Végzetes szervezetek

Engedtessék meg, hogy ezen a napon a magam módján emlékezzek meg az áldozatokról, újra rákérdezve arra, mi vezethetett a borzalmakhoz.

Régen véget értek a holokausztemlékezet nagy évtizedei. Manapság más kérdések borzolják a közvéleményt. Az ezredforduló tájékán meg az azt követő jó tizenöt évben kimért rendszerességgel ismétlődő megemlékezések a soára azonban nagyon komoly kérdéseket vetettek föl a vészkorszakkal kapcsolatban. Ugyanakkor – a téma ezernyi feldolgozása dacára is – a rettenet megmaradt a maga felfoghatatlanságában.  

Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jén január 27-ét a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Ezen a napon szabadult fel az auschwitzi haláltábor 1945-ben. Engedtessék meg, hogy ezen a napon a magam módján emlékezzek meg az áldozatokról, újra rákérdezve arra, mi vezethetett oda, hogy emberek ezrei, tízezrei, sőt százezrei szánták rá magukat arra, hogy ártatlan embereket, polgártársaikat, szomszédaikat, munkatársaikat, magatehetetlen öregeket, asszonyokat, gyerekeket gyilkoljanak meg.

Amikor az ember elaljasul

Könnyű dolgunk lenne, ha a gyilkosok felelősségre vonása során az derült volna ki, hogy megannyi pszichopata vadállat, bűnöző, őrült tehető felelőssé a népirtásért. De éppen az ellenkezője derült ki. Családapák, békés kispolgárok, hétköznapi emberek tömegei vettek részt a gyilkosságokban. Miért? Máig érthetetlen és megmagyarázhatatlan. És amíg nem tudjuk felfogni ezt a miértet, addig kísérteni fognak körülöttünk az áldozatok. Mert ez a miért választ ad arra a másikra is, hogy miért kellett meghalnia  több millió embertársunknak.  

Kétségtelen, hogy az elaljasodás folyamatait a hatvanas-hetvenes években elég alaposan feltárta a pszichológia. A híres stanfordi börtönkísérlet megmutatta, mennyire gyorsan és végletesen elaljasodhat az ember. Az egyetem alagsorában berendezett börtönben önkéntes foglyok és önkéntes börtönőrök játszották a maguk szerepét. A kísérlet vezetője, Philip Zimbardo így írt az eredményről: „Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”

Hasonló eredményre jutott az elhíresült Milgram-kísérlet, melynek során átlagos embereket arra utasítottak – megdöbbentő sikerrel –, hogy általuk halálosnak gondolt áramütéseket adjanak a kísérletben részt vevő másik személynek.

Annak ellenére, hogy az utóbbi években kiderült, hogy mindkét kísérletben voltak torzítások, hisz mindkét kísérletvezető igyekezett a legszörnyűbb irányba tolni a kísérlet résztvevőit, a mi szempontunkból ennek nincs jelentősége. Az ugyanis így is, úgy is bizonyossá vált, hogy az emberek jelentős része képes döbbenetes módon elaljasodni, ha ebbe az irányba tolják szerepek, helyzetek, tekintélyszemélyek. És ez a felismerés egészen pontosan egybevág a holokauszt során gyilkossá vált átlagemberek vallomásaival.

Kvótákba foglalt népirtás

Persze mindez önmagában nem magyarázza meg a holokauszt szörnyűségét. Van ugyanis az emberi tényező mellett egy másik, társadalmi vagy mikroszociológiai jellegű probléma is a népirtás körül.  

Milliónyi gyilkos agresszió, aljas eszme, emberellenes gondolat hömpölyög a világban. Mégsem lesz belőlük tömeggyilkosság. A feketékkel szembeni amerikai rasszizmus a XIX. század második, a XX. század első felében legfeljebb szórványos lincselésekhez vezetett, de nem merült föl a feketék kiirtása. A tartós európai antiszemitizmus még legelvakultabb időszakaiban sem vált népirtássá, bár lokális pogromokat kétségtelenül kiváltott. A gyűlölet ezernyi ilyen-olyan megnyilvánulásából ritkán lett népirtás. Ahhoz a gyűlöleten túl valami más is kellett.

Sokáig azt hittem, hogy a háború okozta exlex állapot tette lehetővé a holokausztot, ahogy arra a náci dokumentumokból is következtethetünk. A hitleristák a Generalplan Ost nevű előirányzat keretében húszmillió embert akartak eltüntetni a keleti területekről, s mikor kiderült, hogy ezt a kvótát a halálbrigádok rövid idő alatt teljesítették, előbb harminc-, majd hatvanmillióra emelték a tervszámot. A végrehajtást pedig a lakosság ellen viselt terrorháború, a városok kiéheztetése, a front mögötti vérengzések és természetesen a zsidóság elhurcolása, majd szisztematikus meggyilkolása jelentette.

Bizonyára az exlex állapot is fontos a magyarázatok között, ám ez a keret továbbra sem ad választ arra a kérdésre, hogyan lehetséges az, hogy egy egész szervezet, sőt szervezetek hálózata jöjjön létre, amely szisztematikusan kiválogatja azokat, akik hajlandók a legállatiasabb gyilkosságokat is elkövetni, s nemcsak e gyilkos szándékot tudja fenntartani a beosztottak körében, de a gyilkos szervezethálózatot is képes fenntartani a társadalomban.

Ügyek és szervezetek

A kérdésre nem várt helyről érkezhet egy lehetséges válasz. Roger Scruton a Zöld filozófia című könyvében arra figyelmeztet, hogy azok a szervezetek, amelyek egyes speciális ügyeket képviselnek, elsősorban abban érdekeltek, hogy ügyük kellően fontos és jelentős legyen, ne kerüljön le a napirendről, s a társadalmi erőforrások jelentős részéhez hozzáférjen.

A szervezetek menedzsmentje számára a legfontosabb kérdés az lesz, hogy a szervezet, adott esetben inkább szervezethálózat fennmaradjon, sikerrel működjön. A brit filozófus arra emlékeztet, hogy az ilyen szervezetek jellemzően nem foglalkoznak azzal, hogy milyen hatással van működésük azokra, akiket közvetlenül érint, mindegy, hogy munkájuk miképpen befolyásolja a társadalom egészét, sőt tulajdonképpen az sem érdekli őket, hogy ügyük egyáltalán micsoda. Nem tudnak vitatkozni ügyük tartalmáról, nincs ilyen alrendszerük. Nem tudnak fogadni ellenvetéseket, ellenérveket, ilyen vitákban nem is érdekeltek. Abban viszont érdekeltek, hogy olyan kutatásokat finanszírozzanak, amelyek ügyeiket támasztják alá, s abban is, hogy rendkívüli propagandával hirdessék a maguk súlyát, jelentőségét.  Tegyük hozzá, minél nagyobb hatalommal rendelkezik egy-egy ilyen szervezet vagy szervezetcsoport, annál nagyobb az esélye annak, hogy szándékait meg tudja valósítani.  

Boszorkánybiznisz

Scruton gondolata kísértetiesen egybe vág Kurt Seligmann felvetésével, aki a Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban című, máig meghatározó kultúrtörténeti összefoglalójában így ír a kora újkori tömeges boszorkányperek mögött álló erőkről: „A boszorkányüldözés hamarosan iparággá vált. Bírákat, börtönőröket, kínvallatókat, ördögűzőket, favágókat, írnokokat és szakértőket foglalkoztatott, és a perek megszüntetése gazdasági válságot idézett volna elő. Mindazok, akik megélhetésüket az üldözéseknek köszönhették, érdekeltek voltak ezek folytatásában. Nem volt menekvés: a boszorkányoknak vallaniuk kellett. Olyan kétségbeesésbe kergették őket, hogy inkább a legrettenetesebb halált választották, mint a védekezést.”

Seligmann szerint már a kortársak is felismerték az ördög elleni küzdelem mögött álló szervezeti érdeket. Loos kanonok úgy nyilatkozott, hogy az idealizmus nevében vívott háborút anyagi érdekek irányították. A boszorkánypereket újonnan feltalált alkímiának nevezte, amely az emberi vért arannyá és ezüstté változtatja.

Hogy világos képünk legyen az érdekek hálózatáról, Seligmann azt is elmondja: „Az üzlet olyannyira virágzott, hogy a hóhérfeleségek selyemköntösben pompáztak, gyönyörűen felszerszámozott lovakon vagy festett hintókban utaztak...” A boszorkányvadászatok során a hóhérsegédek is kiváltságos életet élhettek – ahogy arról a fogadók számlái tanúskodnak –, a kínvallatók, a boszorkányok felismerésére szakosodott szakemberek, az ügyvitel egész hierarchiája pedig érdekelt volt abban, hogy az ördögnek minél több cimboráját ítélhesse el a rendszer.

Holokausztipar

Hasonlóképpen működtek azok a náci szervezetek is, amelyek a zsidó közösségek elleni fellépést képviselték. A gyilkos agresszió centrumában a hírhedt SS szervezete állt, amely a népirtás végrehajtása során jelentősen támaszkodott a különböző „bevetési csoportokra” és más szervezetekre.

Az SS pontosan úgy működött, mint az „ügyek” képviseletével megbízott szervezetek a történelem során olyan sokszor. A Himmleráj uralta a zsidóellenes propagandát, a legocsmányabb fajelméletet hirdető áltudományos intézetek sorát, mint amilyen az „őskutatás és öröklődésvizsgálat” céljára létrehozott Ahnenerbe, s a náci hatalom kiépülésével párhuzamosan egyre erőteljesebben tudta képviselni saját „ügyét”, a zsidókérdés megoldását. Talán mondanom sem kell, hogy tagjai, vezetői a rendszer kiváltságosai voltak, az SS-tagok például saját SS-joghatóság alá tartoztak, de rendelkezésükre álltak üdülők, kastélyok és persze az átlagnál magasabb javadalmazás és presztízs.

A szervezet a maga kiváltságainak fenntartása és bővítése érdekében egyre agresszívebben lépett föl, a saját jelentőségének kidomborítása végett pedig egyre keményebb intézkedéseket kezdeményezett a zsidósággal és más – a rendszer által veszélyesnek nyilvánított – csoportokkal szemben, míg végül egyes számú megvalósítója lett a holokauszt szörnyűségének.

A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék az ítéletében így fogalmaz a szervezettel kapcsolatban: „Különösen nagy szerepe volt az SS-nek a zsidóüldözésekben. Közvetlenül részt vett az 1938. november 10-i [a kristályéjszaka] demonstrációkban. A megszállt területekről is az SS útmutatásai szerint és az SS rendőri egységek támogatásával hurcolták el a zsidókat. A zsidók kiirtása is az SS központi szerveinek irányelvei alapján történt, és maguk az SS-alakulatok vitték végbe. Különítményei intézték a zsidók tömeges lemészárlását. Szinte lehetetlen olyan SS-részleget találni, amely ne vett volna részt ezekben a bűncselekményekben. Állományukból került ki a különítmények legénysége és hozzájuk tartozott a koncentrációs táborok őrszemélyzete. Az SS központi szervezete (...) emellett felelős volt olyan különleges vállalkozásokért is, mint az embereken végzett kísérletek és a zsidókérdés végérvényes megoldása.”

Célok és emberek

Azt persze nem állítom, hogy a holokausztért kizárólag az SS lenne felelős. A náci rendszer minden elemében jelen volt az embertelenség kisebb vagy nagyobb darabja, melyekből végül összeállt a történelem egyik legborzalmasabb struktúrája. De ezek az elemek ma már jobbára kikoptak a közbeszédből, a közgondolkodásból. Nincs senki, aki hinne a faji felsőbbrendűségben, aki bármilyen módon is igazolva látná a gyarmatosítást, az élettéreszmét, aki helyénvalónak találná a militáns berendezkedést vagy éppen a vezérelvet. Nincs senki, aki kiállna amellett, hogy hogy polgártársaink egyik vagy másik csoportját megbélyegezzük mint kártékony közösséget. Nincs senki, aki közös problémáinkért közösségünk egy csoportjára mutogatna, felelőssé téve ennek a csoportnak kultúrájából és születéséből adódó élethelyzetét, sajátos életszemléletét, fogyasztási-viselkedési szokásrendszerét mindazokért a nehézségekért, amivel számolnunk kell. Nincs senki, aki azt gondolná, hogy vannak emberek, akiknek a jövő érdekében nem szabadna megszületniük.

Olyan azonban van – és bármikor lehet is –, hogy egy-egy szervezet a maga „ügyének” képviselete során nem vesz figyelembe sem más ügyeket, amelyek a társadalom problémahálózatát alkotják, sem az emberi értékvilágot, amely az adott ügy mélyebb értelmét, igazolását adhatja, sem az „ügy” sikerre vitele során érintett emberek érdekeit, érzéseit. Olyan célszervezeteink nagyon is vannak, amelyeknek nincs rendszerük az önkorrekcióra, amelyek elzárkóznak mindenféle vita elől, amelyek propagandával helyettesítik az érveket, amelyek saját súlyuk és jelentőségük kidomborítása érdekében hajlandók átlépni az emberi megfontolásokon.