A „kószáló fotós”
Mindig irigyeltem azokat, akik már gyerekkoruk óta tudják arra a kissé ijesztő kérdésre a választ, hogy "Mi leszel, ha nagy leszel?" Birtalan Zsolt fotós pont ilyen, mióta 13 éves korában megkapta az első, természetesen még analóg fényképezőjét, egy könnyen kezelhető ETŰD névre hallgató kis kamerát, hivatalos fényképész munkái mellett a szabadidejének jelentős hányadát is erre a szenvedélyére fordítja. Manapság is gyakran járja az utcákat, és szinte fekete-fehérben látja azokat, miközben képeket keres.
– Amikor elkezdted, még teljesen más volt a fotózás, mint ma. Mióta tudod, hogy a fényképezésből szeretnél megélni?
– A nyolcvanas évek elején, mikor még tinédzserként belevágtam a fotózásba, különlegesnek számítottam, a kamaszok, gimnazisták közül nem sokan foglalkoztak ilyesmivel. A mai fiatalok, akik naponta akár több tucat képet is ellőnek a telefonjukkal, talán el sem tudják képzelni, hogy akkor mennyire korlátozottak voltak a lehetőségek. Gondoljunk csak bele, egy tekercsen volt 36 képkocka, azokat elő kellett hívni és csak utána derült ki, hogy hány sikerült. Nemcsak a felszerelésnek volt költsége, hanem a film megvételének és az előhívásnak is. Így például anyukám, aki egyébként nagyon szeretett hobbiból fotózni, évente körülbelül 20 tekercs filmet használt el, ez nagyjából 700 kép. Ma sokan vannak, akik egy egyhetes nyaraláson csinálnak ennyit. Nekem tizenévesként meg még inkább meg kellett néznem, hogy mire „pazarolom" a kockákat, hiszen nem vetett fel a pénz. A szakmai elköteleződésemben sokat számított, hogy a gimnáziumunkban fakultatív tárgyként fel lehetett venni a fotózást. Nem nagyon szerettem tanulni, a manuális dolgokat viszont igen, és akkoriban a fényképezés még sokkal inkább az volt. Ekkor már eldöntöttem, hogy fotóriporter szeretnék lenni. Az érettségi után a Práter utcai fényképész szakképzőbe mentem tanulni, aminek az első éve volt az elmélet, a második már a gyakorlat, amit a Népszabadságnál csinálhattam meg. Az újságnál nagyon jó fotórovat volt, rengeteg Sajtófotó-díjas fotóriporter dolgozott ott, sokat tanulhattam tőlük.
– A fekete-fehér fényképek iránti vonzalmad is ebből a korszakból eredeztethető? Hogyan alakult a pályád a későbbiekben?
– Igen, biztos számít, hogy abba nőttem bele, hiszen akkor még minden napilapban fekete-fehér fotók voltak. Az első fizetett képem is a Népszabadságnál jelent meg 1986-ban, a Nyugati téri felüljárót kellett lefotóznom. Ebben az időben még leginkább laboráltam, filmeket hívtam elő, jó szakmai tapasztalat volt az is. Aztán behívtak katonának, ahol nagy szerencsémre pár hónap után honvédségi fotós lettem, a Néphadsereg (ma Magyar Honvéd) című belső újságnál dolgozhattam, így megmenekültem a klasszikus katonaléttől. A leszerelés után visszamentem a Népszabadsághoz, ott voltam 1992-ig. A napilapos fotózás azonban nem illik hozzám igazán, az, hogy állandóan pörögni kell, mindenhol ott lenni, éjjel-nappal, hétvégén is. Ráadásul megszületett az első fiam is, nem akartam, hogy az apját csak fényképről ismerje. Így felmondtam, egy rövid ideig szabadúszó fotós lettem, majd 94-ben visszamentem a Népszabadsághoz, akkor indítottak egy színes heti magazin mellékletet. Ide már portrékat, illusztrációs képeket kellett készítenem, ez már sokkal inkább feküdt a habitusomnak. Később belekóstoltam a reklámfotózásba is, majd a kétezres évek első évtizedében a Sanoma kiadónál voltam képszerkesztő. Aztán majdnem tíz évig szabadúszóként dolgoztam, most egy éve a Petőfi Irodalmi Múzeumban főként műtárgyakat, relikviákat fényképezek.
– És mellette passzióból a street fotózást csinálod, amiről egyre ismertebb vagy. Mindig nálad van a géped, akárhová mész?
– Igen, a legtöbbször nálam van, hiszen bármikor szembejöhet a téma. De egyébként is szeretem az utcákat járni, nézelődni, ilyenkor valóban az van, hogy szinte fekete-fehérben látom a világot. Ahogy Bacher Iván egy írásában nagyon jól megfogalmazta, és én is érvényesnek érzem magamra, hogy egy bóklászó ember vagyok, aki nem kimegy, hanem bemegy az utcára. Kincses Károly fotótörténész, esztéta is azt írta rólam egy kiállítás előszavában, „kószáló fotós", ezt szeretem, mert elég pontos. Ugyan a street fotózásban a véletlenszerűség a legérdekesebb, de azért valamennyire tudni kell, mit keresünk. Így sokszor előfordul, hogy napokig nincs semmi, ami felkeltené a figyelmem, máskor meg pont az ellenkezője, egyre-másra jönnek a jó kép alapanyagok. Ezért muszáj, hogy olyan gépem legyen, ami nem túl nagy és nehéz, most egy Panasonic Lumix-ot használok, ami bár kompakt méretű, nagyon jó minőségben dolgozik. Korábban én is állandóan nézegettem, cserélgettem a fényképezőgépeket, ma már nincs bennem ilyen fetisizmus, a gép csak egy eszköz, fontos, hogy megbízhatóan és jó minőségben tegye a dolgát, de nem kell misztifikálni a jelentőségét. Nem akarok előre kiszámítható, a szó rossz értelmében „profi" képeket csinálni, sokkal inkább meglepetést szeretnék okozni velük, magamnak és a nézőknek is.
– A kétezres évek elején hivatásos fotósként élted át az analógról digitális fényképezésre való átállást. Ma megint divat a retró, sokan próbálkoznak ismét a régi technikákkal. Nálad van ilyen tendencia?
– Ritkán, mert ma még költségesebb analóg fotózni, mint annak idején. A filmek is drágák és lassan eltűnnek az előhívó laborok is, amelyek jó minőségben tudnak dolgozni, Budapesten tíz alatt van a számuk. Ma egy galéria minőségű, analóg technikával készített A4-es kópia nagyítási költsége nagyjából 3-4000 forint. Mivel én mindig sorozatokban, 40-50 fényképben gondolkozom, ki lehet számolni, mennyibe kerülne csak a pozitív nagyítás egy kiállításhoz, és a több száz tekercs filmet és azok előhívását még nem is említettem. Ha van is támogatás – a pályázatokon elérhető összegek maximum néhány száz ezer ezer forintot jelentenek – annak jelentős része erre menne el és akkor még nem vettem egy rekesz vizet sem a megnyitóra. Tisztelem azokat, akik ezzel foglalkoznak, de ma rendszeresen analóg fotózni, évente kiállítani csak az tud, aki erre nagyon sokat áldoz anyagilag.
– A beszélgetésünk közben már többször szóba került, hogy street fotósként csak fekete-fehérben fényképezel. Miért?
– Több oka is van ennek. Egyrészt ugye így tanultam meg az alapokat, másrészt ez tetszik. Érdekel a világ fekete-fehér szürke árnyalatokra redukálása, a látvány számomra így sokkal absztraktabb, nem „ragad" annyira a valósághoz. Ráadásul kedvenc fotóművészeim, mint például André Kertész, Robert Frank, Josef Koudelka is így alkottak – ez utóbbi szerencsére még alkot is –, ez a stílus áll hozzám közel. Az én street fotóimon viszont nem nagyon vannak emberek, legalábbis nem felismerhetőek. Ma már a jogi szabályozás is igen szigorú ezzel kapcsolatban, és nem szeretem mások privát szféráját sem megsérteni. Most éppen egy karantén időszakos sorozaton dolgozom, novemberre tervezzük a kiállítást az Artphoto Galériában.
– Külföldön most nagyon divatosak a street fotók, műtárgyként több tízezer eurókért vásárolják őket. Magyarországon ez hogyan néz ki és te mennyire tudod eladni az ilyen témájú alkotásaidat?
– Természetesen örülök, ha sikerül eladnom egy-egy képet, de itthon ennek még nemigen van kultúrája. Egyfelől hiányzik a bizalom a vevőkből, hiszen egy fotó elvileg végtelenül sok példányban sokszorosítható, és egy műtárgynak többek között pont a ritkasága adja meg az értékét. Úgy tudom, a két legdrágábban eladott magyar kortárs fotó Friedmann Endre Szerelem (2,2 millió forint), valamint Tóth György Emese (1,8 millió forint) című képe volt. De ezek kiugró esetek, nem ez a jellemző. Egyébként is, valami hihetetlen képzaj van a világban, folyamatosan ömlik ránk a vizuális inger, nagyon nehéz ma kitűnni. A sikeres, világhírű fotósok mögött szinte ugyanolyan sztárcsináló gépezet van, mint mondjuk egy színész, zenész esetében, és a verseny is hatalmas. Bennem ilyen ambíciók soha nem voltak, ezért nem is törekedtem arra, hogy minél nagyobb ismertséget szerezzek, menedzseljem magam, pályázzak ilyen-olyan díjakért. Van egy pár száz fős követői bázisom, akiket érdekel a munkám, ez nekem pont elég.
– Több mint harminc éve fotózol, mi az a terület, amiben szeretnél még fejlődni, érni? Mivel foglalkoznál, ha korlátlan pénzkeret állna a rendelkezésedre?
– Rendszeresen oktatok, ezt nagyon szeretem, főleg, ha fogékony diákok is vannak a tanulók között. A fényképezés egy bizonyos szintig tanulható, hiszen technikai dolog, de a művészeti kiteljesedéshez már kell a tehetség, ha ezzel találkozom, az mindig fellelkesít. Ha a saját fejlődésemről, terveimről van szó, akkor a portrékat említem. Egy jó ideje már nem csinálom őket, mert úgy érzem, a legtöbből hiányzik az őszinteség. Vagy a portréalany akarja magát egy idealisztikus képen látni, vagy a fotós erőlteti rá a saját koncepcióját a másikra. Én a portrékkal valami valódit, a két ember közötti interakciót szeretném bemutatni, pontosan az a váratlanság, kiszámíthatatlan végeredmény érdekelne, mint ami az utcai fotózásnál van és ami meglepetés a modellnek és nekem is. De ez még csak érlelődik bennem, egyelőre a street fotózás foglalkoztat. Rengeteg pénzzel utaznék – persze, amikor már lehetne –, például Japánba, Dél-Amerikába, hogy újabb és újabb témákat közvetíthessek a vizualitás nyelvén.
