Mit tettünk a nemzetért?

Szomszédságpolitikáról, a kisebbségi magyarság életlehetőségeiről, nemzetpolitikánk céljairól és eredményeiről beszélgettünk Németh Zsolttal, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökével.

– December hatodikán, vasárnap országgyűlési választást tartanak Romániában. A voksolás természetesen befolyásolja a legnépesebb, a magyar kisebbség sorsát. A határon túli magyarok problémái azonban a rendszerváltás óta jelen vannak a hazai közgondolkodásban. Az elmúlt harminc évben viták és megegyezések alakították a Kárpát-medence magyarságának életét. Ön, aki a kezdetek óta képviseli a magyar kisebbségek ügyét, hogyan látja ezt a folyamatot? 

– Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a külhoni magyarok kérdése minden felmerült probléma közül a legnagyobb súllyal befolyásolta a rendszerváltozás folyamatát. A második kérdés érdekes módon a zöldkérdés volt, Bős-Nagymaros, az erőmű kérdése, a Duna-kör tevékenysége, de a külhoni magyarság problémái elementáris erővel törtek föl a rendszerváltozás idején. Emlékeztetnék arra, hogy 1988 júniusában százezren gyűltünk össze a Hősök terén a román falurombolás ellen tiltakozva, és aztán 1989 decemberében az egész ország egy emberként ült a tévé előtt, illetőleg ült be az autójába, és indult el Erdély felé, amikor a Tőkés László nevéhez köthető romániai forradalom kitört.

– Az alakuló Fidesz számára is meghatározó volt a nemzeti-kisebbségi problémakör?

– Igen, a nemzetpolitika már a formálódás időszakában fontos kérdés volt a fiatal demokraták körében, mint ahogy egyébként az MDF-ben is meghatározó kérdés volt, de megjelent a demokratikus ellenzék, az SZDSZ elődmozgalmának keretei között is. A Fidesz világos irányként kezdett foglalkozni a külhoni magyarokkal. Létrejött a Fidesz Kisebbségi Csoportja, amelynek alapítója lehettem, majd ebből kinőtt a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, illetve az a mozgalmi jellegű munka, amely elvezetett a tusványosi nyári szabadegyetemhez és más hasonló programokhoz, a Csángó bál megszervezéséhez vagy különféle lap- és könyvkiadói kezdeményezésekhez.

– Sikerült ezt az elkötelezettséget a megalakuló szabad parlamentben is megjeleníteni?

– A magyar nemzetpolitika 1990-ben szerencsére tőlünk függetlenül is körvonalazódott. Antall Józsefnek a választások éjszakáján megfogalmazott elhíresült kijelentése végigkísérte az elmúlt évtizedeket. Emlékeztetnék arra, hogy miközben ő azt mondta, lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke, addig 1994-ben Horn Gyula fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ő tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke kíván lenni. Ez a vita folytatódott egészen napjainkig. Éles viták zajlottak például az alapszerződésekről 1995–96-ban, amikor a román, illetőleg a szlovák alapszerződést megkötötte a Horn-kormány. A szocialisták úgy tették fel a politika napirendjére ezt az ügyet, hogy Magyarországnak az euroatlanti integráció miatt le kell mondania a külhoni magyarokról, de ez – magyarázták – tulajdonképpen még nekik is érdekük. Ezzel mi nem tudtunk egyetérteni, mert azt gondoltuk, hogy nincs olyan érdeke Magyarországnak, ami elkülöníthető lenne a külhoni magyarok érdekeitől, s így élesen opponáltuk ezt a logikát. Ugyancsak csalódást jelentett a külhoni magyaroknak a 2004. december ötödikén megtartott népszavazás, amikor azt kellett megtapasztalniuk, hogy a baloldali kormány azt állította, azért nem kaphatják meg a magyar állampolgárságot, mert egy ilyen döntés a magyar emberek munkahelyét veszélyeztetné. Ma már mindannyian tudjuk: ez hamis érvelés volt. De ugyancsak ebbe a sorozatba tartozik, amikor ma arról vitatkozunk a Demokratikus Koalícióval, hogy járjon-e szavazati jog a határon túli magyaroknak, mert szerintük nekik semmi közük a magyarországi választásokhoz.. A tapasztalat itt is bennünket igazol. Éppen a 2002–2010 közötti időszak mutatta meg, milyen mértékben tudnak kárvallottjai lenni a külhoni magyarok a magyarországi választásnak. Nem lehet azt mondani, hogy semmi közük hozzá. A belpolitikai viták sorát folytathatjuk azzal, amit a Momentum művel ezen a területen. Ez a furcsa pártocska már több választás alkalmával is arra próbálta rávenni a felvidéki, illetőleg az erdélyi magyarokat, hogy a Momentum többségi testvérpártjaira szavazzanak, miközben a helyi magyarság legitim képviselőit meg se kérdezték arról, mit szeretnének. Ezzel együtt mégis azt gondolom, hogy az elmúlt harminc évben a külhoni magyarok kérdésében többé-kevésbé egyetértés alakult ki. Azok a vélemények, amelyek kilógnak ebből a konszenzusból, a kétségbeesett politikai erőfeszítések és a perspektívát nem nyújtó álláspontok talaján fogalmazódnak meg.

– A viták mellett eredményei is vannak a magyar nemzetpolitikának. Hol jelölné ki ennek a munkának a sarokpontjait?

– A magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, és ebből nagyon sok feladat adódik részben a Magyarországnak a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájában, részben Magyarország szomszédságpolitikájában, részben pedig általában a nemzetközi politikában.

– A kisebbségi magyarság életkörülményeinek javítása érdekében már az Antall-kormány megtette az első lépéseket.

– Igen, az első demokratikus kormány időszakában létrejött egy olyan intézményrendszer, amely magas kormányzati szintre helyezte a kisebbségi magyarság ügyét. Megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala, az Illyés Alapítvány, kialakult egy olyan keretrendszer, amely egyértelműen képviselni tudta a nemzetpolitikát, és ez az intézményrendszer az elmúlt harminc évben egyre gazdagodott. Kiemelném, hogy az első Orbán-kormány idején jött létre a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), amely politikai szinten létesített kapcsolatot a határon túli magyarokkal úgy, hogy abban minden politikai erő szerepet kapott. Hangsúlyoznám, hogy mi az ellenzéki pártoknak is egyenlő részvételi jogokat és nagy jelentőséget tulajdonítottunk ebben a párbeszédben. Így tudott konszenzusképző intézményként működni a MÁÉRT. Ugyancsak az első Orbán-kormány idején volt fontos mérföldkő a státustörvény megalkotása, a magyarigazolvány biztosítása.  Ezzel megjelent és azóta is jelen van a szemlélet, hogy a határon túli magyarokkal is éreztetni akarjuk: ott áll mögöttük a magyar állam. Az akkoriban kialakított oktatási-nevelési támogatás volt az első alkalom, hogy a külhoni magyarok személyesen kaptak kézzelfogható és nem csak szimbolikus támogatást az anyaországtól. A magyar igazolványok rendszerének megteremtése pedig fontos lépés volt a magyar állampolgárság biztosítása felé, amelyet aztán 2010-ben a második Orbán-kormány egyik első intézkedéseként megadott a határon túli magyaroknak.

– Milyen eredménye van ennek a munkának?

– A Kárpát-medence magyarságán belül ma már az a szemlélet uralkodik, hogy mi egy nemzet vagyunk, közös a múltunk, közös a jelenünk és közös a jövőnk. Ez a felismerés általánossá vált, és ezt nemcsak a külhoni magyarok szempontjából tartom fontosnak, hanem még inkább a tízmillió magyarországi magyar szempontjából. Ebben a harminc esztendőben mélyreható tudati átalakulás zajlott le, megszabadultunk a kommunista múlt nemzettagadó szemléletétől. Ma már százezerszámra vesznek részt honfitársaink a csíksomlyói búcsúban, ma már nem pár tucat egyetemista visz a hátizsákjában bibliát és élelmiszert Erdélybe, mint a nyolcvanas években, hanem általános nemzeti üggyé vált a külhoni magyarokkal való azonosulás. 

– Mit gondol, a határon túli magyarok is eredményesnek látják az elmúlt évtizedek munkáját?

– Remélem! Kezdjük egy olyan ténnyel, ami nem a magyar nemzetpolitika eredménye ugyan, de rendkívül fontos előrelépés. A demokratikus átmenet önmagában is biztosította azokat az általános szabadságjogokat, amelyeknek birtokában a külhoni magyarságnak egyáltalán esélye lett a megmaradásra. A konkrétumokat nézve elmondhatjuk, hogy az intézményépítésben volt igen sikeres ez az időszak. Különösen fontosnak tartom – az összes határon túli közösségen belül – az oktatási vertikum kiépülését, még akkor is, ha a például a románok nem adták vissza az állami finanszírozású magyar egyetemet. A hiányt az első Orbán-kormány idején pótoltuk: létrehoztuk a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, amely – kiegészülve a már korábban létrehozott Partiumi Keresztény Egyetemmel – biztosítja az erdélyi magyar felsőoktatás legfőbb kereteit. Ugyanebben az időben létrejöhetett a felvidéki Selye János Egyetem, majd néhány évvel később a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola. Délvidéken is történt előrelépés, ilyen a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar vagy az újvidéki Európa Kollégium. Nagyon nagy lendületet adott az intézményépítésben az, hogy 2010 után a magyar államnak kiszélesedtek a gazdasági lehetőségei, és egész oktatási-nevelési intézményrendszereket tudtunk finanszírozni, külön hangsúlyt helyezve az óvodákra és a bölcsődékre is. A harmadik Orbán-kormány időszakában ez az intézményépítés kiterjedt a gazdaságfejlesztés területére is, és végre az anyaország gazdasági lehetőségei megengedték, hogy például a tavalyi támogatás már tízszerese volt a 2010-es keretösszegnek. Nagyságrendi fordulat következett be, amely lehetővé tette, hogy a családi, polgári egzisztenciateremtés területén is hozzájáruljunk a magyarság gyarapodásához.

– Közben a határon túli magyar egyházak is erőre kaptak…

– Jó, hogy szóba került, mert nagyon fontosnak tartom a történelmi egyházak szerepét, amelyek ugyancsak széles körű támogatást kapnak. Az egyházak kettős funkciót töltenek be a külhoni magyarok körében. A hitélet döntő szerepet visz a közösség megmaradásában, de a nyelvi önazonosság megőrzése szempontjából is sokszor egyedülálló szerepet játszanak egyházaink.

– A kétoldalú kapcsolatokban és a nemzetközi politikában is ilyen eredményes volt a magyar nemzetpolitika?

– A szomszédságpolitikában most olyan helyzetben vagyunk, hogy hét ország közül öt szomszédunknál az előrehaladás, ha nem is látványos, de folyamatos. Van azonban egy ország, amiről ezt nem tudjuk elmondani, és van egy, amelyben sajnos a visszalépés nehézségeivel kell küzdenünk. Románia tekintetében nagyon sok nyitott kérdésünk van és sokszor helyben járásnak érezzük, amikor ugyanazok a problémák öt-tíz éves ciklusokban újra és újra előjönnek. Nem tudunk előre haladni a szimbólumhasználat kérdésében, az állami finanszírozású magyar egyetem ügyében vagy az egyházi/közösségi  ingatlanok/javak visszaadása is megtorpant, sőt van némi visszalépés is ezen a területen. Az anyanyelvi, nyelvhasználati jogokban is folyamatos a vitánk, de soha nem szabad feladni a reményeinket.

– Van esély arra, hogy a most vasárnapi romániai választások változtassanak ezen?

– Lehetünk bizakodók! A magyar képviselet jobb állapotban van, mint korábban. Kialakult egyfajta magyar egyetértés, létrejött az erdélyi magyar összefogás, és reményeim szerint a vasárnapi választáson látható lesz ennek az eredménye. Már az önkormányzati választáson megmutatkozott, milyen nagy erőt jelent ez az együttműködés. Abban is bízom, hogy olyan hatalmi konstelláció alakulhat ki Romániában, amelyben az egyes hatalmi szervek nem oltják ki egymás szándékait, amelyben az elnök, a törvényhozás vagy az igazságszolgáltatás akarata egyfelé mutat. Esetleg az RMDSZ kormányra kerülése is előbbre tudja vinni a magyarság ügyét. Hosszabb távon talán a románok számára is világossá válik, ami számunkra evidens: nagyon sok közös érdek van a két ország életében. Az infrastruktúrafejlesztés, az energetika, a digitális kérdések, a Duna-stratégia, a mezőgazdaság közös európai képviselete áttörést hozhat a magyar–román viszonyban, s ez talán elvezethet ahhoz is, hogy az érzékeny kérdésekre is megoldást tudjunk találni.

– Melyik szomszédunkkal van a legnagyobb problémánk?

– Az ország, ahol visszalépést tapasztaltunk a kisebbségi jogok kérdésében: Ukrajna. Először az oktatási törvény, majd a nyelvtörvény elfogadásával, most pedig a durva rendőri-titkosszolgálati erőszakkal, ahogy rátámadtak Brenzovics László elnök úrra, illetőleg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) intézményeire, a főiskolára, a KMKSZ székházára, a gazdasági alapítványra. Ez mind-mind azt jelzi, hogy nagyon súlyos problémák vannak Ukrajnában. A magyar–ukrán kapcsolatok jelenlegi állapota aggodalomra ad okot. A százötvenezres magyar közösség azt várja az anyaországtól, hogy védje meg őket a harmincöt-negyven milliós többséggel szemben, ahol állítólag teljesen abszurd módon ők jelentik a legnagyobb veszélyt Ukrajna szuverenitására és integritására. Ez már önmagában nevetséges, de nevetni nem tudunk, mert a kárpátaljai magyarok igen tragikus napokat élnek. Az a rengeteg erőfeszítés, munka, amit a közösségük megmaradásáért az elmúlt harminc évben elvégeztek, most veszélybe került. Márpedig ezt Magyarország nem hagyhatja. Minden eszközt megragadunk annak érdekében, hogy megvédjük őket. Megvédjük a magyar iskolákat, megvédjük a nyelvhasználatot.

– Gondolom, ebben az ügyben támaszkodhatunk barátainkra, európai partnereinkre vagy akár az észak-atlanti szövetségeseinkre…

– A nyugati hatalmak részéről sajnos nagyon kevés segítségre számíthatunk ennek a problémának a kezelésében. Amikor Szijjártó Péter a NATO külügyminisztereinek értekezletén jelezte a problémát, a NATO-főtitkár közölte, nem akarnak foglalkozni ezzel a kétoldalú üggyel. Oldjuk meg, ahogy tudjuk. Most nem kedvez a nemzetközi diplomácia a kisebbségvédelemnek. A kilencvenes években ugyan volt egy felfelé ívelő időszak, elfogadtunk a Nemzeti  Kisebbségi Keretegyezményt, a Nyelvi Chartát, beértek a helsinki folyamat gyümölcsei, sőt még az Európai Unió felvételi kritériumai között is hangsúlyosan kezelték a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. Úgy tűnik azonban, hogy az elmúlt években, különösen az elmúlt tíz esztendőben ennek az iránynak a jelentősége csökkent.

– Mi okozta a változást?

– Például a migránstömegek európai megjelenése erősen csökkentette a toleranciát a kisebbségek iránt. A kisebbségekre mostanában sokan sütnek rá mindenféle bélyeget – mint azt Ukrajnában látjuk –, de Romániában is vannak komoly problémák: egyenesen terrorizmussal vádolnak kézdivásárhelyi fiatalokat, Beke Lászlót és Szőcs Zoltánt. Persze alaptalanul. Miközben Európa kohéziója és identitása is megrendült. Így az európai kisebbségvédelem ügye is hullámvölgybe került.

– Van-e erre a számunkra nyomasztó helyzetre valamilyen válaszunk?

– Támogathatjuk például azokat az értékes polgári kezdeményezéseket, mint amilyen a Minority SafePack vagy a Székely Nemzeti Tanács régiós kisebbségekkel kapcsolatos aláírásgyűjtése. Elismerés illeti a polgári kezdeményezés mögött álló szervezeteket, így az RMDSZ-t és az FSUN-t, az Európai Népcsoportok Föderális Unióját, amelyek ennek a kezdeményezésnek az élére álltak. Megjegyzem, az ötszázmilliós Európában több mint ötvenmillió embert képvisel ez a szervezet. Az Európai Bizottság hamarosan elkészíti az Európa Parlament számára a Minority SafePack kapcsán a határozattervezetét. Várjuk, mi fog ebben szerepelni. De bármiképpen is alakuljanak európai ügyeink, nekünk, magyaroknak nincs más választásunk, mint az, hogy a magyar nemzetpolitika ez irányú célkitűzéseit minden körülmények között képviseljük.