Vár lesz a kőhalomból
A Magyar Nemzeti Múzeum sajtókirándulást szervezett a regéci vár ásatására. A látogatók mindent megtudhattak a feltárásról és a palotaépület rekonstrukciójáról, a fontos Rákóczi-vár izgalmas históriájáról, de legtöbbet talán arról, hogyan látják Regéc várának múltját és jövőjét az emlékhellyel foglalkozó régészek, történészek.
– Na, ott is van – mutatott a távolba Tomka Gábor, a Nemzeti Múzeum főigazgató helyettese, aki egész úton a várak feltárásának, a leletek datálásának nehézségeiről, s ennek kapcsán a várépítés történetéről, a várbéli élet milyenségéről mesélt.
Bármennyire is igyekezett a kisbusz, amelyben a Nemzeti Múzeum által meginvitált csoport, várlátogató újságírók utaztak, azért Regéc mégis csak háromórás út Budapesttől. Így aztán volt időnk megtudni mindent a szénizotópos kormeghatározás, meg a dendrokronológia hibahatárairól, arról, hogy miképpen állítható a datálás szolgálatába az északi mágneses pólus vándorlása, a cseréptöredékek azonosításának nehézségeiről, a várfalak alapozása során keletkező gödrök jelentőségéről, illetve általában arról, hogy a várépítészet a valóságban egészen más, mint a tankönyvekben. – A közkeletű nézet úgy tartja, hogy a várnak elsősorban védelmi feladatokat kell ellátnia. Szerintem azonban a legfontosabb funkciója az, hogy jó messziről látszódjon. Innen még majd egy óra autóval, és ha felpillantunk a hegyek közül kiemelkedő oromra, nem is kétséges, hogy uralja a környéket. Valószínűleg ezt az érzést az akkori emberek ezerszer erősebben átélték. És ennek az élménynek a kiváltása lehetett a várépítés legfontosabb célja. Mindenkinek tudnia kellett, ki az úr a környéken.
Regéc várának urai arisztokraták voltak. Az erősség a 13-14. század fordulóján épülhetett, talán a Kassára, illetve Krakkóba vezető fő közlekedési út védelmére. Mátyás király uralkodásáig jobbára királyi kézben volt, Nagy Lajos király gyakran vadászott itt. Később a Szapolyai, Serédy, Alaghy, Mágochy, majd az Esterházy családok birtokába került. Tőlük vették át a 17. század közepén a Rákócziak. Regéc legfényesebb időszakát a Rákóczi-család két nagyasszonya, Báthory Zsófia és Zrínyi Ilona alatt élte, és persze itt töltötte gyermekkorának egy részét későbbi vezérlő fejedelmünk, II Rákóczi Ferenc is. Idő közben az ősi lakótoronyból hatalmas várpalota lett, tornyokkal, bástyákkal, reneszánsz stílusú kőfaragványokkal díszített palotaépületekkel egészítették ki urai. A fénykor végére azonban pontot tett a történelem. Thököly fejedelemségének összeomlása után Caprara császári tábornok a Hofkriegsrath döntése értelmében 1686-ban felgyújtatta és védhetetlenné tette.
A romok azóta is pusztulnak. Ugyancsak a Tomka Gábor hívta föl a figyelmet arra, hogy a mi éghajlatunkon viszonylag rövid életűek az efféle omladékok. – Egy elhagyott épület száz év alatt leromosodik, újabb száz év alatt már alig felismerhető kőhalmokká válik, és a harmadik évszázad végére már csak gazos-cserjés dombocskák jelzik, hogy valaha valami ember alkotta dolog állt ott. A víz és a jég kegyetlenül dolgozik.
Hát most ezeket a romokat ássa ki, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tára, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Örökségvédelmi Igazgatósága (RÖG) logisztikai segítségével. A vár feltárása és állagvédelme több mint húsz éve zajlik.
– Éveken át a Mészáros Attila tanár úr vezetésével diákoknak szervezett régésztábor dolgozott a területen – magyarázta a feltárás vezetője, Pető Zsuzsa – de a falmaradványok kiásása sokszor nem jó megoldás. Ha nem jut szakmai figyelem a leletek kategorizálására és legfőképpen nem jut pénz a napvilágra hozott romok konzerválására, akkor jobb, ha nem bolygatjuk a területet. A romokat takaró földréteg megóvja a maradványokat. A kiásott falak azonban nagyon hamar pusztulnak...
A régészeti feltárás most a keleti palotaépület déli részén folyik. Ez a hosszan elnyúló várépület középső része. Ottjártunkkor a pincében dolgozott hat, nyolc lelkes segédmunkás, mind olyan emberek, akiknek van tapasztalata régészeti terepmunkákban. Lapátolták a pincét borító kőtörmeléket, s percenként emeltek föl valami apró, de érdekesnek látszó töredéket.
– Volt valami izgalmas lelet a közelmúltban – kérdeztem egyikőjüktől.
– Naná – felelte. – Az imént találtunk egy fejszét vagy bárdot, vagy mifenét. Szép nagy vasdarab. De annyi itt a kályhacsempe is, hogy nem egy cserépkályhát lehetne összerakni belőlük. Biztos a fölöttünk volt emeletekről származnak. Onnan szakadhattak ide.
– Itt az emeleten díszes erkéllyel, festett boltozattal, drága kályhákkal felszerelt fogadóterem, a földszinten pedig sütödék lehetek – vette át a szót a feltárás vezetője. – A pincében pedig a tartósításra is használt ecetet őrizték.
Azt is megtudhattuk, hogy a nagyméretű pince kibontása után az idei ásatási szezonban a páterek házának alépítményét, a keleti falszoros feltöltődését, a későbbiekben az várudvar korábbi építési korszakokhoz tartozó maradványait vizsgálják a Múzeum szakemberei.
Közben a várterület túlvégén, a szarv szerű sziklára mászott föl a társaság. A magasból jól elkülöníthető a feltárás különböző státuszai. Amott a már régen felújított öregtorony, emitt a most építendő palotaszárny, vele szemben a másik palotaszárny, abban az állapotban, amilyenben a legtöbb hazai várromot találjuk: térdig érő falmaradványok, néhány magasabb rom, melyeket itt-ott faragott kövek, boltozatok díszítenek. A lábunk alatt pedig afféle őseredeti állapot, a kórók közül előkandikáló kövek, amelyeknek csak szokatlanul strukturált elrendezése mutatja, hogy várfalak fölött üldögélünk.
– Itt a modern magyar várrekonstrukció minden lehetőségét megnézhetjük – mutat a területre a Pusztai Tamás, a MNM Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság főigazgató-helyettese, aki menet közben csatlakozott a romok között botladozó csoporthoz. – És azt szeretnénk, ha valami hasonlót meg is tudnánk majd mutatni az ide érkezőknek. Akinek van gyereke, tudja, hogy a várlátogatások során ismétlődő élményeket kapnak a látogatók: ennyi maradt a várból, de ilyen volt, így éltek benne, ekkor és ekkor voltak nagy korszakai… Mi itt Regécen valami mást szeretnénk. Egyrészt a palotaszárny rekonstrukciója valóban sokat megmutathat abból, hogyan éltek itt annak idején, másrészt azonban a látogatók – azzal, hogy láthatják a feltárás különféle állapotait – ízelítőt kapnak abból is, hogy milyen lehetőségekkel, megfontolásokkal dolgozik a műemlékvédelem.
Persze azért mindenkit az érdekel legjobban, hogyan élhettek itt az egykoriak. Mert az rendben van, hogy urak, katonák, szolgák bevackolták magukat a felhővárba, s egymás között múlatták az időt. De, ha kétszázan voltak is – mint ahogy egy-egy nagyobb várkastélyban, a birtok urának jelenlétében akár ilyen sokan is lehettek – mégis elég unalmasnak tűnik naphosszat csak a panorámát bámulni.
– Az ilyen várak uradalmi központok voltak a maguk idején – vágta el mélázásomat Tomka Gábor, aki a hazaúton ismét megosztotta velem hatalmas tudását. – Nemcsak lakott itt a földbirtokos és annak családja, de innen intézte, irányította az uradalom minden ügyét. A legfontosabb persze az adók beszedése volt. Kora tavasztól késő őszig hordták a várba a parasztok az uraság jussát. Mindenféle parancsok, utasítások futottak innen szerteszét, ha utat kellett javítani, karavánt kellett kísérni, vagy éppen megvámolni, sőt itt zajlott a térség igazságszolgáltatása is. Híres ügy volt a 17. században a lőcsei fehér asszony perében eljáró bíró, gróf Koháry István, egykori füleki várkapitány pere, aki hosszasan raboskodott Regécen. Egyszer szökést is megkísérelt. Sikertelenül ugyan, de a lehetséges segítőinek felkutatására nagy erőket fordítottak. A ránk maradt iratokban még egy boszorkánysággal vádolt asszony is felbukkan, bizonyos Doleszné Pankó, akivel kapcsolatban mindenféle vajákosság gyanúja merül fel. Közben egymáshoz is át-átrándultak a közeli birtokosok, megünnepeltek mindent, amit lehetett, lakomáztak, eljegyeztek, megkereszteltek, elgyászoltak és így tovább. És persze magát a várat is folyton reparálni kellett. Egyszóval állandó volt a jövés-menés. Nehezen tudnám unalmasnak képzelni az életet, ami egy-egy ilyen komoly várban folyt.
Vagy folyik, tegyük hozzá, mert az a sokféleség, amivel most fogadja Regéc a kíváncsiakat, ugyanolyan érdekes, mint a hajdani világ. Régészek, építészek, turisták és diákcsoportok kavarognak a várfalak között, mindenki azon igyekszik, hogy megragadjon valamit, ami saját élményévé teszi ezeket a sok száz éves romokat. És talán mindenki mást fedez föl magának.
