Hogyan fékezzük meg a profithajszát?

A technológiai óriások szerverein felhalmozódó adatok önmagukban is komoly kockázatot jelentenek, nem szabályozott felhasználásuk tragikus társadalmi feszültségeket hoz.

Nem hiszem, hogy a járványhelyzet különösebben kiélezte volna, de mindenképpen felszínre hozta azokat a problémákat, amelyeket digitalizált világunkban újszerű kihívásként azonosítunk. A technológiai óriások szerverein felhalmozódó adatok önmagukban is komoly kockázatot jelentenek, nem szabályozott felhasználásuk tragikus társadalmi feszültségeket hoz, ráadásul ma már az is látszik, hogy az információcentrikus szemlélet új típusú kapitalizmust szül, olyat, amelyben az egyén kiszolgáltatottsága csak a korai tőkés viszonyokhoz mérhető.

Adat-biznisz

A nemzetközi pénzügyi rendszer instabilitásától a rövidlátó környezetgazdálkodáson át a nemzetközi munkaerőmozgás által felvetett kérdésekig számos területen bukkannak föl aggodalmak a modern, globalizált és digitális kapitalizmussal kapcsolatban. A közelmúltban két olyan területről jelent meg komoly elemzés, amely valamennyiünket személyesen is érint.  Amióta megjelent a Netflixen a Social Dilemma című riportfilm, élénk és izgalmas vita bontakozott ki a techóriások adatgyűjtő igyekezete és a személyes, esetleg közösségi adatainkkal való autonóm rendelkezés konfliktusa körül. Az elemzés szerint az adatvadászat ma már társadalmi károkat okoz.

A felhasználók személyes adatainak összegyűjtése nem azért veszélyes, mert az információbankok olyasmit is tudhatnak ügyfeleikről, amit azok nem szeretnének megosztani velük, hiszen a nagyvállalatokat nem nagyon érdeklik személyes dolgaink. Őket az érdekli, ami mindebből értékesíthető: mik a vágyaink, mik az igényeink, mik a preferenciáink. Ám annak érdekében, hogy a saját felületükön tartsák felhasználóikat, olyan információkkal látják el őket, amelyek között jól, sőt egyre jobban érzik magukat. A dokumentumfilmben megszólaló Tristan Harris, az amerikai Humán Technológiai Központ elnöke így fogalmaz: „Erre az egészre egy teljes tudományágat felhúztak növekedéshackelés’néven. Mérnökök egy csapatának nincs más dolga, mint hogy feltörjék az emberi elmét, hogy még több növekedést – regisztrációt, aktivitást, meghívást – csikarjanak ki az emberekből.”

A nagyvállalatok ilyetén igyekezete persze etikai kérdéseket is felvet, de a morális megfontolásokon túl nagyon is kézzelfogható problémákat okoz. A figyelemfigyelő, figyelemterelő algoritmusok olyan oldalakat és csoportokat kínálnak a felhasználóknak, amik a keresési előzményekhez kötik az új kereséseket. A rendszer – a nagyobb elégedettség érdekében – hasonló tartalmakat kínál, ám ezzel a valóságot radikálisan eltorzítja. Akár a politikáról, akár egyes kulturális jelenségekről, akár gazdasági kérdésekről beszélünk, minden ember azt látja a hírfolyamában, amit ő látni szeretne. A rendszer egyre mélyebbre tolja az egyént a maga valóságába. „Itt van ez a sok hír és információ, amit én nap mint nap látok, mégis hogy lehet, hogy ők ezt nem látják? Nos, úgy, hogy tényleg nem látják.”

A nagy közösségi oldalak a figyelemoptimalizálás révén természetesen a hirdetési piacot is eluralták. Ma már nagyon kevés olyan médium van, amely képes lenne magát piaci alapon finanszírozni. Ez a tény újra csak a személyes valóságok irányába mutat, hiszen a független sajtó ma már képtelen arra, hogy a maga többé-kevésbé objektív valóságképét eljuttassa a nézők, olvasók tömegeihez.  

Tegyük még hozzá ehhez a képhez, hogy a nagyvállalatok által használt figyelemmegtartó algoritmusok meglehetősen egyszerű minták szerint válogatnak, így a nívós, értelmes mondanivalók mellett bőségesen kínálnak buta, leegyszerűsített tartalmakat. A személyre szabott tartalom – mivel valójában nem személyre szabott, hanem statisztikák szerint meghatározott szegmentált tömegigényt szolgál ki – egyre alacsonyabb színvonalú lesz. Aminek az is velejárója, hogy az értelmiség kiszorul a közbeszédből, így a közéletből is. Az eképpen kialakuló rendkívül primitív üzenetek körül kikristályosodó végletes polarizáció nemcsak a polgári társadalom kohézióját bontja meg, nemcsak a demokratikus folyamatokat teszi kérdésessé, de sok esetben nemzetbiztonsági kockázatot is jelent. A multinacionális hátterű kommunikációs piacon akár ellenséges hatalmi ágensek is képesek befolyást vásárolni.

Hogy a technológiai óriásvállalatok adatkezelése tragikus kimenetel felé mutat, az a napnál is világosabb.

Személyiség a piacon

Hasonlóan komoly problémacsokorra hívja föl a figyelmet lényeglátó írásában, illetve inkább könyvismertetőjében Horváth Bence a 444-en. A szerző által bemutatott kötet, Anne Helen Petersen könyve – Képtelen vagyok: Hogyan váltak a milleniálok a kiégett generációvá (Can't Even: How Millennials Became the Burnout Generation) – arról szól, miért és hogyan lett a kortárs munkaszervezés központi elemévé az önkizsákmányolás. A szerző széles kitekintéssel, gazdag hivatkozásokkal támasztja alá Helen Petersen okfejtését, amely szerint korunkban megingott a munkahely és a vele járó egzisztenciális biztonság stabilitása, helyét egy pulzáló, dinamikusan változó munkaerőpiac foglalta el, ahol a helytállás lényeges eleme a munkavállalók végletes elköteleződése, önkizsákmányolása.

A jelenség origója természetesen ugyanaz a technológiai áttörés, amely az adatok precíz és nagyarányú összegyűjtését tette, illetve teszi lehetővé. Az adattömegre támaszkodva gazdasági fordulat zajlik, amelynek nyomán „terjedni kezdtek a különféle megbízási szerződéses, projektalapú, részmunkaidős foglalkoztatási formák. Közben folyamatosan lazultak a vállalatokra vonatkozó szabályok, miközben a szakszervezetek jelentőségét, ahol csak lehetett, visszaszorították.” Ezzel kapcsolatban a szerző rámutat arra a ritkán emlegetett tényre, hogy „a 2005 és 2015 között létrejött új amerikai munkahelyek szinte mindegyike úgynevezett alternatív munkahely volt, azaz megbízásos szerződéses, részmunkaidős, beugrós vagy egyéb alkategóriába tartozó, és nem a hagyományos, fix munkaidős, határozatlan idejű szerződéses munka, teljes értékű egészségügyi és nyugdíjjárulékokkal”.

Az ilyen munkaformák elterjedése ahhoz vezet, hogy a dolgozók számára korábban adott, kiszámítható életpálya megszűnik, az életút tervezhetetlenné válik, ami az egyén életében súlyos egzisztenciális fenyegetettségként jelenik meg.

Horváth Bence elsősorban a középosztály problémájaként azonosítja a jelenséget, és azt állítja, hogy a fenyegetettség következtében azoknak, „akik egy középosztálybeli családba születnek bele, életük során végig küzdeniük kell azért, hogy ezt a státuszt, annak minden privilégiumával együtt, fenntartsák” . Véleményem szerint azonban a probléma nem pusztán a középosztály számára jelent fenyegetettséget, de az alsóbb jövedelmi osztályok tagjai számára is hordozza azt a kockázatot, hogy a mélyszegénység felé mozdul el a helyzetük.

A veszélyeztetettség tudata új munkakultúra kialakulásához vezet: a munka a munkaidőn túlterjeszkedve meghódítja a szabadidőt, bekebelezi a privát szférát. A munkavállalás szempontjai minden egyéb szempont fölé kerekednek, a dolgozók egyre inkább arra kényszerülnek, hogy a munkavállalás lehetőségei felől közelítsék meg a pár- és barátválasztást, a családalapítást, a hobbikat és egyéb szabadidős tevékenységeket. A szerző így fogalmaz: „A munka alakítja az életritmusunkat, ez tagolja a napjainkat, a munkánk révén teszünk szert társas kapcsolatokra, sokan a munkavállalás perspektívája felől döntenek a gyerekeik iskoláztatásáról, és még az időskori éveink minősége is legtöbbször azon múlik, hogy előtte hogyan teljesítettünk a munka világában.”

A jelenség mögött természetesen ott áll a közösségi média mindent megmutató tekintete, amelynek révén a magánszféra a munkaadók számára is láthatóvá válik, illetve a másik oldalon azok a technikai eszközök – hordozható számítógépek, okostelefonok, mindenféle appok, programok –, amelyek azt az illúziót keltik, hogy segítségükkel egész életünk menedzselhetővé válik, így „az állandó készenlét, az önoptimalizáció folyamatos kényszere nagyon nagy erőkkel telepszik ránk”.

Mindezeknek következménye, hogy „egyre többen vannak olyanok, akik saját maguk személyiségjegyeit is kénytelenek értékesíthető termékké fejleszteni, hogy esélyük lehessen az egyre szűkülő és egyre törékenyebb munkaerőpiacon”. Marx híres bon mot-ja, amely szerint „a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek”, napjainkban újra aktuális. Peterson könyve arra figyelmeztet, hogy az emberi élet teljességét a munka szolgálatába állító dolgozó egyre kevesebb időt tölt a munkáján kívül, tehát magánál.

Profitéhség

Hosszan sorolhatnánk a hasonló jelenségeket, azokat a problémákat, amelyeket a digitális térbe lépő globális kapitalizmus okoz, de a kibontott két példa is elég ahhoz, hogy lássuk, veszélyes és emberellenes jövő felé kanyarodott a rendszer, amelyben élünk.

Az aggasztó tendenciákkal szemben azonban nem vagyunk sem védtelenek, sem tehetetlenek. A kapitalizmus megszületése óta számtalan hasonló jelenséget megélt az európai társadalom, s mindannyiszor sikerült a közjó irányába terelni a fékeveszett profithajszát. A most tapasztalt és korábban megzabolázott emberellenes törekvések mögött ugyanis felismerhetők a hasonló folyamatok, így elméletileg a megoldást sem nehéz kidolgozni. Más kérdés, hogy a problémák orvoslásának gyakorlati kivitelezése bizonyosan komoly akadályokba ütközik majd.

A különféle politikai érdekek a maguk törekvései szerint igyekeznek eltorzítani a tényeket, ám a pártatlan megfigyelő láthatja, hogy a változó társadalmi-technikai-piaci viszonyokhoz a tőke mindig úgy alkalmazkodik, hogy a lehető legnagyobb profitra tegyen szert. Általánosságban helyeseljük is ezeket a törekvéseket, hiszen tőkés berendezkedésünk lényege éppen az a tapasztalat, mely szerint hosszabb távon mindannyiunk javára válik a vállalkozások kreatív alkalmazkodókészsége. Ugyanakkor nagy horderejű társadalmi átalakulások idején olyan területeken is megjelenik a profitérdek, ahol annak nincs semmi keresnivalója. Sok esetben az élet nem kapitalista viszonyok között működő területeiből formál üzemszerű és üzletszerű működést, így az új jelenségek természetesnek tűnő környezetben jelennek meg. Időbe telik, mire a társadalom felismeri a problémát és orvosolja bajt. Sok esetben elég azt meglátni, hogy a vállalkozások az új körülményeket kihasználva milyen formában hárítják a közösségre költségeik egy részét. Tipikus példája ennek a technológiai óriások adatgyűjtése, az alternatív foglalkoztatási formák elterjedése, az olcsó munkaerő irányába tartó tőkekivitel, az agyelszívás vagy a környezetszennyezés.

Szeretnék azonban megmutatni néhány korábbi példát, amelyben a szilárd értékrendet képviselő társadalmi igyekezet sikeresen szabott gátat a tőke profitéhségének.

Mit tanultunk a rabszolgaság eltörléséből?

A nemzetközi gazdaság kora újkori kialakulásával párhuzamosan a korábban jelentéktelen, lokális rabszolgatartásból nagyüzemi munkaerő-gazdálkodás lett. A pár tucat vegyes jogállású (részesek, peonok, rabszolgák stb.) munkást foglalkoztató, a helyi igények kielégítésére, sokszor csak önellátásra termelő amerikai kisbirtokok az európai piaci várakozásoknak megfelelve rabszolgák százait dolgoztató óriás latifundiumokká nőttek. A cukor-, dohány- és gyapotültetvényeken ekkor már emberek tízezrei dolgoztak.

Ám miközben a XVI–XVII. század folyamán több mint hatszázezer afrikai rabszolgát hurcoltak az amerikai gyarmatokra, az embervásár terjedésével együtt szinte azonnal megindult a probléma azonosítása és az eltiltására való törekvés. A történelem ritkán emlegeti, de Rhode Island állam már feltűnően korán, 1652-ben törvényt hozott a rabszolgaság megszüntetéséről. Ez volt az első sikere a kíméletlen tőkés törekvésekkel szemben fellépő igyekezetnek. A komolyabb eredményekre azonban sokáig kellett várni, mert a XVII–XVIII. század folyamán az emberellenes tőkés érdekek összefonódtak az államhatalom érdekeivel, sőt bizonyos fokig vallási-tudományos jóváhagyást is képesek voltak szerezni. A rabszolgaként tartott emberek emberi minőségét sok esetben megpróbálta kétségbe vonni a kor ideológiája.

Végül a XIX. század fordulóján a rabszolgaság törvénytelenné vált Angliában és Franciaországban, az 1814–15-ös bécsi kongresszus megállapodásai szerint csaknem az egész európai kontinensen, miközben a brit, illetve a francia kormány 1814-ben aláírta a párizsi szerződést azzal a céllal, hogy a rabszolga-kereskedelemmel szemben közösen lépjenek fel. Európában 1820-ig a rabszolga-kereskedelmet mindenütt eltiltották, végül a gyarmatokra is kiterjesztették az emberiességi szempontokat: a brit gyarmatokon 1838-ban, a francia gyarmatokon 1848-ban szüntették meg a kizsákmányolás végletes formáját, de egészen az 1890-es brüsszeli konferenciáig kellett várni, hogy a rabszolgaság elleni nemzetközi szerződésben is fellépjenek a Föld országai.

Érvek a gyermekmunka mellett

Hasonlóan alakult a gyermekmunka kérdése is. A XVIII. század végén megjelenő modern gyáripar, illetve a robbanásszerű urbanizáció hatására a városokban kialakult az a mélyszegénység, amelynek egyik tragikus velejárója lett a gyermekmunka. A jelenség már a kezdet kezdetén viták kereszttüzébe került – éppen úgy, ahogy korábban a rabszolgaság –, ám a kibontakozó új társadalmi helyzetben még a probléma azonosítása, azaz a gyermekmunka megdöbbentően széles körű alkalmazásának felismerése is csak évtizedek alatt történhetett meg.

A valóban döbbenetes, akár öt-nyolc éves gyerekeket is egész napos robotra kényszerítő kizsákmányolás a harmincas években került a legfejlettebb tőkés állam, a brit kormányzat látóterébe. Az 1830-as évek elején lezajlott parlamenti bizottság tényfeltárása alapján kiderült, hogy nyolc év alatti gyerekeket reggel hat órától este nyolc óráig dolgoztattak egy órás ebédszünettel. Bizonyos esetekben az is előfordult, hogy a munkanap hossza elérte a 16 órát: reggel öttől este kilencig tartott. Gyakran megesett, hogy a fáradt gyerekeket hideg vízbe merítéssel vagy korbácsolással kényszerítették gyorsabb munkatempóra. Végül hosszas küzdelmek és viták után 1833-ban korlátozták a gyermekmunkát, majd szinte évről évre újabb eredményeket elérve szorították ki a gazdaságból.

Magyarországon csak az 1884. évi ipartörvényben találunk rendelkezéseket a gyermekmunka korlátozására, de a tőke érdekérvényesítő harcát mutatja, hogy sokan megpróbáltak érvelni a gyermekmunka nevelő hatása mellett. Az 1913-as salzburgi gyermektanulmányi kongresszuson adatok sokaságával kellett bizonyítania az ellentábornak az úgynevezett nevelő hatás hamis voltát. A kongresszuson felszólaló iskolai vezetők a gyermekek szellemi és erkölcsi fejlődésére hátrányosnak minősítették a munkát. Mindeközben például Ausztriában annyi volt a baleset a mezőgazdaságban, hogy egyes osztrák helytartóságok kénytelenek voltak a gyermekek alkalmaztatását rendeletileg korlátozni. Na nem a gyerekek érdekében, hanem azért, mert a biztosítótársaságok jelezték: fizetési nehézségeket okoz nekik a sok baleset.

A tőke és a humánum viszonyáról is precízen képet alkothatunk a következő elvi állásfoglalás alapján.

1914 szeptemberében Bernben nemzetközi konferencia ült össze, hogy a nők és a fiatalkorúak munkaidejének nemzetközi szintű korlátozására tegyen javaslatokat. A nyilvánosságra került elképzelések – amelyek szerint például a tizenhat évesnél fiatalabb munkások nappal csak tízórás munkaidőben, éjjel pedig egyáltalán nem volnának foglalkoztathatók – sok országban a tőke komoly ellenállását váltották ki. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatósága például arra jutott, hogy az intézkedéscsomag lehetetlenné tenné a fiatalkorúak alkalmazását, ami sok iparágban nélkülözhetetlen, így azokat valósággal megbénítana, továbbá megakasztaná a munkásnevelést, és így tovább. A szövetség igazgatósága tehát arra kérte a kereskedelmi minisztert, hogy a tervezett nemzetközi egyezményhez Magyarország semmi esetre se csatlakozzék.

Kísértetiesen ismerős érvek. Ugyanezeket a gondolatokat halljuk a klímavédelem, az adatbiztonság, a munkabiztonságot veszélyeztető kiszervezés és minden más költségexternalizáció kapcsán.

Kultúránkban bízva

Nem folytatom a hasonló esetek felsorolását, mert meggyőződésem, hogy újra és újra ugyanazt a jelenséget látjuk más és más alakban felbukkanni. A változó körülményekhez, amelyekkel kapcsolatban még hiányzik a közösségi szabályozás, úgy alkalmazkodik a tőke, hogy a lehető legnagyobb profitra tegyen szert. Ennek során nincs tekintettel semmiféle hosszú távú belátásra, emberbaráti megfontolásra, közjóra, morálra vagy a törvények szellemére. Ilyen szenzorai egyébként sincsenek, nem is képes tehát mérlegelni semmit, ami a humanitással összefügg. Amikor a közösség felismeri a tényt, hogy a tőke aggasztó módon túlterjeszkedett a maga hatókörén, megkezdi kiszorítani az emberi szférából. A felismerés és a probléma azonosítása után polgári kezdeményezések, tömegmozgalmak, majd törvények kényszerítik szabályok közé a profithajszát.

Ez történik évtizedek óta a környezetszennyezés ügyében. Ne feledjük, a hetvenes évek elején a füstölgő gyárkémény még a haladás és a gyarapodás jelképe volt, s csak ma, ötven évvel később jutottunk el oda, hogy a környezetszennyezés kérdését komoly problémaként vette tudomásul a nagytőke! Most, ötven évvel később ott tartunk, hogy többé-kevésbé hatékony törvényekkel és egyezményekkel próbáljuk védeni Földünk klímáját és ökoszisztémáit.  

A technológiai óriáscégek adatvisszaélés-szisztémáival kapcsolatban még csak a kulturális szféra kezdi felismerni az aggályokat. Ma még talán a jelenség azonosítása sem egyértelmű, hiszen a változatos adatbiznisz mögött ezernyi konkrét eset, sok száz adatvadász program, tucatnyi figyelemterelő, figyelemmegtartó algoritmus áll, s idő, illetve társadalmi viták sokasága kell, mire ezekből kijegecesedik egy narratív problématérkép. Hol vagyunk még attól, hogy komoly polgári kezdeményezések, széles körű társadalmi mozgalmak követeljék az adatainkkal való visszaélés megfékezését? Hol vagyunk még attól, hogy jogi formában is megfogalmazható legyen: meddig mászhat bele személyes terünkbe a profitérdek.

Még nagyobb a lemaradás a munka és a szabadidő, a tanulás és a tervezhető életpálya, az egészség és a privát szféra körül. A jóléti társadalom felbomlása során kialakuló egzisztenciális bizonytalanságokkal kapcsolatban még a probléma felismeréséig is éppen csak eljutottunk. (Ezért nagyon fontos és izgalmas írás Horváth Bence cikke.) A probléma meghatározása, a jelenségből fakadó össztársadalmi hátrányok azonosítása elvezethet a megoldással kapcsolatos elképzelések felvázolásához, a lehetőségek feletti vitához, végül a törvényi szabályozáshoz.

Hogy azonban végső soron minden aggályos területen felismerjük a problémákat, konszenzusra jutunk a profitérdek határairól és végül a tőke korlátozásának irányába fogunk elmozdulni, az számomra nem kétséges.

Igaz, én javíthatatlan optimista vagyok.