Hitler, Donald kacsa és az afrikai majmok – Propagandarajzfilmek a XX. században
A rajzfilmeket hajlamosak vagyunk alacsonyabb értékkategóriába sorolni az élő szereplős moziknál, pedig az animáció műfaja jóval ősibb, mint a filmszalag. Ahogy a rajzfilm zsánere iparággá nőtte ki magát a XX. században, nem csupán a gyermeki fantázia vizuális lenyomatává váltak, de megőrzik és visszatükrözik a letűnt korok általános lelkiállapotát.
Kísérletek
A könnyen befogadható, figyelemfelkeltő rajzok összekapcsolása a politikai eszmehirdetéssel már jóval a rajzfilmipar előtt ismert módszer volt, a propagandaművészetnek elképesztően széles kultúrtörténete van.
A különböző diavetítések és animációs füzetek mozgásillúziója évszázadokkal ezelőtt megalapozta a rajzfilmek elméletét, így 1895 és 1920 között, a filmipar kialakulásának hajnalán egyből megkezdődött a kísérletezés a rajzok életre keltésével. Ez az experimentális időszak az I. világháború idején csúcsosodott ki, de az animációs propagandák ekkor még nem voltak népszerűek, a hatalmak egyelőre nem ismerték fel a gyerekcipőben járó technológia tudatformáló erejét.
A korai rajzfilmipar egyik kulcsfigurája, Winsor McCay 1918-ban készített egy áldokumentumfilmbe oltott animációs rövidfilmet az RMS Lusitania katasztrófájáról. Az amerikai óceánjárót német tengeralattjárók süllyesztették el, a The Sinking of the Lusitania ezt a történelmi eseményt veszi alapul, de jelentősen módosítva tálalja, háborúra buzdítva az amerikai közvéleményt. Ez a félanimáció tekinthető az első, klasszikus értelemben vett propagandarajzfilmnek.
Új ellenségek a két világháború közt
Az I. világháború utáni Egyesült Államokat a Jim Crow-éra jellemzi, mely egyrészt a szegregációs intézkedésekből állt, másrészt a fehér privilégiumra épülő szórakoztatóipari propagandagyárból. A korabeli amerikai ellenségképet főként a feketék jelentették, ezt az önálló iparággá duzzadó rajzfilmgyártás is visszatükrözi. Már az olyan ősi rajzfilmfigurák esetében is feltűnnek a degradáló sztereotípiák, mint a Félix, a macska (Uncle Tom’s Crabbin, 1927), de a rasszista rajzfilmek csúcsidőszaka az 1930-as évekre tehető. A Warner Brothers stúdió 1931-ben készítette el az első kisebbségellenes propagandarajzfilmjét (Hittin’ the Trail of Hallelujah Land), majd 1944-ig gyártott hasonló darabokat. A Cenzúrázott tizenegy néven elhíresült Bolondos dallamok-epizódok majomfejű, ostoba törzslakosokkal és Tapsi Hapsival álltak ki a fehér felsőbbrendűség eszméje mellett.
Ezzel párhuzamosan Európában a kommunizmust népszerűsítő rajzfilmek váltak divatossá, melyek inkább tekinthetők animált reklámoknak, mint szórakoztatóipari termékeknek. A világ első szovjet rajzfilmje, a Sovjetskije igruski (1924) a burzsoázia pusztító hatását és a proletárok végső győzelmét mutatja be. Számos hasonló produktum után a Pobednij Marsrut (1939) már Sztálin ötéves tervének sikereiről számol be. A Szovjetunió hatása viszont túlmutat az országhatárokon, találtunk például Franciaországban készült kommunista propagandarajzfilmet is, mint a L’ Idée (1932).
Az aranykor
A propagandaanimációk igazi aranykora a II. világháború volt. A két legnagyobb amerikai rajzfilmstúdió, a Warner és a Disney is szerződést kötött a hadsereggel, a Disney-nek harminckét propagandarajzfilmet kellett szállítania 1941 és 45 között. A Warner ezalatt animációs sorozatot készített a hadseregnek, Private Snafu címmel. A szórakoztató, oktató jellegű Snafu-skiccek számos témát lefedtek, a taposóaknáktól a nemi betegségekig. A sorozatot sosem mutatták be a civil lakosság számára, így nem vonatkozott rá a szigorú hollywoodi cenzúra: a felnőtt viccek, a brutalitás és a káromkodás a koncepció részét képezte.
Pearl Harbor bombázása után a Warner felhasználta az előző évtizedben tökéletesített xenofób rutinját, és japánellenes Bolondos dallamok-epizódokat készített a nagyközönségnek. Jó példa erre a Nips and Nips (1944), melyben Tapsi Hapsi gránátokkal töltött jégrémet oszt a kapafogú, csíkszemű japánoknak. Walt Disney halála után a Disney stúdió leginkább a náciellenes propagandában jeleskedett, az 1943-as Der Fuehrer’s Face-ben Donald kacsa rémálmát éljük át, ahogy egy német hadiipari gyárban robotol. De készítettek ennél mélyebb, megrázóbb darabokat is, az Education for Death (1943) például bemutatja, hogyan fertőzi meg a nemzetiszocialista oktatásrendszer a gyermeki lelkivilágot.
A Szovjetunió jelentősen kevesebb pénzből működtette tovább az előző évtizedekben bejáratott animációs propagandagépezetét, ők elsősorban Hitler kigúnyolására helyezték a hangsúlyt. Az 1942-es Kino-cirk egyik skiccében még Horty Miklós is feltűnik egy kutya alakjában, amint Hitler csontja után ugrik.
Eközben Hitlert lenyűgözték a Disney professzionális animációi, így a Harmadik Birodalom is megpróbálkozott a nagyipari rajzfilmpropagandák gyártásával, ám a háború kedvezőtlen körülményei miatt nem jártak sikerrel. Születtek azért emlékezetes próbálkozások, például a Nimbus Libéré (1944), melynek üzenete, hogy Franciaország valódi ellensége a szövetséges hatalmak, nem Németország. A rövidfilmben Mickey egér, Donald kacsa, Popeye és Félix, a macska bombázza az ártatlan francia civileket.
A hidegháború bűnbakjai
A világháború után egymást érték a kommunizmust becsmérlő angolszász és a kapitalizmust megvető szovjet rajzfilmek. A Hanna-Barbera 1948-as Make Mine Freedom című munkájában egy kétszínű üzletember bukkan fel, hogy „-izmus” nevű varázsszerét árulja a boldog szabadságban élő amerikaiaknak, akik persze jó messzire kergetik a gonosz kuruzslót. Hasonló gondolatokat közvetít Halász János világhírű Orwell-adaptációja, az 1954-es Állatfarm is, mely a sztálini Szovjetunió allegóriáján keresztül ábrázolja a mindenkori hatalom hatásmechanizmusát. A szovjetek sem maradtak el a válasszal: az 1963-as Millioner főszereplője egy pénzéhes kutya, aki csalás és korrupció árán éri el, hogy szenátor legyen belőle.
Azt gondolhatnánk, hogy a Rákosi-korszakban Magyarországon is tömegével gyártották a szovjet mintára készült politikai rajzfilmeket, ám ekkor még nem volt hazai rajzfilmstúdió. A mesékbe oltott propagandákat diafilmek formájában közvetítették. Később a Magyar Diafilmgyártó Vállalat munkatársai alapították az 1959-ben önállósodó Pannónia Filmstúdiót. A stúdió legendás animációs alkotásai már ügyesen megkerülték a direkt politikai üzenetközlést, propagandamentességüket számos nemzetközi díj igazolta. Az olyan alkotók, mint Dargay Attila, Nepp József vagy Jankovics Marcell esetében a burkolt rendszerkritika is előfordult, a szovjet blokkban talán nálunk készült a legtöbb ilyen bátor próbálkozás.
A világ másik felén, a hetvenes években indult el Richard Nixon elnök rendkívül költséges, sikertelennek bizonyuló drogháborúja, a különböző rasszok helyett a kábítószer lett az új ellenség. Az olyan nagy stúdiók, mint a Hanna-Barbera, tömegével készítették az állami finanszírozású, elrettentő rajzfilmeket. A műfaj 1990-ben csúcsosodott ki, ekkor jelent meg a Cartoon All-Stars to the Rescue, mely a Bush-elnökség és a McDonald’s szponzorálásával készült, és egyedülálló módon vonja össze az olyan különböző licencek alá tartozó franchise-okat, mint Garfield, Micimackó, a Tini Nindzsa Teknőcök, Tapsi Hapsi vagy Donald kacsa. A történet szerint a rajzfilmfigurák összefognak, hogy megmentsenek egy tinédzsert a marihuána veszélyeitől, de az elrettentés visszafelé sült el, és a végtermék inkább érződik egy drogos víziónak, mint hatásos kábítószer-ellenes propagandának.
Régen minden jobb volt
Észak-Koreában 1977-ben indult útjára a Squirrel and Hedgehog-sorozat, mely az ellentmondásos források szerint 2012-ig készülhetett. Ez a rajzfilmsorozat a klasszikus kommunista receptet követi, és ugyanolyan szerves részét képezi a lokális kultúrkörnek, mint a magyaroknak Vuk vagy az amerikaiaknak Donald kacsa. A propagandasorozat a büszke és boldog Észak-Koreát állítja szembe a nyugati világ gyomorforgató kapitalizmusával, mindezt tankokkal, gépfegyveres öldökléssel és aranyos erdei állatokkal.
Szép, de hamis gondolat, hogy napjaink animált politikai manipulációi kizárólag a diktátorállamokra jellemzők. A minket érő modern propagandarajzfilmek fókuszában legtöbbször nem eszmék, hanem üzleti érdekek állnak, ilyen szempontból semmi sem változott a kezdetek óta. Néha viszont érdemes visszatekinteni az előző évszázad politikai rajzfilmjeire, hogy egy kifordított történelemóra során szembesüljünk avval, mikor mi volt a legfontosabb üzenet, amit a gyerekeknek tanítottunk az esti mesék mellé.
