Megadja Gábor – Sehol-sziget tervei

Harari aggodalmát a valósághoz közelebb hozva, azt mondhatnánk, hogy valószínűbb, hogy egy biometrikus ellenőrző-rendszert egy magánvállalkozás hirdetéseken keresztül juttat el minél több és több emberhez, mintsem, hogy ezt egy nyugati demokrácia kormányzata tenné kényszerítő jelleggel.

Elgondolkodtató szöveget jelentetett meg a Financial Times-ban a mára már értelmiségi celebritássá avanzsáló Yuval Noah Harari. Az izraeli történész azon elmélkedik – ez mostanság amúgy is divattá vált –, hogy milyenné válhat, és még inkább, hogy milyenné kéne válnia a világnak a koronavírus-járvány elvonulása után.

Harari két dilemmával szembesíti az olvasót. Az egyik a totalitárius megfigyelés vs. állampolgárok megerősítésének ellentéte, a másik pedig a nacionalista bezárkózás és a globális szolidaritás kettőse. Harari szerint az állampolgárok kezébe kell több hatalmat adni, a nacionalista bezárkózást pedig el kell utasítani és a globális szolidaritás világát kell létrehozni.

Totalitárius megfigyelés: az államtól féljünk?

A polgárok totalitárius ellenőrzése nemcsak a politikaelmélet, hanem az irodalom meglehetősen régi témája. Az anti-utópiák gyakorlatilag külön műfajt jelentenek, és vég nélkül sorolhatnánk őket Orwell 1984-étől kezdve Huxley Szép új világán és Zamjatyin Mi című könyvén keresztül egészen az olyan popkulturális klasszikusokig, amilyen a Pusztító című film (igen, a Pusztító nyugodtan nevezhető klasszikusnak, ahogy pedig körbenézünk a politikai korrektség elmebajának vidékén, egyenesen profetikusnak bizonyult). A megfigyeléstől való félelem sem nem új, sem nem indokolatlan. Akik nem irodalmi művekből ismerik, azoknak ott a tapasztalat: a kommunista rendszerek erősen dolgoztak azon, hogy az anti-utópiák rémálmai valósággá váljanak.

Még a technológia alkalmazása sem feltétlenül új téma a totalitárius megfigyeléstől való félelmek irodalmában, jóllehet, az akár fél évszázada keletkezett művekben ezek még a gondolat szüleményei voltak, ma már valóságos veszélyt jelentenek. Harari nem véletlenül emeli ki, hogy a KGB-nek még inkább kellett hagyatkoznia hús-vér emberekre a megfigyeléshez, ma már ez gyakorlatilag emberek nélkül is megvalósítható. Sőt: barlangi remetének kell lenni ahhoz, hogy minden megfigyelés alól kivonjuk magunkat.

Még rosszabb, és ez nem jelenik meg a történész eszmefuttatásában, hogy a megfigyelés végrehajtói sok esetben nem is a kormányok. Kényelmes ugyan Kínára mutogatni, ám a tech-óriások adatbázisai Nyugaton gyaníthatóan meghaladják a polgárokra vonatkozó kormányzati adatbázisokat. Talán olyan biometrikus adatokkal a Facebook, a Google és az Amazon még nem rendelkezik a felhasználókról, melyekre Harari utal (bár ebben sem lehetünk biztosak), de a kifinomult algoritmusok elég pontos adatokkal dolgoznak az emberek fogyasztási szokásait és érdeklődését illetően.

A 21. század legfontosabb valutája az adat és az információ, és ezekkel – legalábbis a nyugati demokráciákban – legnagyobb mértékben az emlegetett tech-óriások rendelkeznek. És szemben a kormányokkal, amiket mindenféle törvények és szabályok kötnek, és amelyeket azért rászorítanak a nyilvános működésre, és amiket más hatalmak fékezhetnek, az említett tech-cégek akadályok nélkül űzhetik tevékenységüket. Az bizonyos, hogy a tech-ipar nagyjai lényegesen pontosabb és precízebb profillal rendelkeznek emberek milliárdjairól, mint akármelyik kormány.

Nem kell tehát felfedezni a spanyolviaszt, és nincs szükség világjárványra sem: a totalitárius megfigyelést a „szabad piacon“ gátlások nélkül másokat maguk alá gyűrő tech-óriások gond nélkül elvégzik egyre nagyobb hatékonysággal és egyre kevesebb korláttal. Amit Kína szintén a technológia segítségével érvényesít az általuk működtetett „társadalmi kredit“-rendszeren keresztül, azt a szabad világ a szabadon engedett gigantikus monopóliumok révén éri el. A nyugati világ más tempóban és más utakon halad a totalitárius ellenőrzés irányába, és ezen a tájékon legkevésbé a kormányok túlhatalmától kell aggódni, amelyek maximum próbálnak futni az események után. A 20. századi anti-utópiák épp azt a lehetőséget hagyták figyelmen kívül, hogy mi van akkor, amikor nem az államok/kormányok valósítják meg a totalitarizmust, hanem az államok elnyomásától óvott magánkézen lévő szabad vállalkozások?

Jelenleg ezek a cégek kifinomultan manipulálják a fogyasztókat – tehát a polgárokat. Ehhez képest még a kormányzatok is maximum felhasználói az általuk kínált technológiáknak, nagyon messze attól a tudástól, amit a tech-cégek birtokolnak.

Harari aggodalmát a valósághoz közelebb hozva, azt mondhatnánk, hogy valószínűbb, hogy egy biometrikus ellenőrző-rendszert egy magánvállalkozás hirdetéseken keresztül juttat el minél több és több emberhez, mintsem ezt egy nyugati demokrácia kormányzata tenné kényszerítő jelleggel. Valószínűbb, hogy zseniális marketinggel maguk a fogyasztók cuppannának rá végül az ilyen termékekre, minthogy a hatalom kényszerítené őket erre.

A rendkívüli állapot logikája

A biztonság és szabadság dilemmája persze sohasem oldható fel véglegesen. Harari az izraeli függetlenségi háború egyes intézkedéseit említi példaként, melyek „átmenetinek“ indultak, mégis az izraeliekkel maradtak, legalábbis részben. Remek példa, hiszen Izrael bizonyos értelemben mindig egy rendkívüli állapot kellős közepén van. Nem lehet ugyanazokat a szabályokat alkalmazni egy olyan helyzetre, ahol a mindennapok állapota a béke, egy olyanra, ahol folyamatos támadás alatt áll egy ország. Ha Izrael lemondana ezekről az eszközökről, létezésének jogáról mondana le.

Épp ezért sohasem dönthető el a priori, hogy milyen szabályokat kell érvényesíteni: a gyakorlati értelem ad csak tanácsot abban, hogy egy adott helyzetben a biztonság vagy a szabadság-e a fontosabb.

Jó példa erre a jelenlegi koronavírus-járvány. Azoknak van igazuk, akik háborús helyzetként értékelik a jelenlegit. És ehhez nem kell „autoriter“ személyiségnek lenni – a progresszívek prófétája, Emmanuel Macron is háborús szituációról beszél.

Háborús helyzetben nem érvényesek a békeidő szabályai, azokat fel kell függeszteni. A gazdálkodás, a mindennapi élet, a munkavégzés, az ellátás stb. mind új logikát kell, hogy kövessen. Ezért is blődli, amikor alkotmányjogászok (a hajdani filozófusok aszott, csonttá és bőrré fogyasztott epigonjai) ebben a helyzetben próbálják fölvázolni a legtágabb szabadság elméletét és azt követelni a kormányokon. Békeidőben ebbéli elfoglaltságuk maximum szórakoztató, ilyenkor röhejesen valóságidegen.

(Cserébe az az egyik lábról a másikra ugrálás, amit az ideologikus embertársaink csinálnak, páratlan szórakozást ígér: egyik pillanatban vesztegzárat és azonnali kijárási tilalmat követelnek, a másikban pedig az alkotmányos szabadságjogok mind nagyobb kiterjesztését.)

Amikor világjárvánnyal állunk szemben, első helyet kap a biztonság, a „hadigazdálkodás“ logikája, a közösség érdeke az egyéni kiteljesedés kívánalmaival szemben. Békeidőben ennek valószínűleg az ellenkezője az igaz. (Ezért sem feltétlenül igaz sok eszmefuttatás, ami egy képzeletbeli új világról szól – ha majd ennek vége, és visszatérünk a normális ügymenethez, ugyanolyan óvatlanul járunk majd el, és ugyanúgy hülyeségeket csinálunk, mint a járvány előtt. Az ember nem romlik, vagy javul, pontosan ugyanaz marad – a változás egy adott helyzetben annak köszönhető, hogy felismeri a szituáció súlyát. Jobb esetben. Minden más esetre ott vannak a jogvédők, aktivisták, értelmiségiek.)

A háborús helyzetben bevezetendő központi irányítást még a szabad piac és a központi tervezés kritikusai is minden további nélkül elismerték. Ha elfogadjuk, hogy ez háborús helyzet (és miért ne hinnénk Macronnak?), akkor nem lehetünk annyira megszállottak, hogy ne fogadnánk el a korlátozásokat, és azt, hogy most a központi irányítás nagyobb szerepet kap, a személyes kibontakozás és kreativitás pedig kevesebbet.

Fölösleges éles szembeállításokkal dolgozni épp egy ilyen, kiélezett szituációban. Egyelőre, legalábbis ami a hazai helyzetet illeti, a cselekvési lehetőségek többsége az emberek józan belátására van bízva. Elég messze vagyunk a totalitárius irányítástól. Egy ilyen járvány esetében azonban a józan belátás is rányomná a pecsétet a nagyobb szigorra, mert emberéletek forognak kockán (és persze az ellátórendszerek kapacitása), nem pedig absztrakt emberjogi elvek.

(Különösen fölösleges a média könnyesszemű védelme a gonosz politikusoktól Harari részéről: a médiába vetett bizalmat nem Donald Trump rombolja, hanem a média maga. Ha csak itthon körülnézünk, láthatjuk, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne derülne ki a mainstream média valamely nagy csinnadrattával előadott szenzációjáról, hogy nettó fake news – nem is beszélve arról, hogy minden megnyilatkozásukból az derül ki, hogy akárcsak máskor, most is ők a legfontosabbak ezen a világon, most és mindörökké. Akárcsak a rendkívüli intézkedések esetében, itt is érdemes bízni az emberek józan ítélőképességében: mondhat bármit bármilyen politikus, a saját szemükkel láthatják, mit művel a pánikkeltő, szenzációhajhász média.)

Otthon a világban

Noha a globális szolidaritás értelmiségi bullshit, kooperáció igenis létezik: épp a napokban érkezett egy igen jelentős szállítmány Kínából Magyarországra orvosi eszközökkel. Nem igaz tehát, hogy országok és nemzetek nem működnek együtt, nem cserélik ki tapasztalataikat, nem tanulnak egymástól. Ez a folyamat ma is működik. Ahogy az emberek beszélnek egymással, ugyanúgy kormányok képviselői is. Ehhez azonban nincs szükség arra, hogy értelmiségi divatok kedvéért elkezdjünk építeni egy világméretű utópiát.

Van jelenlegi is összefogás, közös munka, együttműködés, egymás segítése. A kérdés csak az, miként jön létre? A válság megmutatta, a közös értékekről szóló euroblabla hova vezetett – ahova sejthettük, hogy fog, a nagy büdös semmibe. A „globális szolidaritásról“ szóló értelmiségi utópia is pont ugyanoda fog vezetni – hacsak nem még nagyobb önzéshez, ahogy a szocializmus utópiája sem éppen a kohézió, a béke, a bizalom és a virágzás irányába hatott.

Az együttműködéseket ugyanis erősen vezérli az önérdek vagy nemzeti érdek. Amikor nemzetek kölcsönösen előnyös együttműködéseket valósítanak meg, akkor hozzák létre a valóságos működésre is alkalmas szolidaritás csatornáit. Attól, mert a saját országunk a legfontosabb, még nem biztos, hogy másokat utálunk. Ebben tévednek a globalizmusba szerelmes értelmiségiek és ezért értik félre a „nacionalizmust“, amire prüszkölnek. Ezért működik a nemzeti érdekérvényesítés politikája a nemzetek közötti együttműködések szintjén is, és ezért nem működnek a we-are-the-world típusú üres szólamok a globális szolidaritásról és a minden rossztól megfosztott világmindenségről.

Mint mindig, most is a gyakorlat számít. A vészhelyzet megmutatta, mi fontos igazán. Még a bűntudatipartól leginkább sújtott németek is a sajátjaik védelmét kezdték megszervezni – jóllehet, ma már talán akad ott elég szír és afgán, hogy teljesíthessék a globális szolidaritási kvótát. Amikor cselekedni kell, hirtelen semmivé foszlanak a szavakban gondosan felépített utópikus légvárak, és mindenki afelé fordul, ami valóban fontos: mindenki a családját, a sajátjait, a nemzetét védelmezi, mindenki az otthonát akarja megóvni.

Ezt csak azok nem értik, akiknek nincs, mert ők azt hitték, „otthonuk az egész világ“, és ebben a világban találtatnak a „közös értékek“, melyekben összeforr az „emberiség“. Csakhogy az „egész világ“ épp olyan megfoghatatlan, mint az összes többi utópia – és pont ott található, amit a szó szó szerint jelent: sehol.

Technológia és totális rezsim

Az izraeli tudós a Financial Times-ban előadott aggodalmait már tavaly elmondta az EURONEWS kamerái előtt. A nyilatkozat magyar felirattal is megtekinthető a YouTube-on:

Borítókép: origo.hu