A nagymama közbeszól

A család szent. A család megkérdőjelezhetetlen. Legalább is akkor, ha az ember afféle konzervatív, de minimum ódivatúan liberális neveltetést kapott. Meg persze akkor, ha a járvány-szünidő-járvány időüteme nem teszi pokollá az életet.  

Első hullám

Feledhetetlen pillanatokat adott nekem a járvány kezdete. Sokan érezték kényelmetlennek az otthoni karantén bevezetését, de nekünk, akik vidám gyümölcsöskerttel körülvett, tágas családi házban élünk egyfajta kegyelmi állapot volt a járvány miatt előírt lakásfogság. Az első hetekben az a kellemes élmény lett úrrá szívemen, hogy családunk, íme, kapott még pár hónapot a sorstól. A legényemberré serdült fiúk most nem kalandozhatnak kifelé, nem járhatnak lány után, nem döngethetik kacagva a kocsmaasztalt barátaik körében, anya sem szaladhat munkából üzletbe, üzletből fogadóórára, fogadóóráról mosókonyhába, és persze én sem járhatok dolgaim után. A fiúk összezáródtak szüleikkel, szülők fiaikkal, össze egymással.

Hosszú beszélgetésekkel, közös ebédekkel, kimódolt reggelikkel, házi péksüteménnyel, s minden efféle idilli dologgal lett teljes az élet.

Együtt a család még néhány hétig, ilyen tartósan bizonyára utoljára, hiszen mindjárt tovább állnak a fiúk. Egyik külföldi egyetemre készül, másik beköltözne a valami kollégiumba, a harmadik, a legnagyobbat szinte a járvány lökte vissza az albérleti kommunából.

Szóval örültem a karanténnak. Ismét olyan lett az élet, mint amikor óvodások voltak.

Hullámvölgy

Hosszú nyár köszöntött ránk az idén. Tulajdonképpen már a tavasszal elkezdődött, s azóta is merő vakáció az élet. Kétségtelen azonban, hogy az összezárt családokban – még akkor is, ha széles kert és hűvös ház adja az életteret – akadnak ilyenkor már konfliktusok.

– Nincs ezeknek semmi dolga? – nézek a tévé/laptop/könyvkupac mellett heverésző, telefont nyomkodó kamaszokra. – Csak a buli meg a hülyeség – dünnyögöm orrom alatt, s megvető bosszankodásom lassan önmarcangoló kételybe csúszik át: vajon hol és hogyan rontottam el a gyereknevelést. Az önvád a nyár elején még a kisiklott ívek határozott és erőteljes helyrekalapálásának szándékával tetterővé, dagad, s így határozok: Majd én adok nekik feladatot!

Ám, mire idáig jutok, a fiúk már nincsenek sehol. Felszippantja őket a hajnalig tartó koncertkavalkád, a táborozni induló banda örvénye, a Balaton-kábulat végtelen élménye. Csak aludni járnak haza. Néha. Meg enni. Kicsit gyakrabban. Meg pénzért. Rendszeresen.

– Hát, rendben – gondolom –, majd én lenyírom, kifestem, elhordom, összeszerelem…

Jól is van így, hiszen van mód berendezni az életet a gondtalan és boldog szabadság otthonaként, ahol ugyan vannak kötelező feladatok, de azokat letudva bele lehet merülni egy könyvbe, filmbe, okos beszélgetésbe. Vagyis lehetne. Mert a merülés pillanatában, megjelenik egy alak a látótér perifériáján, s feltesz valami oda nem illő kérdést: Szerinted anya kimosta a szürke pólómat? Este áthívhatom a haverokat? Miért nem működik a wifi?

Mintha ovisok lennének!

Második hullám

Gyerekkoromban persze utáltam, de így, sok évnyi apukaság után felszabadító pillanatként várom az első becsengetést. Különösen most, a homeschool, home office, home-vakáció végtelen hónapjai után tekintek úgy az őszi iskolakezdésre, mint megváltó eseményre, olyan kegyelemként, ami megszabadítja e földet, konkrétan az én kertemet a diabolikus erőktől, konkrétan a gyerekeimtől. (Megkockáztatom, hasonló családi, sokgyerekes élményanyag taszigálhatta rendszeralkotó elszántság felé az első teológusokat, amikor nevet adtak a kozmikus rend tagadásának. A diabolosz, a görög diaballein igéből ered, ami azt jelenti: szétdobálni. És hát ki más tudna teljesebb káoszt teremteni, mint néhány unatkozó csemete…)

Nem csoda tehát, ha nap-nap után szorongva figyelem az Operatív Törzs bejelentkezését, s ilyesféle mantrákat ismételgetek: Óh, szent Cecília! Tartsd távol tőlünk a második hullámot! Miközben boltban, buszon, villamoson úgy mordulok rá a maszknélküli idegenekre, mintha leprát, pestist, kolerát és más hasonló rossznyavalyákat terjesztenének.

A minap az áruházban átölelte a derekamat egy asszony. Már emeltem is a hangom, hogy kioktassam: micsoda felelőtlenség ez a viselkedés a szigorú szociális távolságtartás idején, amikor felismertem anyámat a maszk mögött. Beültünk egy kávézóba, s miután kipanaszkodtam magam, s elmondtam, mennyire várom a közelgő iskolakezdést, ő is mesélni kezdett. Arról, hogy micsoda élmény volt, amikor a hó elején heteket tölthetett unokáival a családi nyaralóban, mennyire élvezte az éjszakába nyúló okos vitákat, a milyen jókat kuncogott, amikor hallotta, hogyan szédítik a szomszéd lányokat a srácok, mekkora öröm volt látni a vízparton az önfeledten strandlabdázó gyerekeket… Elém öntötte minden örömét, amit egy nagymama unokáival megtapasztalhat.

– Tudod, fiam – tette hozzá anyám –, ad néhány ajándékcsomagot az élet. Lehet, hogy olykor-olykor túlterhelő a család, megjegyzem, veletek sem volt mindig könnyű, de ripsz-ropsz itt lesz, amikor nem lányokat, hanem unokákat fognak hazahordani a srácok. És hidd el, lenyűgöző kaland lesz, amikor majd nagyapaként végigéled, hogyan lesz felnőtt azokból a fantasztikus ovisokból!