Ölelj meg egy könyvtárost!
Mert ma van a világnapja. Akár könyveket is ölelgethetünk!
Nem vagyok egy nagy, boldog-boldogtalant ölelgető alkat, de esküszöm, ha szabadon megtehetném, idén március 1-én biztosan megszorongatnék egy könyvtárost. Nemcsak azért, mert ezen a napon van az Ölelj meg egy könyvtárost! világnap, hanem mert az azt jelenté, hogy újra közvetlen közelébe mehetnék egy kvázi ismeretlennek. Ha őket még nem is, de az olyannyira szeretett könyvtárainkat már megkörnyékezhetjük.
Gyerekként óriási lelkesedéssel jártam mindig könyvtárba, órákat tudtam eltölteni a könyvektől roskadozó polcok előtt, és gyakran csak a megérzésemre alapozva választottam közülük. Soha nem volt olyan, hogy egy könyvvel távoztam volna, a legtöbbször 5-6 kötet is ott lapult a táskámban. Valahogy már akkor sem értettem, miként lehetséges, hogy ilyen egyszerűen hozzájuthatok a magyar- és világirodalom megannyi neves alkotásához egy jelképes, bagatell összegért. És hogy ennek ellenére miért nem tömörül ott mindenki.
Akkoriban még főleg szépirodalmat vagy lazításként krimiket, esetleg egy-egy sci-fit olvastam. Igazi kegyelmi állapot volt ez, amiben a kötelezők sem tűntek kötelezőknek, hiszen szépen beillettek a hosszú olvasmánylistába. Később, egyetemista koromban némi szorongás is társult a könyvtári látogatásaimhoz. Már nemcsak hobbiból jártam a könyvek templomába, hanem a vizsgákra magolások miatt is. Ráadásul ahogy egyre inkább kinyílt a világ, és evvel együtt az érdeklődésem is több irányú lett, a végtelennek tűnő és soha fel nem dolgozható könyvrengeteg már némileg frusztrálólag hatott: bármennyit és bármilyen gyorsan is olvasok, a töredékét sem tudom befogadni annak a gigantikus információmennyiségnek, amelyet a könyvek tízezrei rejtenek.
Ezt a tényt racionálisan elfogadva az érzelmeim is rendeződtek, és a könyvtárak újra az otthonosság és az ismerős meghittség helyei lettek, amelyek stabil pontot tudnak adni bármilyen életszakaszban. Nem véletlen hát, hogy külföldi éveimben a zoknis fiók berendezését mindig szorosan követte a helyi könyvtárba való beiratkozás is: a könyvek, bármilyen nyelvűek is legyenek, azonnal lakályosabbá teszik még a leglepattantabb szobát is, plusz a társaságot is némileg képesek pótolni. Legalábbis egy darabig.
Ezért is olyan nehéz, hogy az utóbbi hónapokban a személyes találkozások mellett a könyvtárakat is nélkülözni kell. Pedig a könyvtárba járásnál aligha van hasznosabb, olcsóbb és biztonságosabb szórakozás, arról nem is beszélve, hogy mondjuk egy orosz realistáért jóval kevesebben ütköznének meg a polcok előtt, mint egy ikeás kaspóért.
Mégsem teljesen reménytelen a helyzet, hiszen az FSZEK végre lépett, és elindította cserepont szolgáltatását. Ugyan a klasszikus, sorok között barangolós, ráérős, nézelődős, lapozgatós, könyvszagolgatós válogatás még mindig nem működik, de legalább elő lehet jegyezni, majd az ablakon át vagy az ajtóban átvenni a kiválasztott könyveket. A múlt héten már teszteltem is a rendszert, és könnyen, flottul megy: az online böngészést és előjegyzést követően pár órán belül jön is az értesítés, hogy lehet menni a könyvekért. Az átvételre nyolc munkanap áll a rendelkezésre, ráadásul a legújabb sikerkönyvekhez is hozzá lehet így jutni, majdhogynem ingyen, hiszen mindössze könyvtári tagsággal kell rendelkezni.
Így ha egy könyvtárost még nem is, kedvenc könyveinket legalább újra magunkhoz ölelhetjük. Akár már ma is.
