Rácz András: Bertha és a halszörnyek

Szép emlékek egy kiváló íróról, Balatonról, családról. Nyolcvanöt éves lenne Bertha Bulcsu.

Nyolcvanöt éves lenne Bertha Bulcsu. Apám nemzedéke. Hasonló szellemek, hasonló érdeklődések, hasonló elköteleződések. Országos cimborák ugyan nem voltak, de a horgászszenvedély összehozta őket. Bertha – ha megunta, hogy Szepezden kergesse a kősüllőt – átrándult Fülöpre, hogy apám jól kiépített horgászállásáról lesse a pontyokat.  

Révfülöpi nyaralónk akkoriban csak afféle bódé volt, apám ácsolta farostlemezből, s minden tavaszon újra kellett kátrányozni a tetőt. Két lakószobánk volt és terebélyes fedett teraszunk. Ott zajlott az élet. A szomszédságból összejött ultiklub verte a blattot hajnalig, vagy szüleim vendégei igyekeztek megváltani a világot anyám remek főztje és Lidi néni karcos fülöpi bora mellett.

Funkék gyakran jártak nálunk. Miklós bátyánk apám kipróbált barátja és lelkes horgásztársa volt. Olykor hetekig tanyáztak a hátsó szobában. Kedveltem, ha jöttek. Miklós bá Old Shatterhandra emlékeztetett, illetve Lex Barkerre, aki Winettou barátját játszotta az akkor futó moziban. (Ilyen különbséget persze gyermekfejjel nem tettem.) De leginkább azért szerettem, mert, ha jöttek, nálunk lakott Balázs és Laci, két hozzánk hasonló és éppen velünk korú – tíz- tizenkét éves – tettestárs, akikre minden csínyben számíthattak a Rácz-fiúk.  

Amíg mi kalandoztunk a nádasban, lestük a monokiniző lányokat a strandon, éretlen gyümölcsöt szedtünk a kertekből, néha verekedtünk az ábrahámhegyi kölykökkel, addig apámék elszántan horgásztak a GYESEV apró, parti erdősávja (szinte a senki földje) előtt álló stégen.

Miklós bátyánk amúgy valami irodalmi tótumfaktum volt, minisztériumi ember, az Irodalmi Alap igazgatója, rengeteg íróval és költővel a telefon-noteszében, még több hátborzongató sztorival a fejében. Esténként hahotázva mesélt anekdotákat Aczél elvtársról és a magyar írókról, s gondolom, mikor kettesben gubbasztottak a stégen, olyasmiről is szó került közöttük, aminek hallatán az ember csak szívja a fogát, vagy meghúzza a pálinkásüveget.

Szüleim, mint afféle balatoni bevándorlók, mindent elolvastak a tóról, s miután Berthának akkortájt jelent meg Balatoni évtizedek című szociográfiája, persze, hogy szóba került a könyv is, a szerző is az esti borozgatások során. Utóbb mesélték, hogy apám, aki ekkorra már erősen bízott a maga helyismeretében, összevitatkozott valami könyvbéli állítás fölött régi barátjával, az meg felpattant: „Ha nem hiszed, kérdezd meg Berthát!” – kiáltotta, majd autóba ugrott és elviharzott.

Másnap került csak elő. Természetesen Bertha Bulcsuval az oldalán, aki horgászfelszerelését is magával hozta, mert Miklós bá – mint kiderült – azzal csábította át szepezdi nyaralójából írót, hogy apám horgászhelyén óriási pontyokat lehet fogni.

Így került szüleim révfülöpi kompániájába Bertha, aki hamarosan nemcsak mint egy vendég vendége, de saját jogán is fel-felbukkant teraszunkon, illetve apám halleső tanyáján.

Természetes volt, hogy amikor apám kifogta életének legnagyobb halszörnyetegét, egy méteres nyurgapontyot, a szepezdi írót is áthívtuk a lakomára. Engem küldtek érte. Be kellett közben kanyarodnom a pékségbe, a gyógyszertárba – ilyesmi akkor nem volt Révfülöpön –, szólnom kellett a doktor úrnak, aki néhány éve sínbe tette a lábam, és visszafelé még Eperjessyéknél is meg kellett állnom, hogy a professzor urat is áthívjam. Bátyám rosszabbul járt. Őt a Káli medence mélyére küldték. Fergéék nyaraltak ott, Zsuzsa asszonyt akkoriban kezdte megismerni az ország, meg egy festőnő, meg az öreg gróf úr, akit ugyan kitettek a kastélyából, de a vincellérházat megtarthatta, s most ott töltötte a nyarakat. Nagy vendégsereget csődítettünk össze. Akkora hal volt az, hogy botorság lett volna, ha nem így teszünk.

Persze, ami szüleimnek vidám társaság és casus bibendi volt, az nekünk dicsőséges érdekesség: az én apám fogta az óriást, aminek már Révfülöp-szerte híre járt! A potyka egyébként egy haltartó ládában várta a sorsát. Nem tudom, létezik-e ma is ilyen alkalmatosság, ezért elmondom: egy bádogból hajlított jókora doboz volt az, oldalán lukakkal, melyeken át megtelt vízzel, ha beengedték a tóba. Mi, gyerekek azonban inkább arra figyeltünk, hogy kihúzhassuk. Fűnek-fának mutogattuk a magába kanyarodó vadpontyot, amint üres szemekkel meredt ránk a skatulából.

Mígnem apám – a kijelölt napon, déltájban – le nem ballagott a Tervhivatal vitorláskikötőjébe, ahol fogolyunkat őriztük, hogy felcipelje a fülöpi hegyre, mint bográcsbavalót.

Üres kézzel jött vissza és rettenetes haraggal.

A ládát addig emeltük, süllyesztettük, nyitottuk, csuktuk, míg egyszer nem csuktuk, csak eresztettük, s így a bámulatos pozsár oda lett.

A vendégek lassan szállingózni kezdtek, s mi ott álltunk haltalanul. Apám hol bosszankodott, hol magyarázkodott, anyám pedig az asszonyok nem eléggé csodált, csendes racionalitásával kereste a megoldást. Mikor befutott Bertha, belekarolt – szép nő volt, szőke, formás, okos és mosolygós, alig valamivel túl a harmincon – és a fülébe lehelte: „Szükségünk van a dramaturgiai zsenijére, meg az autójára.” S azzal visszatolta az írót a volánhoz, beült mellé és már indultak is, mint utóbb kiderült, nem világgá, hanem csak a fülöpi áfész-áruházba.

Büntetésünk az lett, hogy a délután hátralevő óráit én krumplipucolással töltöttem, bátyám pedig mászhatott föl a hegyre, a Bagolyváron is túlra, Lidi nénihez a tízliteres demizsonnal.

Mire elfogyott a krumplipaprikás, el Lidi néni bora, szétfoszlott apám haragja is. Bertha Bulcsu, a professzor, a doktor, a festőnő, apám és a többiek fojtott hangon vitatkoztak tágas teraszunkon, a balatoni paraszti hagyományok továbbéléséről, a szőlőmetszés fortélyairól, a szocializmus kilátástalanságáról és ki tudja még mi mindenről.

Ha meg-megébredtem ágyaman, hallhattam a szobába bebillegő hangokat. A nagy hal emléke tréfává apadt: Bertha azzal ugratta apámat, hogy minden témához, bármiről is volt szó, odaillesztett valami történetet nagy fogásokról, hatalmas halakról, a Balatoni Halgazdaság éves hozamkimutatásairól, cetekről, bálnákról, tengeri gigászokról.

Vendégeink kacagtak, apám pedig bort töltött az üres poharakba.   

Magamra húztam a takarót, s kedves nádasunk mélyén a szökött óriásponty belefúrta magát az iszapba.