A gyógyulás első lépése a beszéd

Orvos-Tóth Noémi pszichológus a transzgenerációs elmélet egyik leghíresebb magyarországi szakértője, Örökölt sors című könyve hónapok óta a sikerlisták élén áll. Többek között arról is kérdeztük, mi a mai 30-as, 40-es kisgyerekes szülők feladata abban, hogy ne örökítsék tovább a felmenőiktől kapott traumákat, negatív mintákat. 

Az utóbbi időben mind nagyobb teret hódít a transzgenerációs elmélet, amely szerint a leszármazottak magukban hordozzák felmenőik traumáit. Elsőként a holokauszt- túlélők utódainál figyelték meg azt a hatást, hogy bár ő maguk nem élték át, nem voltak közvetlen elszenvedői a kegyetlen tapasztalásoknak, mégis a traumatizáltságra utaló jelek jelentek meg náluk is. Ezek túlzott mértékű szorongásban, depresszióban, öngyilkos gondolatokban, önpusztító életmódban, vagy esetleg agresszióban nyilvánultak meg.

Nem kell azonban ilyen hatalmas traumát elszenvedő ősökkel rendelkeznünk ahhoz, hogy mi is hordozzuk, megtanuljuk és tovább is örökítsük családunk vagy környezetük megoldatlan problémáit. A családi titkok, elhallgatások, egészségtelen kötődési minták, vagy akár a nemzetszintű, fel nem oldott konfliktusok bennünk is dolgoznak, pszichésen mérgeznek minket addig, amíg nem foglalkozunk velük. A mostani középkorú generációnak van esélye arra, hogy az örökölt sorsból kilépjen és új irányba indítsa el a jövő nemzedékét. Kérdéseinkkel ezért elsősorban a 30-40-esekre fókuszáltunk, hiszen talán ez az a korosztály, amely a leginkább nyitott a pszichológiai önvizsgálatra és az önfejlesztésre is. 

– A 30-as, 40-es korosztály az, amelynek gyerekes szülőként most van a legnagyobb feladata abban, hogy ne adja át az örökölt mintákat. Mit kaptak az előző generációktól? Melyek a legnagyobb traumák, amelyekkel foglalkozniuk kell?

– Az elmúlt évtizedekben egyre fontosabbá vált a tudatosság, és az önismeret fejlesztése. Megjelent a vágy, hogy megértsük és kezeljük a bennünk zajló érzelmi folyamatokat. Ez természetes módon hatott arra is, ahogy ma a szülőségről gondolkodunk. Ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy életünk korai évei komoly hatással vannak a jövőnkre, így egyáltalán nem mindegy, milyen légkörben nevelkedünk. A XX. század a nagy történelmi kataklizmák ideje volt. A világháborúk, az üldöztetések, a koncentrációs táborok rémségei, az elnyomó diktatúrák életeket megnyomorító élményei erősen meghatározták az emberek életét. Kialakult egy általános biztonságvesztés, a „soha nem tudni, mi következik” érzése, ami az emberi kapcsolatokra is hatással volt. A titkok, az elhallgatások, az egymással szembeni bizalmatlanság a legszűkebb családi kapcsolatoktól kezdve a tágabb közösségi hálózatokat is képesek voltak megmérgezni. 

– A digitalizációba, amibe a 30-as, 40-esek még beletanultak, a mai gyerekek már beleszülettek. Ők már tényleg teljesen mások lesznek, mint szüleik generációja?

– A digitalizáció, bár nagy hatással van az életünkre, és úgy tűnik, komolyan átformálja a kapcsolódási szokásainkat, de csak egy a sok tényező közül, ami a mai gyerekek életét befolyásolja. E mellett nagyon fontos, hogy otthonról mit hoznak, a szüleik milyen szellemben, hiedelemrendszerben nevelik őket. Jelenlegi tudásunk szerint a szülőktől kapott minták, félelmek, elvárások rendkívüli módon hatnak az életükre. Az első másfél évben kellene kialakulnia az ősbizalom érzésének, ami – ahogy Erik H. Erikson neves fejlődéspszichológus mondja - feltétlen szükséges ahhoz, hogy életünket reménnyel töltse meg. A remény az az érzés, ami előre visz, ami megvéd, ami felvértez a nehézségekkel szemben. Szülőként érdemes minél több személyes időt tölteni a gyerekeinkkel, félretenni a telefont, és inkább biciklizni, kertészkedni, bogarat gyűjteni, úszni, kirándulni vagyis személyes, valós élményeket gyűjteni. Ennél jobbat, megtartóbbat még nem találtak ki. A kütyü eszköz legyen, ami segíti, de nem uralja az életünket.

– A középkorúak között rengeteg a gyerektelen, „örök szingli" is, akik vagy akarnak, csak nem tudnak, vagy nem is szeretnének senki mellett kikötni, utódokat vállalni. Ez leginkább a mai korszellemnek tekinthető, vagy ebben is találhatunk örökölt okokat? Ha igen, melyek ezek?

– Ezekre a kérdésekre rengeteg kutató keresi a választ, hiszen világméretű jelenségről van szó. Még a hagyományosan kollektivista társadalmakban, például a Távol-Keleten is megfigyelhető, hogy csökken a családi kapcsolatok ereje és szerepe is. A házasságkötések ideje egyre későbbre tolódik, és valóban sokan választják tudatosan vagy kényszerülnek a szingli életmódra. Míg korábban a felnőtt korba lépéssel szinte automatikusa következett a házasságkötés, ma a fiatal felnőttek még tanulnak, karriert építenek, igyekeznek megalapozni a jövőjüket és csak a 30-as éveikben tervezik a családalapítást. Egyrészt van egy belső igény az önmegvalósításra, a függetlenségre, másrészt a házassággal szembeni évszázadokon át jelen lévő társadalmi nyomás is enyhült. Ha nincs külső elvárás akkor pedig az egyénen múlik, az ő személyisége, kapcsolódási vágya és képessége, konfliktuskezelési eszköztára határozza meg, hogy hajlandó-e és tud-e valaki mellett elköteleződni. Azt tudjuk, hogy a diszfunkcionálisan működő családokban nagy eséllyel bizonytalanul kötődő gyermekek nőnek fel, akik később vagy görcsösen kapaszkodnak a másikba vagy kerülik a mélyebb kapcsolódás lehetőségét.

– Mit kezdhet az egyén a rajta túlmutató, örökölt társadalmi traumákkal? Olyanokkal, mint amilyen például a magyaroknak Trianon? Hogy lehet társadalmi szinten „meggyógyulni"? 

– A gyógyulás első lépése a beszéd. Beszélnünk kell a múltról, ám nem mindegy, hogyan. Akár Trianon, akár más történelmi esemény megítélése kapcsán általában két sarkos vélekedés dominál, ami inkább leegyszerűsítő és nem segíti sem a folyamatok megértését sem feldolgozását. Kevesebb érzelem, több higgadt elemzés, a sajátunkkal ellentétes vélemények, értelmezések fontolóra vevése sokat segíthetne abban, hogy ma is érvényes tanulságokat tudjunk levonni a történelmi eseményekből. Egyéni szinten érdemes azon elgondolkodni, a családunk érzelmi szinten mit őriz a múlt évszázad történéseiből. Vannak-e nagy veszteségélményeink, azokról hogyan, milyen érzelmi töltéssel meséltek nekünk, és vajon ez hogyan hat a mi világképünkre. Nagyon izgalmas egy-egy terápia során feltárni, hogy az akár száz évvel ezelőtti történetek, mint egy búvópatak hol és milyen helyzetben bukkannak fel az életünkben, hogyan befolyásolják a döntéseinket. Ha erős volt az áldozati szerep, és a felmenőink tehetetlennek érezték magukat, amiből később sem sikerült megszabadulniuk, akár mi is a bőrünkön érezhetjük a kiszolgáltatottságot, a kontrollvesztettséget egy párkapcsolati konfliktus vagy munkahelyi nehézség során.

– A 30-as, 40-es korosztály a rendszerváltás környékén született, legfeljebb gyermekkorú volt 90-ben. A rendszerváltás vértelenül zajlott és azóta sem kellett háborúval, éhezéssel szembenéznünk. Nekünk most a koronavírus jutott, mint globális gazdasági, társadalmi sokk. Lehetnek-e pozitív hozadékai a mostani helyzetnek?   

– Minden nagy krízis, sokkélmény magában hordja a fejlődés lehetőségét. Rajtunk áll, hogy a mostani időszakkal mit teszünk: erőforrássá alakítjuk a történeteinket vagy elmélyítjük magunkban és így a gyermekeinkben a bizonytalanságot. Azt vesszük észre és azt meséljük, hogy milyen ügyesen helytálltunk vagy azt húzzuk alá, amit a válsággal elveszítettünk. Ahogy Edith Eva Eger bölcsen mondja, „Van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.”