Sütemény és utazás Oregonban
Kelly Reichardt 3 év után újabb filmmel jelentkezett, és önmagához hűen, újfent egy merengő, lassúfolyású darabot rendezett. A First Cow egyszerűen szép film, annak esztétikai és emocionális értelmében.
Más tehene
A megnyugtató mozi mentes a világrengető revelációktól, a lelkeket romba döntő katarzistól vagy a nagyszabású, ambíciózus fordulatoktól, s szeánszszerű hangulatával, kimérten csordogáló történetével az év egyik legemberibb élményével ajándékozza meg nézőit.
Noha Reichardt filmjeiben sosem hangsúlyos a történet, a First Cow sokkal inkább támaszkodik a narratív vázra, mint a rendező korábbi filmjei, például a Meek’s Cutoff vagy a Certain Women. A helyszín Oregon, valamikor a 19. században. Cookie Figowitz (John Magaro) egy aranyásókból verbuválódott csapat szakácsa, próbálja megtalálni a maga szerencséjét az ígéret földjén. Útja során találkozik King-Lu-val (Orion Lee), akivel a környék első, azonban más által birtokolt tehenét, éjszakánként megfejve, építenek jólmenő üzletet Cookie maga készítette süteményeiből.
Már a történet sommázata is sejteti, a First Cow elsősorban hangulatfilm. Reichardt, egymást váltó, olykor statikus, olykor dinamikus, de a vágóollóval kevéssé megnyesett képei, egy kiadós meditációt kínálnak a nézőnek. S ehhez a társul a többnyire mikrokonfliktusokból felépített, egyenletesre csiszolt narratíva, mely csupán a játékidő vége felé ruházza fel valamiféle téttel a történetet. A First Cow jelentős részében így nem látunk mást, mint ahogy Cookie és King-Lu a tehenet feji, álmairól beszélget, süteményt árul, ugyanakkor a fel-felbukkanó kisebb konfliktusok mégis megfelelő feszültséget kölcsönöznek a két férfi barátságát elmesélő filmnek. Hiszen a jószívű, visszahúzódó és érzékeny Cookie egyáltalán nem illik a rafinált és gyakran önző aranyásók mocskos, lepusztult világába.
Így a mű több pontján láthatjuk, ahogy páriaként löki ki magából a kis bádogfalu erőszakos világa. És itt külön ki kell emelnem a díszlettervezőket, akik által elképesztően részletesen és korhűen reprezentálja a mű a korabeli falvakat. Azonban a mézes édesség, mely simulékony finomságot csöppent a település lakóinak életébe, végül megbecsülést szerez hőseinknek, miközben persze ők nem ebben a világvége porfészekben akarnak érvényesülni, hanem a megálmodott san francisco-i pékség lebeg szemük előtt.
Véletlenek és esetlegességek
Miközben azonban Reichardt apró, mélyen emberi mozzanatokból és rezdülésekből építi fel filmje kicsiny világát, az ebből fakadó enigmatikus hangulat még műve hibáit is képes feledtetni. A First Cow cselekménye ugyanis tobzódik az isteni gondviselés hatásmechanizmusában. Egymást érik a véletlen találkozások és esetlegességek. A két főszereplő barátsága megalapozatlan, rendszerint a közösen vitt üzleten kívül nem esik szó semmiről, egymás megismerését, lelki és szellemi istápolását balladai homály fedi.
Azonban a filmben ez a fajta dramaturgiai fonákság is jelentéssel telítődik, és ezáltal jogosan merül fel a – kissé talán közhelyes, de mindenképpen helyénvaló – kérdés, több-e az élet az egymást ért esetlegességek sorozatánál? És míg a First Cow nem szolgál válasszal.
Reichardt zsenijét dicséri, hogy az érzékeny és minden hatásvadászatot nélkülöző befejezése, ha nem is elemi erővel sújt le, de mindenképpen melankóliát hagy hátra. A szálak elvarratlanok, a konfliktusok javarészt feloldatlanok maradnak, de a teljesség érzése így is a hatalmába keríti az embert.
Főszerepben az epizodisták
A film példátlan humanista attitűdje és kivitelezése mellett mindenképpen szót érdemel a szereplőgárda, mely nem tobzódik ugyan a sztárokban, mint Reichardt többi, 2010 utáni filmjei – a Meek’s Cutoffban Michelle Williams-szel és Paul Danoval, a Night Movesban Jesse Eisenberggel és Dakota Fanninggel, a Certain Womenben pedig Kristen Stewarttal, Laura Dernnel és újfent Michelle Williams-szel dolgozott együtt –, helyette rutinos karakterszínészeket bízott meg a feladattal, és ez így van helyén, mert egyfelől akár John Magaro (A nagy dobás, Carol), akár Ewen Bremner (Trainspotting, Blöff, Wonder Woman) akár Toby Jones (Barbarian Sound Studio, Amerika Kapitány: A tél katonája) kiválóan helytáll az apró arcrezzenésekre, a mimikára és a finom gesztusokra nagymértékben építő filmben, másfelől a csillogás semmilyen mértékben nem rezonál sem a történettel, sem a kivitelezéssel, így az ilyesfajta színészválogatásnak némi reflexív hatása van. Azonban már említett színészeken túl, Reichardt filmjének legékesebb gyémántja az olyan szuperprodukciókban, mint a Star Wars – Az utolsó jedikben vagy a 007 – Skyfallban, nyúlfarknyi szerepekben feltűnő, de eleddig javarészt ismeretlen Orion Lee, aki elbűvölő, de csibész mosolyával, pedáns, mégis lezser kisugárzásával akármilyen díjat kiérdemlő alakítást nyújt King-Liu szerepében.
Kelly Reichardt legújabb filmje tehát valamivel tempósabb, mint eddigi rendezései és a forgatókönyvre is jelentősebb mértékben támaszkodik. Éppen ez az oka, hogy dramaturgiai visszásságai könnyedebben buknak felszínre, de különös kettőséget kölcsönöz a produkciónak, hogy még így is könnyedén túllendül – a nézővel együtt – ezeken az akadályokon. Ha nem is az év legkiemelkedőbb darabja, mindenképpen bérelt helye lesz az évvégi listákon, és nem is érdemtelenül.
