Maszkban, kesztyűben, meglepetten

II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon kiállításán jártunk az üres Műcsarnokban.

Legutóbb egy életműkiállítás megnyitóján voltam itt. Pezsgőspoharak, falatocskák, művészek, műkedvelők, művészetszervezők, örömteli találkozások, összeölelkezések, kedves szavak, elismerő hümmögések, kávézgatás, beszélgetés, pohárcsilingelés, zsongó közeg, az élet halk, de állandóan duruzsoló háttérzaja.

Most üres a Műcsarnok hatalmas tere. Halott, fehér falak között fehér gumikesztyűben, személyiség-tagadó fehér álarcban téblábolunk. Ketten vagyunk csak.

– Természetesen örömmel látjuk önöket – magyarázta egy határozott hölgy a telefonban –, de a távolságtartásra vonatkozó szabályokat szigorúan be kell tartani. Ha nem hoznak, adunk kesztyűt is, maszkot is….  

Az egyik sarokban egy kivetítőn filmet láthatunk, amelyen két ember lisztet dobál egymásra. Minden maroknyi por őrületes robajjal csapódik a szemben álló testére, s a fülsüketítő durranások betöltik a teret.

Bumm, Bumm, Bummbumm, Bumm…

Egyelőre azonban nem tudjuk honnan jön a zaj. A maszk amúgy is korlátozza a beszélgetést, a dübörgés lehetetlenné teszi. Néhány próbálkozás után feladjuk. Némán sétálgatunk a rémületes térben.

A termeken végigpillantva az első szó, ami eszembe jut: szorongás. Szürke tónusok, elmosódó alakok, kivehetetlen formák, befejezetlen testek, torzók, sőt torzszülöttek. A képeken rémek, árnyak, homályba vesző részletek, a szobrok közt sok az elnagyolt, félbe-fejezett, töredékszerű.

– A válogatás legfontosabb kérdése az volt, hogy hogyan működnek együtt a műalkotások – magyarázta a kiállítás kurátora, Szurcsik József, maga is festőművész, grafikus, mellette egyetemi oktató.  – Szempontot sem adtunk a művészeknek. Ezért is lett II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon kiállításának címe a Szabadjáték. Most megmutatkozik, ki, mit gondol a szabadságról, a játékosságról. Ha pedig kicsit távolabbról nézem, az is megragadható, milyennek látják világunkat a művészek. Az ilyen szalon-kiállítások mindig nagyon aktuálisak, nagyon jelenidejűek. A szervezők igyekeznek a kortárs képzőművészeti terméséből reprezentatív bemutatót összeállítani. Mi is erre törekedtünk.

Értetlenül keringek a szobrok, képek, műtárgyak között. Ilyennek látja a világot a magyar művésztársadalom? Persze, tudom: a járvány, s a vele járó korlátozás mindenkiben rossz érzéseket szül, sőt azt is tudom, hogy a világon végighömpölygő kórság csak tünet, észlelés, amely mindannyiunknak megmutatja: nincs racionalitás, minek segítségével felmérhetnénk, honnan leselkedik ránk veszély, nincs szeretet-közösség ami megóvhatna a kiszámíthatatlan erőktől, nincs bizonyosság. Túl nagy lett a világ ahhoz, hogy ne kelljen szoronganunk benne. 

Jelen van ebben a csarnokban az egész Glóbusz.

– Ma már nem lehet elválasztani a magyar művészi irányokat a nemzetközi trendektől – felelt kérdésemre a kurátor. – Mi magyar az attól válik magyarrá, hogy itt születik, esetleg reflektál a hazai lét egyediségére. De a művészi kifejezésmód ma már egyetemes. A hazai kiállításokat tízezrével látogatják külföldi műértők, gyűjtők, kiállítóhelyek vásárolják a magyar alkotók képeit, szobrait. Miközben közöttünk is élnek szép számmal külföldiek. A kiállítóknak úgy tíz százaléka. Ők a maguk műveltségét illesztik bele ebbe a rendszerbe. Annak, hogy kinyílt a világ, rengeteg előnye van. A kulturális önazonosság természetesen nem veszett el, de sokkal kiterjedtebbé vált, mint amilyennek a hagyomány sugallja. Párhuzamos vagy éppen ellentétes folyamatok által szabdalt, személyes felfedezésekkel és egyéni világértelmezésekkel teli, sokrétű korban élünk. És ezt a magyar képzőművészek is megmutatják.

Ezek szerint az én derűs és örömteli világom mégsem valami egyéni rendellenesség. Mint az a festmény ott! Egy őszi erdő. Milyen eleven! Milyen vidám! Már amennyire az ősz és a vidámság megfér egymás mellett. Vagy nocsak! Ott egy emberpár. Csak távolról az, közelről festékpöttyözött vászon. Mellette egy boldog, szerelmes éjszakából kimetszett gyönyörű szelet. Emitt meg – a sarokban kissé eldugva – valami meseszerű kompozíció: csontocskákból összeeszkábált birkanyáj. Mintha bábfigurák lennének, játékok az ókorból. Emitt meg, a másik terem falán, egy tangakiállítás. Lenyűgöző. Ércbe kalapált trófeagyűjtemény. Bizonyára egyenesen Don Juan hálószobájának faláról.

Ha jobban figyelünk, kiderül, mégsem olyan egyhangúan szürke ez a világ, mint amilyennek az első benyomás mutatja.

– A jelenidő nagyon gazdag – foglalta össze Szurcsik tanár úr. – Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, akár évszázadokra, nagyon sok kísérletet láthatunk. Óriási művészeti tapasztalat gyűlt össze. Sok utat már nem érdemes bejárni, de minden irányba érdemes elindulni, próbát tenni, gyakorlatot szerezni. A művészek ma saját gondolataikat jelenítik meg, a személyes kérdéseikre adnak választ miközben használják ezeket a tapasztalatokat. A klasszikus és a modern technikák, a kreatív művészi megoldások más és más eredményt szülnek. Ráadásul ezen a kiállításon a fiatal alkotók és a nagy öregek egyszerre láthatók. Huszonéves a legfiatalabb kiállító és nyolcvankilenc a legidősebb.

Szabadjáték. A kiállításról írott ismertetőben azt olvashatjuk „A monumentális, robusztus szobroktól a filigrán, könnyed grafikákig, a letisztult geometrikus absztrakciótól a humorral átitatott műveken át a barokkos telítettségű figurális kompozíciókig terjedő széles palettán valamennyien rátalálhatunk a minket megérintő művekre.”

Persze, hogy mit is jelent pontosan a megérintés, simogatást, ölelést, vagy főbe kólintást, az attól is függ, mit viszünk magunkkal a kiállításra.