Téli Balaton – Döme Barbara képriportja
Belesüketülni a csendbe. Csak a sirályok rebbennek fel néha. Csónakok sóhajtanak a parton, ha eszükbe jut a járvány előtti balatoni telek emléke.
Narancsszínű karácsonyutó csepeg az égből a vízre, már csak pár nap, és itt a jövő esztendő. Üres a part, tavalyi emlékek zsebemben, kiveszem, vízbe hajítom, pattog, gyűrűt rajzol a tóra.
Szegre akasztott korcsolyámon tavalyi mosolyt mar az idei rozsda. Nem morajlik a jég, te sem mondod, hogy vigyelek magammal, mert soha nem láttad még a befagyott Balatont.
Fakul a karácsonyi fény, maradék sugárból gurítsunk labdát, legyen látlelet, tegyük el holnapra. Vedd elő, ha kérem, vagy ha vírusfélelem tompítja napjaink messze a parttól a nagyvárosban. Ma is álmodtam róla, csak az álmomban gyerekek korcsolyáztak a befagyott tavon, és nem egy szomorú kacsa bámulta a vizet.
Lassan lekapcsolják a lámpát, a Hold mutat utat annak a bogárnak, aki hazafelé repül. Vírusmentes tegnapok a fákra aggatva, se lángos, se úszómester a strandon, csak egy magányos kamera énekel, de olyan halkan, hogy én sem hallom.
Mesét írok ma neked. Azt ígérem, jobb lesz, de ez még nem igaz. Elkopott minden, kék lapát, családi karácsony, szabad ölelés. Nedves homokban 10 lábujj, 20 ma, 21 holnap. Legyen a következő egy boldogabb új év.
Egyedül állok a parton, jeges szél tép a nádba. Jobb, ha megyek.
