Adatkapitalizmus, szorongás és demokrácia

„Azt kellene tudni az embereknek, hogy minden internetes tevékenységünket figyelik, nyomon követik és megmérik."

Magyarországon is a felkapott filmek közé került a The Social Dilemma (A Társadalmi dilemma) című, magyar felirattal is elérhető dokudráma a Netflixen, melyben a Google, a Facebook, az Instagram és a Twitter korábbi mérnökei és vezető beosztású munkatársai rántják le a leplet a tech-cégek hátborzongató titkairól. A filmben a szakértők arról beszélnek, hogy ezeknek a cégeknek mekkora hatása van az életünkre, anélkül, hogy mi abból bármit is észrevennénk.

A film szerkezete

 A rendező, Jeff Orlowski egy személyes történetet bemutatva világít rá az általános problémára a Társadalmi Dilemmában. A megoldás tökéletesen működik, hiszen olyan történetről van szó, amely mindannyiunkat érint. A film során a Google, Facebook, az Instagram, a Pinterest és a Twitter korábbi munkatársai mesélnek tapasztalataikról és nemcsak alacsonyabb beosztásban lévőkről van szó, hanem olyanokról, akik ott voltak a Like-gomb kitalálásakor, akik eldöntötték, hogy miként működjenek a g-mail értesítések, és akik kitalálták, hogy miként is tud pénzt csinálni a Facebook. Röviden, csupa olyan ember, akik alapjaiban határozták meg az online életünket.

A film egy hétköznapi amerikai család, azon belül is elsősorban egy gimnazista fiú, Ben napjait követi, aki, ahogy telnek a napok, egyre mélyebbre zuhan a szociális média ’nyúlüregébe’. Ebben segítségére van az ő Facebook hírfolyamát irányító mesterséges intelligencia, melyet metaforikusan három ember kezel, akik tűpontosan küldik neki az értesítéseket és a reklámokat, ha a fiú éppen nincs online.

Adatkapitalizmus

A film elsőként a fent említett tech-cégek biznisz-modelljéről mesél, azaz arról, hogy miként lehetséges az, hogy ezek a ma már létfontosságú szolgáltatások számunkra teljesen ingyen vannak. A megfejtés nem nehéz: nincsenek ingyen, csak nem mi vagyunk a vevők. Mi a termékek vagyunk. „Ahogy a klasszikus mondás is tarja: Ha nem fizetsz a termékért, akkor te vagy a termék” – idézi Tristan Harris, a Google korábbi dizájnetikusa. A kifejezésen még csak pontosítani sem kell, hogy ’csak az adataink a termékek’, mert végső soron az adataink mi magunk vagyunk. A Facebook vagy a Google pontos személyleírást tudna adni rólunk, ha akarna, pusztán a begyűjtött adatainkat felhasználva.

Az igazi vevők a reklámozó cégek, akik fizetnek ezeknek a platformoknak, hogy a reklámjaikkal bombázhassanak minket. Egy reklám pedig akkor éri el az legjobb hatást, ha a lehető legjobban elérte a célközönségét. Ebben segítenek a szociális médiaplatformok, amelyek a rólunk gyűjtött adatoknak köszönhetően, pontosan tudják, hogy éppen milyen terméket is kell nekünk ajánlani. Ez a modell értelemszerűen akkor működik a leghatékonyabban, ha a lehető legtöbb adatot gyűjtik össze rólunk, így a közösségi médiaplatformok egyetlen célja, minél jobban lekötni az embereket, hogy a lehető legtöbbet használják a közösségi oldalakat, ezáltal a lehető legtöbb adatot tudják róluk összeszedni. Az emberek attól félnek, hogy majd eladják az adataikat, pedig nem ez történik. Ebben az iparágban az nyer, akinek a legtöbb adata van, és aki a lehető legjobban tudja modellezni a felhasználói viselkedését. Akinek megvan a modellje, az meg tudja jósolni, mi érdekel majd minket, hova megyünk, milyen videót nézünk legközelebb.

„Ez minden hirdető álma: egy olyan reklám, ami tökéletesen célba talál. Ezek a cégek pedig garanciát adnak erre.”- szögezi le Dr. Shoshana Zuboff, a Harvard egyik professzora.

Egy elvontabb megközelítés is elhangzik a filmben Jaron Laniertől (a Miért töröld magad azonnal a közösségi oldalakról? - 10 érv című könyv írójától), aki szerint nem a figyelmünk vagy az adataink az igazi termékek, hanem a viselkedésünkben bekövetkező egészen apró és fokozatos változások. Szerinte ezek a cégek igenis hatással vannak a viselkedésünkre, elsősorban fogyasztási szokásainkra, így igazából ez a manipuláció szolgál termékként.

„Azt kellene tudni az embereknek, hogy minden internetes tevékenységünket figyelik, nyomon követik és megmérik. Minden egyes tevékenységet figyelnek és feljegyeznek.  Hogy pontosan melyik képet nézted meg, hogy mennyi ideig nézted. Komolyan, azt is, hogy meddig nézzük.” – mondja Jeff Seibert, a Twitter egyik korábbi vezető munkatársa.

Addikció, Szorongás és Depresszió

Sokaknak bizonyára ismerős az az érzés, ahogy a mobiltelefonunk ott hever előttünk az asztalon és ahogy nyúlunk érte, már tudjuk vagy inkább görcsösen reméljük, hogy amint feloldjuk a képernyőt, ott vár ránk fél tucat értesítés. Pont olyan ez, mint a kaszinókban a félkarú rablók: ugyanazt a pozitív megerősítést, ugyanazt az dopamin-löketet kapjuk ezektől az értesítésektől, mintha nyertünk volna a gépen (és a drog is tökéletes analógiaként szolgálna). És ahogy a szerencsejáték vagy a drogok magához láncol, úgy ezekre az értesítésekre, ezekre az aprócska kis pozitív visszajelzésekre is rászokhatunk. Egy like nem sok, egy e-mail nem sok, egy újabb kép egy barátodról nem sok, de ezek pont ezért olyan veszélyesek, mert mivel csak aprócska visszajelzések, észre sem veszed, hogy teljesen rabul ejtettek. Amikor pedig hirtelen valamiért nem jönnek az értesítések, vagy negatív visszajelzést kapunk a sok száz pozitív között, akkor teljesen kétségbe esünk.

„Erre az egészre egy teljes tudományágat felhúztak ’növekedés-hackelés’ néven. Mérnökök egy csapatának nincs más dolga, minthogy feltörjék az emberi elmét, hogy még több növekedést – regisztrációt, aktivitást, meghívást – csikarjanak ki az emberekből” – magyarázzaTristan Harris.

A probléma az egészben az, hogy az egyik legalapvetőbb szükségletünket használják ki és fordítják ellenünk: a társas kapcsolatokra való igényünket. Mindenki tudja, hogy az ember szociális lény, és így örömöt okoz, ha kapcsolatba léphet másokkal. A szociális-média platformok ezeket a kapcsolatokat forradalmasították: mondhatni állandóvá tették őket. A nap minden egyes percében össze vagyunk kötve másokkal, legyenek azok privát beszélgetések, e-mailek vagy különböző fórumok ismeretlen hozzászólói. Annyira hozzászoktunk az állandó összeköttetéshez, hogy szorongást vált ki belőlünk, ha akár csak rövid időre is elvágnak minket ettől.

Az addikció, a szorongás, majd az abból kialakuló depresszió a kamaszok körében jelenti a legnagyobb problémát. Egyrészt ők használják a legtöbbet a szociális médiát, másrészt korukból kifolyólag sokkal instabilabb érzelmi állapotban vannak, mint a felnőttek. Egy rosszindulatú komment, egy kép a barátokról, amin ő nincs rajta, már elég lehet arra, hogy kibillentsen egy kamaszt a lelki egyensúlyból. A másik probléma a fiatalok körében, hogy ahogy pakolják a filtereket a képeikre, és kapják rájuk a pozitív visszajelzéseket, úgy egyre eltorzultabb kép alakul ki bennük a valóságról és saját magukról. Amikor pedig szembesülnek azzal, hogy a valóság nem az, amit az Instagrammon mutatnak magukból, elfogja őket a szorongás és a depresszió. Kialakul egyfajta megfelelési kényszer a külvilág felé, saját önbecsülésüket szinte teljes egészében a like-okra, szivecskékre és kommentekre kezdik alapozni.

Bevallom, hogy személy szerint én sokáig szkeptikus voltam a kamaszkori depresszióval kapcsolatban és annak állítólagos növekedésében sem egészen hittem, mert nem tudtam, hogyan is mérik ezt pontosan. Egészen eddig. A film ugyanis egy megrázó statisztikát is mutat, mely szerint az USA-ban 2011 óta a fiatal lányok körében ugrásszerűen megnőtt az öngyilkossági kísérlettel kórházba szállítottak száma. A 15-19 évesek között 62%-kal, a 10-14 évesek között 18.9%-kal. A növekedés pedig hasonló mértékű a befejezett öngyilkosságok tekintetében is.

Nagyon fontos kiemelni azt, amit a film is erősen hangsúlyoz: erről nem a fiatalok tehetnek. A szociális média befolyásolja őket a tudtukon kívül, rátapintva a legalapvetőbb biológiai szükségleteikre, és úgy válnak függőkké, hogy észre sem veszik.

„Számomra ez teljesen egyértelmű. Ezek a szolgáltatások embereket ölnek, ahogy öngyilkosságba hajszolják őket.” – fogalmaz Tim Kendall, a Pintrest korábbi vezérigazgatója.

Demokráciák veszélye

A film ezek után a gimnazista fiú, Ben történetén keresztül fordul rá a nagyobb léptékű problémára: az összeesküvés elméletekre, az álhírekre, a véleménybuborékokra és a veszélyben lévő demokráciákra. A fiatal Ben éppen rossz hírt kapott a közösségi médián, így egész estéjét az interneten töltötte, hogy elterelje a figyelmét. Így bukkan rá egy fiktív összeesküvés-elméletre, ami aztán magával rántja.

A film ezzel a történetszállal mutatja be, hogy az emberek az interneten mennyire könnyen besétálnak a csapdába, amiből aztán a figyelem-figyelő, figyelem-terelő algoritmusnak köszönhetően nem tudnak kitörni (illetve ki tudunk, de nem könnyen). Jaron Lanier ezt így magyarázza: képzeljük el milyen lenne, ha a wikipédián ugyanazon szócikk alatt, mindenki mást látna definícióként. Ezt szerinte el sem kell képzelni, hiszen a Facebookon tulajdonképp ez történik. Az algoritmus olyan oldalakat és csoportokat fog nekünk felajánlani, amikre nemrégiben rákerestünk. Innentől pedig nagyon nehéz ebből kitörni, mert az algoritmus tovább fogja ajánlani a hasonló tartalmakat. Egy példa is elhangzik a filmben, mely szerint, ha beírod a Google-be, hogy „a klímaváltozás…” akkor földrajzi régiódnak megfelelően mást fog kínálni a keresőmotor. Lesz, aki azt fogja látni, hogy ez a legnagyobb fenyegetés, lesz, aki pedig azt, hogy a klímaváltozás nem igaz.

Mindez nem csak az összeesküvés-elméletek miatt veszélyes, de a politikát is segít polarizálni. A szekértábor-politika egyik fontos eleme, hogy egyik oldal se értse, hogy a másik oldal miképp hihet abban amiben. „Itt van ez a sok hír és információ, amit én nap mint nap látok, mégis hogy lehet, hogy ők ezt nem látják?” Nos, úgy, hogy tényleg nem látják. Minden ember azt látja a hírfolyamában, amit ő látni szeretne, és az algoritmus úgy van kalibrálva, hogy minél mélyebbre lökje az embereket a gödörbe. Persze az ember lehet kellően intelligens ahhoz, hogy a másik oldal nézőpontját is megvizsgálja, mielőtt véleményt formál, de az ember sajnos többnyire nem ilyen körültekintő és tájékozódni se éppen könnyű a fent említett okok miatt. (Különösen olyan témában nem, amiben nem is igazán járatos.) A politikai polarizáció pedig a szélsőségek felemelkedéséhez vezet, amivel kapcsolatban eddig csak rossz tapasztalatai vannak az emberiségnek.

A demokráciákat ráadásul nem csak a polarizáció fenyegeti. A közösségi médiáknak lehetősége van arra, hogy választásokat befolyásolja, hiszen rettentő könnyű ezeken a platformokon mindenféle álhíreket terjeszteni – ezek pedig sokkal gyorsabban terjednek a valódi híreknél. Ha pedig mondjuk, a Facebook nem tesz semmit az ilyen propaganda ellen, akkor felmerül a kérdés, mégis, miért nem próbálja megvédeni a választás tisztaságát. Ha pedig elkezdi cenzúrázni az álhíreket, akkor azzal az etikai kérdéssel kerül szembe, hogy vajon mik az álhírek és mik nem azok –, hiszen az igazság sosem fekete-fehér.

Konklúzió

A film utolsó 20 perce a lehetséges megoldásokat taglalja. A megregulázástól kezdve a teljes betiltásig, mindenfajta vélemény elhangzik, mint ahogy az is, hogy a társadalmi és gazdasági rendszerünket alapjaiban kell újragondolni ahhoz, hogy megoldjuk ezt a problémát.

A filmben sokkal részletesebben és sokkal több példával ismertetik modern társadalmunkra leselkedő egyik legnagyobb fenyegetést: a szociális médiát. Érdemes megnézni a filmet, mert utána biztosan másképpen vesszük majd kezünkbe a telefont, másképpen használjuk majd az internetet.