Mire jó a tudomány?

Széchenyi István legendás felajánlásának emlékére 2003 óta november 3-a a magyar tudomány ünnepe. 

A legnagyobb magyar 1825-ben birtokainak egy évi jövedelmét kínálta föl a nemzetnek, hogy megalapítható legyen a Magyar Tudós Társaság, azaz a Magyar Tudományos Akadémia. Akkoriban nem volt kérdés, hogy a tudományos gondolkodás terjesztése, a tudományos – ma úgy mondanánk – kutatóhelyek léte, fejlesztése elsőrendű érdeke a társadalomnak.

Tudástól a tagadásig

Széchenyi kezdeményezésének sok évtizedes, sőt évszázados előzményei vannak, s gyökere a felvilágosodás tudásterjesztő igyekezetébe kapaszkodik. Már a XVIII. század közepén felmerült egy tudományos társaság szervezésének igénye, és hogy az elgondolás meg nem valósulhatott, helyébe az akkor éledező sajtó vállalta a tudományos gondolkodás bemutatását, népszerűsítését Magyarországon.

És bár a média nagyon sok változáson ment át azóta, a közelmúltig minden ága-boga kitartott amellett, hogy vitáink, problémáink végső megoldása valamiképpen a tudomány feladata, kérdéseinkre a tudomány ad választ, életünket a tudomány teszi kényelmessé, s így talán nincs is fontosabb dolga az emberiségnek, mint a tudományos haladás biztosítása.

Mondom, a közelmúltig, mert az utóbbi években látványosan összeomlott ez médiakép. Persze ennek a pálfordulásnak vannak előzményei. A tudományos gondolkodás kitüntetett szerepéről évtizedek óta vita folyik. Egy Feyerabend nevű tudományfilozófus már a hetvenes évek végén megkérdőjelezte a tudományos gondolkodás mögött álló racionalitást. 1978-ban jelent meg a Tudomány egy szabad társadalomban (Science in a Free Society) című könyve, amely szerint a tudomány, amely korábban a vallás egyeduralmát megdöntő felszabadító erő volt, napjainkban maga is elnyomóvá vált. Eljött az ideje annak, hogy felszabadítsuk a társadalmat a tudomány diktatúrája alól.

Mondhatnánk, a forradalmi program kiválóan sikerült: a közgondolkodásból, a közbeszédből egyre szembeötlőbb módon hiányzik a tudományos megfontolás, de még a racionalitás is. A közösségi diskurzust összeesküvés-elméletek, előítéletek, babonák uralják, az indulatnak nagyobb mozgósító ereje lett, mint a belátásnak, a valódi információk és az álhírek között elmosódnak a különbségek. Még magukat komolynak gondoló orgánumok is helyet adnak az irracionalitásnak, mert korunk nyilvánosságát a manipuláció szándéka uralja. Az információ igazságtartalma mellékessé vált, hatása viszont annál lényegesebb lett.

Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy legyenek olyan források a közgondolkodásban, amelyek úgy adnak tájékoztatást a világról, hogy állításaik mögött nincs közvetlen érdek, befolyásoló szándék.

Mennyit ér a tudomány?

Széchenyi István felajánlásának idején – és utána még nagyon sokáig – az a közmegegyezés uralta az európai társadalmakat, hogy az emberek általában tudatlanok, hiszen tudatlanul születnek, s minél tudósabbá válnak, mondjuk iskolákat végeznek, ismeretterjesztő cikkeket, könyveket olvasnak vagy a modernebb időkben felvilágosító jellegű filmeket néznek, annál jobban megértik a világot. Tudásuk révén azután hatékonyabban tudnak együttműködni, hatékonyabban tudnak részt venni a civilizációteremtő emberi aktivitásban, az anyagi és szellemi értékek létrehozásában, azaz hatékonyabban munkálkodhatnak egyéni boldogságukon és közösségük boldogulásán. Nem fecsérlik erejüket babonákra, tudománytalanságokra és más haszontalanságokra. 

A kezdeti lelkesedést a két világháború, a „tudományos szocializmus”, az ugyancsak „tudományos rasszhigiénia” és egyéb „tudományos” téveszmék sem törték meg, ám a nyolcvanas évek egy-két szerény kutatása alaposan megkérdőjelezte az úgynevezett deficitmodell érvényességét. (A deficitmodell azért kapta ezt a nevet, mert a hiány, a tudományos ismeret hiánya áll a középpontjában.) Kiderült ugyanis, hogy az emberek tudományos műveltsége és az áltudományok iránti fogékonysága független egymástól. A tájékozottabb emberek között ugyanannyi az asztrológiahívő, mint a műveletlenebbek körében. S ennek kapcsán azután felmerült az is: vajon igaz-e, hogy az emberek jobban tudnak megbirkózni hétköznapi gondjaikkal, ha több tudományos ismerettel rendelkeznek.

Ráadásul azóta az is világossá vált, hogy a tudomány sem a világ tényeire keresi a választ, de legalábbis nem ilyen általános értelemben, hanem csupán szűk, helyzetfüggő módon, arra, amire kutatási megrendelést, lehetőséget kap. A tudományos eredményeket a helyzetek és a viszonyok véletlenszerűsége határozza meg, így a tudomány haladását nem belső logikája, a tudományos racionalitás határozza meg, hanem az a társadalmi-üzleti-politikai vagy éppen véletlenszerű kontextus, amiben az egyes kutatási programok kibontakoznak. Karin Knorr Cetina, aki a Chicagói Egyetemen foglalkozik tudományszociológiával, barkácsolóhoz hasonlítja a tudóst, aki az adott helyen rendelkezésre álló dolgokból bütyköl valami működőképeset.

Minden egyenlő?

Egyszóval a deficitmodell kiegészítésre, módosításra szorult volna, ehelyett azonban kidobtuk az ablakon.

Helyét a nyolcvanas évektől kezdve átvette egy olyan tudománykommunikációs elképzelés, amely szerint majd a laikusok megmondják, hogy mire kíváncsiak, a tudomány pedig szállítja a választ. Ez az elképzelés a kutatások hétköznapi valóságát ültette át a társadalom és a tudomány viszonyaira. A tudomány célja eszerint annyi, hogy olyan tudást termeljen, amilyenre a közösségnek szüksége van.

A rövid életű koncepciót azután elsöpörte egy újabb, kortárs ötlet: a laikus szakértelem modellje. Ennek hívei nagyjából a feyerabendi felszabadítási teória barátai, s azt állítják, hogy hiába teszik fel a kérdéseket a hozzá nem értők és szállítják a válaszokat a tudósok, az elképzelés alapja ugyanaz, mint a korábbi: ezek tudnak, amazok meg tudatlanok. Bezzeg ők hisznek az emberi tudásban! A modell feltételezi, hogy a lokális tudás, a közönség tudása éppoly fontos, ha nem fontosabb, mint a tudományos ismeret, hogy a tudósokon kívül is vannak szakértők, hogy a laikus közönség aktívan tud bekapcsolódni a tudományos diskurzusba.

Az elmélet alapján azután hátborzongató ötletek jelennek meg: áltudományos fejtegetések, zavaros téveszmék, mágikus halandzsák, vágyvezérelt foszlányideológiák követelnek maguknak tudományos legitimitást, hivatkozva a „szabad társadalom” értékegyenlőségére.

Hogy a dolog képtelen ostobaság, ahhoz kétség sem fér. Hogy óriási szükség van a nyolcvanas évek óta hanyatló tudományos ismeretterjesztés újjáélesztésére, az ma már a napnál világosabb.

Kétségtelen, hogy a klasszikus deficitmodell átalakításra szorul. A felvilágosodás korából ránk maradt elmélet nyilván nem alkalmas arra, hogy a modernitás, sőt posztmodernitás tudáskommunikációjának irányt szabjon. Bizonyára érvénytelen ma már a hajdani általános tudományfogalom is, mást értünk tudáson és nem tudáson.

Ám az nem lehet vita tárgya, hogy a releváns ismeretek jelentős csoportjára, a racionális gondolkodás eszköztárára, a tudományos haladással kapcsolatos széles körű belátásra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán kérdéseket tudjunk feltenni, hogy elképzeléseink legyenek arról, hol keressünk hiteles választ problémáinkra, mit tekinthetünk megbízható forrásnak.  

Fake news áradatok, konspirációs teóriák és hashtag mozgalmak idején különösen fontos, hogy figyeljünk a magyar tudomány ünnepére!