Mondhattad volna…
Levélféle Schiffer Andrásnak.
Rémült döbbenettel olvastam minapi Facebook-bejegyzésedet, amit azután felkapott a Mandíner, megfuttatott néhány felület, hozzászólás-áradattal öntött nyakon az internet népe, hiszen minden olvasó a maga igazságát látta meg benne. Miközben „őrületig polarizált politikai spektrumról” beszélsz, magad is azt a szélsőségesen leegyszerűsítő, fekete-fehér végletekből építkező, pólusképző logikát alkalmazod, ami ellen szót emelsz. (Igaz, ezúttal is a „lehet más” harmadik nézőpontjából tekintesz a közéletre, de ijedtségem szemszögéből ennek nincs jelentősége.)
Fusd át a nyúlfarknyi bejegyzésed alatt sorakozó kommentsokaságot, és vedd észre, milyen nyomorúságosan félrecsúszott értelmezési keretet teremt posztod kajla logikája! Hogy ki a felelős a féktelen polarizációért? Hogy melyik oldal tett többet az extrém megosztottságért? Hogy ki kezdte közbeszédünk sarkos leegyszerűsítését? Biztos, hogy neked erről kell beszélned?
Bálint Botond barátunk, akinek cikkét idézed, nem olyan szereplője közéletünknek, mint amilyen te vagy. Botond a politikai közbeszéd alakítója, a politikai sajtó egyik vezető alakja, megszólalásai magától értetődően követik a pártos szembenállás logikáját. De te már nem vagy politikus. Azon kevesek közé tartozol, akik higgadt, okos, karakteres véleményt képviselnek, s akik bár távol tarják magukat a politikai szekérváraktól, mégis tudnak érdekesek lenni ebben az extrém módon kisarkított magyar közéletben. Megtehetnéd, sőt meg is kellene tenned, hogy kilépsz a közbeszéd „őrületig polarizált” keretei közül, és megpróbálnád érteni, értelmezni, azt, ami körülvesz bennünket.
Mondhatnád például azt, hogy a tébolyult szembenállás nem lehet a hazai közélet terméke, hiszen elég, ha széttekintünk a nagyvilágban, s mindenhol hasonló háborúskodást fogunk látni. Úgy értem, mindenhol, ahol a fősodratú sajtót nem egyetlen vállalatcsoport dominálja, hanem a miénkhez hasonló, változatos médiaviszonyok alakítják a közbeszédet. Felhívhatnád a figyelmet például a közelmúltban amúgy is fókuszba került amerikai vitákra, megmutatva, hogy lám csak, nem lehet a hazai politikai elit nyakába varrni az őrületes polarizációt, máshol is hasonló a helyzet. S beszélhetnél e helyzet eredetéről.
Elmondhatnád például, hogy a szembenállás gyökere bizonyosan az új tömegmédium, az internet megjelenéséig nyúlik. A világháló ugyanis röviddel megjelenése után olyan kommunikációs csatornává lett, amelyen szerkesztők nélkül terjedhetnek a legkülönbözőbb gondolatok. Szerkesztők nélkül, tehát a hitelesség ellenőrzése nélkül, az összefüggések feltárása nélkül vagy éppen hamis összefüggések közé szorítva, szerkesztők nélkül, tehát a tényeket és véleményeket összemosva, a vélemények által eltorzítva, szerkesztők nélkül, azaz felelősség nélkül. Egy klasszikus médiumban – még talán most is van ilyen – valaki a nevét adja minden információhoz. S ez a név sok esetben szakmai reputációt, minőségi újságírást, hitelességet, mértéktartást, kiegyensúlyozott tájékoztatást jelent. Vagyis inkább jelentett.
Elmondhatnád, hogy a közbeszéd radikalizálódása mögött ott állnak az internet őserdejéből kiemelkedő zugportálok, a médiummá vagy médiumnak látszó szövegáradattá dagadt laphamisítványok, melyeket már régen nem a valóság pontos bemutatása hitelesít, hanem olvasótáboruk nagysága. A lájkversenyben aratott siker – mivel ez közvetlenül váltható hirdetési pénzekre vagy politikai befolyásra – fölöslegessé tesz tulajdonképpen mindent, ami úgy szól a valóságról, hogy közben nem szerez lájkokat.
Elmondhatnád azt is, milyen rendkívüli módon gerjeszti a nyilvánosság szétszakadását az a tény, hogy a hagyományos (azaz felelősen szerkesztett) médiumok ezzel a hisztérikus szövegáradattal kell, hogy versenyezzenek, s így maguk is egyre inkább csúsznak a szerkesztés és felelősség nélküli kiadott szövegek közlése felé. A tulajdonosok – akár kapitalisták, akár politikai vállalkozók – ugyanazt várják a régi, nagynevű lapoktól, mint az internetes nyilvánosságban megerősödött újszerű médiaprojektektől: lájkokat, lájkokat és még egy kevés lájkot. Mert az váltható vissza pénzre, befolyásra, hatalomra.
Meglepődtem, hogy nem hoztad szóba azt sem, milyen óriási szerepe van a technológiai világcégeknek abban, hogy darabjaira hullott a közbeszéd és a közgondolkodás. Pedig tudom, hogy kritikusan tekintesz a globális nagyvállalatokra. De akkor miért nem mutattál rá arra, hogy tragikus folyamatot indítottak el, a legnagyobb techvállalatok, amikor rendszerbe állították azokat a figyelemterelő, figyelmet megtartó algoritmusokat, amelyek a tartalomfogyasztás előzményeinek tükrében ajánlanak újabb és újabb tartalmakat az internetet használóknak? Az a tény, hogy a felhasználók mindig csak ugyanabban a kulturális közegben mozognak, amit ezek a szoftverek felkínálnak nekik, hátborzongató módon torzítja el a valóságról alkotott képüket. Az egyre vastagabb falakkal rendelkező véleménybuborékok drámai módon erősítik föl az egyéni vélekedéseket, függetlenül attól, hogy ezek a meggyőződések politikai álláspontra, esetleg az állatjólét, a klíma, netán valamelyik összeesküvés-elmélet részleteire vagy éppen olyan banális ügyekre vonatkoznak, hogy melyik a leghatékonyabb fogyókúra. A vélemények eloszlása – bármilyen lehetséges kérdéssel kapcsolatban – egyre távolodik a klasszikus haranggörbétől, és egyre közelebb kerül a bináris oppozícióhoz.
Még talán azt is elmondhattad volna, hogy a felsorolt tényezők egymásra épülésének katasztrofális hatása van. A közgondolkodást a véleményzsákokból előáradó zavaros ideák határozzák meg, s úgy feszülnek egymásnak a bizonyosan téves valóságértelmezések, hogy a furkósbottal érvelő hívek még azt sem tudják meglátni, hogy az ellenoldal nem ugyanazt a valóságot látja, amit ők.
Politikusokat teszel felelőssé ezért a folyamatért, ahelyett, hogy elmondanád: ők is kényszerpályán mozognak. Demokratikus viszonyok között a népszerűség megszerzése, megtartása a politikusok legfőbb érdeke, s ők éppen olyan határozottan kell, hogy használják a politikumot végzetesen eltorzító hatásokat, mint bármelyik más lájkvadász vállalkozó. Állíthatja bárki, hogy vezető politikusaink a ludasok ebben a tébolyban, de nem lesz igaza. Valójában a népszerűséget hajszoló politikusok egyfajta fogolydilemmával birkóznak. Pártosságtól függetlenül mindegyiküknek így kell gondolkoznia: a másik meg tudja tenni, tehát meg fogja tenni, tehát nekem meg kell tennem. Nincs olyan alternatíva előttük, amelyben a lájkvadászat elengedhető.
Talán nincs nagy jelentősége, de van még egy tény, ami számodra és a hozzád hasonló független értelmiségiek számára morális kérdéseket is felvet. Ezért elmondhattad vagy legalább eszedbe idézhetted volna, hogy eltorzult médiánk sem kíváncsi már a kiegyensúlyozott véleményekre. Nem azért tűntek el az elemző cikkek, műsorok, blogok a nyilvánosságból, mert nincs, aki elemezzen, hanem azért, mert a véleménypolarizált szövegáradatban nincs helye a valóságban gyökerező értelmezésnek. Egy-két szerencsés kulturális felület, pár eldugva létező blog és néhány érdekességként megmaradt beszélő fej képviseli a higgadt hírelemzés hagyományát.
De te, András, te közéjük tartozol. Így elmondhatnál valami olyasmit, ami közelebb áll problémáink megoldásához, mint elmélyítéséhez.
Hogy nem így teszel, az szörnyű aggodalmat ébreszt bennem.
Te, András! Ugye nem akarsz újra politizálni?
