon
Az a nap, amikor a tragédia bekövetkezett, semmivel sem volt szokásosabb más, szokásos napoknál. A nap például teljesen szokásos módon kapaszkodott föl az ódon háztetőkre, és sprickolta be arannyal az egyébként eléggé mocskos várost. Nem lényegtelen megemlíteni, hogy a Nap keleten bukkant elő, nem pedig Nyugaton, ahogy azt világvége vagy egyéb kataklizma esetén elvárhatnánk tőle, mintegy bizonyítva, hogy ez a reggel közönséges tucatreggel volt, egyike annak a sok milliárdnak, amely bolygónk megszilárdulása óta bekövetkezett.
Ám egyvalamiben azért ez a fene nagy szokványosság mégis kifordult önmagából. Amikor Flavics úr, az Intézményi Gyűjtemény délelőttös portása megjelent a néki közel harminc éve kenyeret adó raktárépület ajtaja előtt, csaknem kiejtette kezéből az alufóliába csomagolt gíroszt, amit minden munkakezdés előtt elmajszolt. Életének nyilvános és elidegeníthetetlen része volt az a műveletsor, hogy a buszmegálló mellett, az utazási iroda és a kínai egy eurós bolt közé ékelődött töröknél megvette a reggelijét. Gíroszt kért, csípősen, hagymával, nem pedig döner kebabot. Ez egyébként komoly zavart okozott az intellektusában, mármint, hogy a töröknél gíroszt rendelt, holott tudta, hogy a törökök meg a görögök nem csípik egymást, viszont a döner kebab török, a gírosz pedig görög találmány. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a gíroszt hol pitában, hol meg tacóban kérte, teljesen elhanyagolva a körülményt, hogy a pita görög, a tacó pedig mexikói eredetű. A magyarul tökéletesen beszélő, mindig mosolygó török árus ezen természetesen könnyedén felülemelkedett, sőt az árjegyzékén is úgy szerepelt, hogy gírosz pitában. Úgy valahogy lehetett ezzel, hogy nevezzék bárminek a portékáját, csak fizessenek érte. Ez a lényeg.
Flavics úr törzsvendég volt a töröknél, de ez semmilyen előjogokat nem biztosított számára, vagy nem olyan látványosakat, mint amikor egy első osztályú étteremben a főpincér megkérdezés nélkül teszi elébe a szokásosat. Itt a rendelés minden nap ugyanazzal a rítussal zajlott, ami nagyjából három mondatot csikart ki Flavics úr szájából és kettőt a törökéből, akinek a nevét nem tudhatjuk. Amíg az étel összeállítására várt, Flavics úr a falra helyezett török nevezetességeket nézegette: egy nagy képet a Hagia Sophiáról, egy másikat a Kék Mecsetről és egy harmadikat Antalyáról. Fölöttük arab betűkkel írt kalligrafikus szöveg futott a falon, lehet, hogy valami Korán idézet, sőt, ez szinte biztos, mert az írás aranyozott háttéren hivalkodott, határozott, fekete tónusban. Flavics úr haloványan emlékezett egy régebbi olvasmányára, hogy a jelenlegi, latin betűs török ábécét Atatürk vezette be a múlt század harmincas éveiben. Emiatt az a furcsa helyzet állt elő, hogy a ma élő törökök a régi feljegyzéseket ugyan megértenék, de nem tudják elolvasni.
Mindez a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta Flavics úr étvágyát, így az alufóliába csomagolt gíroszt már az utcán megkezdte, és mire az Intézet elé ért, már kétharmadig el is fogyasztotta.
Azon a reggelen sem iparkodott jobban, ám amikor az ajtó elé ért, mintha áram ütötte volna meg: a lakat a maga brutális valóságában le volt verve a helyéről.
Flavics úr első gondolata az volt, hogy egy jelenleg is zajló bűntény kellős közepébe tévedt, ami magában hordozza annak lehetőségét, hogy mint nem kívánatos tetten érőt, el fogják tenni láb alól. Ez a környék ráadásul nincs is bekamerázva. Nem mintha vigaszt jelentene számára a tudat, hogy a gyilkosát majdan egy térfigyelő kamera képei alapján később azonosítani fogja a rendőrség, mert hát ő ettől még nem támad föl, az hétszentség. Az első riadalmát rögtön a második, majd a harmadik, aztán a negyedik követte. Egyik sem különbözött túlságosan az előtte lévőtől, legfeljebb annyiban, hogy egy kicsivel mindig több teret adott a mögé, mint fedezékbe húzódó kíváncsiságnak.
Flavics úr előbb csak bekukucskált a számtalanszor bejárt, de ilyen kísértetiesnek még sosem látott folyosóra, aztán bekiabált, hogy halló, van itt valaki? Mivel nem kapott választ, óvatosan belépett az épületbe. Egy tipikus betörés kellős közepében találta magát: a fiókok kihuzigálva, a dobozok fölborogatva, a virágok megöntözetlenül hagyva, mind-mint az erőszaktétel és a siralmasság külső jegyeinek bizonyítékai. Flavics úr gépiesen a telefonjáért nyúlt, hogy értesítse a rendőrséget, aztán eszébe jutott, hogy idebent sincsenek térfigyelő kamerák, sőt, minden az ő ujjlenyomataival van tele, mert munka közben szinte kötelessége mindent összefogdosni vagy csak megérinteni. Ha tehát kijönnek helyszínelni, és ujjlenyomatokat meg szagmintákat – netán spermanyomokat – vesznek, nem az ismeretlen betörő, hanem ő kerül bajba.
Mert miként magyarázza meg azt, ha a sezlonyon, amin nemrég meghuppantotta az egyik restaurátorlányt – Flavics úr maga is csodálkozott, hogy sikerre vitte az akciót – génlenyomatokat találnak. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a lány utólag majd azt mondja: az öreg szaki nemes egyszerűséggel megerőszakolta. Metoo eset lesz a dologból, ő meg mosakodhat, akár a beduin a szaharai homokban. Hát ezt azért mégsem, öreg már az ilyesmihez, már úgy értve, hogy a sajtónyilvánosságához, meg a megszégyenítéssel járó kiközösítéshez. Alig maradt néhány éve a nyugdíjig, az is kész csoda, hogy megúszta a leépítéseket – talán azért mert megfeledkeztek róla –, de ez most más lenne. A metoo komoly dolog, ha a következményeit tekintjük. Egy olyan világban, amelyben már a Hamupipőkének adott puszi is zaklatás – éppen tegnap olvasott erről egy cikket –, az sem mentség, hogy a gyakornoklány volt a kezdeményező. Csuda tudja, tán az a perverziója, hogy öreg pasasokkal szeret kufircolni. Állítólag vannak ilyenek is. Egy haverja is ötvenöt évesen hagyta ott a feleségét egy harmincvalahány évesért, akinek a múltja – az a kevés, amit fel tud mutatni – tele van aggastyánokkal.
Valamit tennie kellett, de azt nagyon gyorsan. A sezlonyt nem vihette ki, mert túl szűk volt hozzá az ajtó – annak idején az ablakon tolták be a haverjaival –, ha meg nekiesne egy zsírszódás ronggyal, az olyan lenne, mintha saját jószántából ülne le a vádlottak padjára. De mivel a betörés minden kétséget kizáróan megtörtént, talán el lehet hitetni a hatósággal azt, hogy a behatoló nemcsak túrt és rendetlenkedett, hanem rongált, mégpedig durván és látványosan. Ha például felgyújtaná a sezlonyt, és csak eztán hívná ki a rendőrséget, egy füst alatt – nomen est omen – a betörést és a metoo veszélyt is letudhatná. Elvégre neki nem kötelessége tudnia, hogy az a bűnöző miért és mikor okozott tüzet, akár egy eldobott cigarettacsikkel is.
És ezzel, hogy ilyen szépen elrendezte magában a lehetőségeket, Flavics úr hirtelenében megnyugodott. Különös, ernyesztő lazaság folyt szét az ereiben, ami csak egy lépés a boldogságtól, sőt már annyi sem, mert amitől csak egy apró lábmozdulat választ el bennünket, az nem is távolság: ott van a cipőnk orra előtt, szinte kínálgatva magát, hogy erőteljesen belespicceljünk egy embereset.
Az Intézményi Gyűjtemény ezen a teljesen szokásos napon porig égett, és ez sem a katasztrófavédelemnek, sem a tűzoltóságnak, de még a nyomozó hatóságnak sem okozott meglepetést, mert régóta tudták, hogy egy elavult, veszélyesen gyúlékony építményről van szó, ami csupán azért maradhatott meg ebben az állapotában, mert a műemlékvédelem és a kormányzat megfeszült abban a kérdésben, hogy kinek, milyen forrásokból kellene felújítani. Hiába készült több elaborátum is annak bizonyítására, hogy akár egy elektromos szikra is elszabadíthatja a poklot, aki tehetett volna valamit ellene, csak ült a babérjain.
A vizsgálat azt azért kiderítette, hogy a tűz fészke az a régi sezlony volt, amelyet szabálytalanul vitt be valaki az intézménybe. A tákolmányt rézzel futtatott alumínium szegecsek tartották egybe – műszakilag érdekes megoldás annyi szent –, ám ez a két elem köztudottan nem bírja egymást, ha elektromos feszültségnek vannak kitéve. Talán egy gyorsforraló, talán egy indukciós telefontöltő okozhatta, de tény, hogy a szegecsek között keletkezett feszültség végül egy kis pukkanást idézett elő, ami a pozdorja szárazságú anyagot egy gombostűfej nagyságú helyen beizzította, majd lángra is lobbantotta. Azt viszont már senki sem tudná megmondani, mit keresett rajta az éjjeliőr amikor ez a baleset megtörtént, és miért nem fogta menekülőre, ha már a lángok elterjedését nem tudta megakadályozni.
Az csak feltételezés, hogy talán azért, mert éppen szépet álmodott.
