Márai Sándor búcsúja a miniszterelnöktől

Gróf Teleki Pál 80 évvel ezelőtt lett öngyilkos, a Sándor-palotában történt, 1941. április 3-án virradóra.

Márai Sándor a Pesti Hírlap 1941. ápr. 6-i, vasárnapi számában Mi a magyar? című írásával búcsúzott a miniszterelnöktől.

"Minden életnek van egy alapkérdése. Az ember másról beszél, másfelé érdeklődik, átadja lelkét a világ kérdéseinek és vonzásainak: de minden szava és gondolata mögött él az alapkérdés, az egyetlen, mely igazán érdekli. Egyiket a mestersége érdekli mindenekfölött, életre-halálra.

Másikat egy személy, egy gyermek vagy egy kedves ember sorsa. Megint mást egy eszmény, melyre felesküdött. Telekit – most már tudjuk – egészen mélyen, egészen belülről ez foglalta el: mi a magyar? Mi a sorsa?

Mit jelent magyarnak lenni, milyen végzet ez, milyen módon és következetességgel kell igazibban, bölcsebben, hűségesebben magyarnak lenni?

Ez volt életének alapkérdése.

Halálával sem akart egyebet, mint erre a kérdésre felelni és a halál rettenetes parancsszavával kiáltani oda nemzetének: „Maradjunk magyarok!“. Ő is, mint minden tisztességes és lelkiismeretes ember, utálta és megvetette azt a hazafiságot, mely mutogatja magát, beszél érzéseiről.

Soha nem mondta: ilyen vagy olyan vagyok. Mindig erről beszélt: mi a magyar?

Mit kell tenni, hogy megmaradjon a magyar, reális legyen, előrelátó, önmegóvó? Semmi más nem érdekelte.

Egy nemzet legjobb szellemei tisztázni akarták a magyarság fogalmát, meg akarták tisztítani minden mesterséges, politikai és másodlagos tartalomtól, tisztán akartunk látni, kik vagyunk, milyen jogon vagyunk magyarok?

Ez a nagy önvizsgáló folyamat megszólaltatta a történetírót és a politikust, a költőt és a társadalomkutatót, megszólaltatta a falusi népet és a polgárságot, a főurat és a magányos írót. Az elmúlt két esztendőben, a szerkesztőségi munka során gyakran olvastam el a távirati hírügynökség még nyers, részletes kiadásában Teleki beszédeit. Mindig figyelmesen olvastam, s mindig úgy éreztem, a részletkérdés, melyről éppen beszél – közigazgatási vagy társadalmi problémák – csak másodrendű számára. Minden beszédét mintha azért mondta volna el, hogy feleljen a magyarság sorsdöntő kérdésére, a lét és nemlét kérdéseire. Ez az ember kifelé hűvös volt, mesterségesen fegyelmezett, iparkodott száraz és szenvtelen tanító lenni, mindig veszekedett kissé az osztállyal. Belülről, most már tudjuk, láng égette ezt a lelket. Mi a magyar? – kérdezte folyton, s a tudós alaposságával, de ugyanakkor egy szemérmes szerelmes elfogódott vallomásának szenvedélyével iparkodott felelni. Magyar – mondotta legutóbb, Szatmáron – mindenki, aki hűséges a nemzethez és magyarul érez.    

Tehát érzésekről beszélt a száraz tudós, nem elvont tudományos meghatározásokról.

Mintha szakmáját, melyben világszerte is az elsők között emlegették, azért tanulta volna, hogy pontosan, ellentmondást nem tűrő tárgyilagossággal felelhessen erre a kérdésre. Kérlelhetetlen térképeket rajzolt, tintával és vonalzóval, hogy felelhessen a kérdésre: mennyi a magyarság létszáma, hol él, milyen tömbökben, ki számít igazán magyarnak, hogyan viszonylik a magyarság arányszáma más fajtákhoz? Tintával, műszerekkel, táblázatokkal iparkodott a tudós felelni egy kérdésre, melyet élete alkonyán, mikor már a halál gondolatát hordozta szívében, néhány nappal öngyilkossága előtt így fogalmazott meg: magyarnak lenni annyi, mint hűségesnek lenni és magyarul érezni. Az utolsó években, mikor Európában földrengésszerűén megváltozott az együttélés rendje, hamis rendszerek leomlottak, újak még nem alakultak ki, a magyarság legjobbjai, tudósok, írók, államférfiak, tudatos önvizsgálattal fordultak e kérdés felé. Egy nemzet legjobb szellemei tisztázni akarták a magyarság fogalmát, meg akarták tisztítani minden mesterséges, politikai és másodlagos tartalomtól, tisztán akartunk látni, kik vagyunk, milyen jogon vagyunk magyarok.

Ez a nagy önvizsgáló folyamat megszólaltatta a történetírót és a politikust, a költőt és a társadalomkutatót, megszólaltatta a falusi népet és a polgárságot, a főurat és a magányos írót.

Egy nemzet lázban beszélt, lelkendezve bizonygatta az élethez való jogát. Legjobbjai szavával beszélt. Teleki cselekedetekkel beszélt, aztán különös, vívódó, önmagával és a végzet árnyaival vitatkozó beszédekben felelt e kérdésekre. Mikor olvastam e beszédeket, mindig úgy éreztem, mintha személy szerint vitatkozna a hallgatóval vagy olvasóval. Meg akart győzni, téged és engem, mindenkit a világon. Át akart adni egy meggyőződést, mely ezer éve áthatja e nemzet legjobbjait, mely történelmi életérzésünk titkos árama: hogy a magyarra szüksége van a világnak, a magyarság józansága, tehetsége, hűsége, műveltsége nélkül Európa szegényebb lenne, s nem lenne úgy Európa, mint ahogy alakult és fejlődött. Államférfiak általában nemzeti jogokról és kötelességekről beszélnek. Teleki életének munkájában, pedagógiai és államférfiúi működésében ezek a fogalmak vér és hús valóság voltak. Mint a megszállott, úgy hitt a magyarságban. Érzelgés nélkül, a hitvallók, a halálba menők zord bátorságával beszélt a nemzethez, nem legyezgette hiúságunkat, nem mondotta, hogy tökéletesek vagyunk, szidott, annak a családtagnak jogával és engesztelhetetlen szeretetével, aki életét adja azért, hogy azok, akiket szid és szeret, életben maradjanak.

Mi a magyar? – kérdezte ez években, hirtelen és megdöbbent tudatossággal, egy nemzet, s mindenki iparkodott a maga módján felelni. A költő az égre és a földre mutatott, mely a miénk, a nyárfákra, a pusztára és a hegyekre, s felmutatta a világnak ezt a vad és simulékony, férfias és elhasználatlan, gyönyörű és szemérmes anyanyelvet, mely beszél helyettünk is a világhoz, bizonyítja jogunkat az élethez. A tudós táblázatban mutatta a fajta tisztaságát és keveredését, átalakító, magához vonzó, titokzatosan húzó és kötő erejét. Az államférfi a történelem érveit kiáltotta el, a magyarság szenvedéseit, keresztény hűségét bizonyította. Az író felelt, ahogy tudott, érvekkel és vitákkal, vagy csak úgy, hogy leírt egy magyar tájat, lerajzolt egy magyar lelkialkatot. A vita zajlott, s közben mind éreztük, hogy e válaszok kifejezik és mégsem mondják el tökéletesen, mi a magyar. S ezen a tragikus csütörtök délelőttön, mikor az ország lelke megtelt a gyászhírrel, mert egyik legnagyobb fia – aki úgy hitt a magyarság életjogában, létezésének valóságában, jövőjének lehetőségeiben, mint csak kevesen és csak a legkülönbek előtte a magyar történelemben – eldobta életét, úgy éreztük, Teleki felelt az őrök kérdésre, pontosabban, mint a költők, a politikusok és a történetírók. Véglegesen felelt, nem lehet többé vitatkozni vele. Mindig tudtuk, de most jobban tudjuk: mi az, magyarnak lenni? Ennyi: halálos szerelem."