Tehetségcunami

Mi kell a tehetség kibontakoztatásához? Mi vezet a sikerhez? Hogyan alakult mindez az elmúlt évtizedekben? Rácz András ezt boncolgatja.

Valami régi sztár billent elém egy közösségi oldalon. Aztán egy másik, valami archív felvételen. Mindjárt rákerestem egy recsegő hangon elüvöltött ősrégi rockabilly nótára, aztán egy kőkemény blues következett, majd valami vidám tingli-tangli, aztán egy szerelmes óda… Nem tudtam abbahagyni. Ifjúságom dalai. Szüleim ifjúságának ikonjai. Gyermekeim számára megkerülhetetlen zenei műveltség. Lenyűgöző tehetségek sora, a pop big bang alakjai, kisebb-nagyobb sztárjai régi lemezekről, százezerszer játszott hang- vagy videófájlokból, unásig ismételt rádióspotokból nevetnek ránk.

Honnan a sokaság?

Miképp lehetséges az, hogy az ötvenes, hatvanas évek fordulóján, néhány esztendő alatt zseniális alkotók tucatjai jelentek meg a könnyűzenében? Hogyan lehetséges az, hogy a tehetségáradat azóta sem szűnik? Vajon mi az a háló, amivel jobbnál jobb zenészeket fogunk ki a rátermettek tömegéből?

A dolog érdekessége, hogy a tehetségcunami időről időre megismétlődik, igaz, mindig más területen jelentkeznek a kivételesek. A XX. század második felében a zenei pálya tárta szélesre a kapukat, a nyolcvanas–kilencvenes években Közép-Európában a politikai ambíciók előtt is nyílt tágas út. Az ezredforduló után olyan csudablogok születtek itthon is, külföldön is, hogy az ember nem győzte habzsolni a zseniális szövegáradatot.

De visszafelé is kalandozhatunk az időben. Vessünk egy pillantást, mondjuk, a Montmartre aranykorára, a XIX. század végére, amikor Manet, Monet, Pissarro, Degas, Lessard, Toulouse-Lautrec és a többi nagy festő szinte egymás hegyén-hátán pingálták vásznaikat ugyanazon a párizsi dombocskán.

Jó, nem egészen fair ide idézni a századfordulót, hiszen akkor Európa kulturális élete amúgy is a dübörgő kiteljesedés időszakát élte. Nézzünk tehát valami mást! Például a katonai tehetségek döbbenetes elszaporodását a XVII. században. Annyi szabad kardforgató termett Közép-Európában a török háborúk alatt, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején a magyar diéta komolyan fontolóra vette, hogy a tekintetes karok és rendek között ötödik közösség gyanánt nem volna-e helye a „vitézlő rendnek” az országgyűlésen. Miközben tőlünk kicsit keletebbre nagyjából ugyanebben az időben alakulnak ki a kozák hetmanságok, melyek azután sokáig sikeresen őrizték függetlenségüket.

Ha összeáll a kép

Nem sorolom tovább, mert bizonyára már mindenkinek a nyelve hegyén van a megfejtés: a változó világban néha úgy rendeződnek a technikai, társadalmi feltételek, hogy bizonyos tevékenységek óriási tömegek számára válnak elérhetővé, a másik oldalon pedig igény támad erre a hatalmas alkotói energiára, s így a lehetőségekkel élő sokaságban számtalan tehetség bukkan elénk.

A közelmúltban valamiért a hazai régi nyomtatványok között matattam. Egyik digitális katalógusunkban kalandoztam, és döbbenten állapítottam meg, hogy a korai magyar könyvkiadást elsöprő módon uralja a hitvita. Nyilván a Hess Andrással Magyarországra érkezett technikai csoda, a peregrinus diákokkal megjelent „reformata” tanok és végül a törökkel érkezett végzetes fenyegetés – de tán pontosabb, ha azt írom: hétköznapivá lett halálfélelem – elegyéből robbant elő a hitvitázó irodalom, felszínre dobva olyan óriásokat, mint Pázmány Péter vagy Szenci Molnár Albert, s magával sodorva olyan apróságokat, kiknek neveit már csak a korszak pedáns kutatói tartják számon.

Nyilván nagyon hasonló események vezettek a könnyűzenei robbanáshoz a XX. század derekán. A kereskedelem felfedezte a fiatalokat mint önálló fogyasztói csoportot. A rádiótechnika és a jogi környezet változásával megjelent egy csomó tartaloméhes rádióadó. A hangrögzítés és hanglejátszás új és végtelenül olcsó eszközei elárasztották a piacokat. A háborús feszültségtől megszabaduló jóléti társadalom pedig fejest ugrott minden lehetséges örömbe, élvezetbe, szerelmes kalandba. A pop, a beat, a rock és minden azóta született irányzat nagyjai végső soron az ötvenes, hatvanas évek tánczenéjének örökösei. Felsorolhatatlan mennyiségű zseniális alkotó találta meg közönségét, és talán minden zsenire jut száz vagy ezer névtelenül maradt hobbizenész.

A körülmények hatalma

Malcolm Gladwell kanadai ismeretterjesztő újságírónak van egy zseniális könyve. A Kivételesek – A siker másik oldala arról szól, mennyire nem elégséges a sikeres életpályát a tehetséggel magyarázni.

Elmesél egy megdöbbentő felfedezést, aminek nyomán kibontakozott a téma kutatása. Egy hokimeccsen a kanadai profi hokisok adatait böngészgette Roger Barnsley pszichológus, és azt találta, hogy a játékosok túlnyomó többsége az első negyedévben született. Alaposabban utánajárva kiderült, hogy minden sikeres hokicsapat játékosainál hasonló az aránytalanság. Barnsley nemsokára a megoldásra is rájött. Kanadában a sportban a korosztályi besorolás határa január 1. A hokiedzők ezekből a korosztályos csoportokból válogatják ki a játékosokat. Elképesztő előnyben vannak a januári, februári születésű gyerekek, mondjuk a novemberiekhez, decemberiekhez képest, akiknél csaknem egy évvel idősebbek, testileg fejlettebbek, naná, hogy a hokipályán is jobbak. A kiválasztottak pedig jobb edzőt, több odafigyelést kapnak, több meccsen vesznek részt, és az extra lehetőségeknek köszönhetően hamar elhúznak a többiektől. Hát még, ha tényleg tehetségesek…

Azóta Barnsley professzor felismerését ezernyi helyen vizsgálták, és még a magyar iskolai kompetenciamérésekben is tükröződik az általa felfedezett aránytalanság. Az egyes korcsoportokban a legidősebbek a legjobbak.

Gladwell ezernyi hasonló példát hoz arra, hogy életünk különféle területein hogyan érvényesül a körülmények hatalma. Megdöbbentő, mennyire egyszerre érkezett a sikerhez korunk számítógépes guruinak többsége, az amerikai iparmágnások egy csoportja vagy éppen a beatkorszak zenészeinek tömege.

Azt írja: „A sikerhez feltétlenül szükséges a lehetőségekre való fogékonyság, de ez nem belőlünk fakad, és nem is a szüleinktől kapjuk. Ezt a kor teremti meg, amiben élünk: a történelem, egy bizonyos helyen és egy bizonyos időben, különleges lehetőségeket kínál számunkra.” Amiből két dolog következik. Aki sikeres akar lenni, az jól teszi, ha megragadja a korszakban adott lehetőségeket (ha vannak ilyenek), és rengeteg munkával, sok szerencsével, pártfogók és támogatók segítségével az élbolyba küzdi föl magát. Aki pedig nem vágyik a különleges sikerre, az mosolyogva élvezze mások – zenében, hitvitában, sportban, blogbejegyzésben, TikTok-bagatellben vagy akármi másban formát öltő – zsenialitását, amit a kor, az elszánt munka és a szerencsés körülmények elegye dobott elé. Ezek végtelen élményt kínálnak annak, aki kedvet kap a tehetségkutató netes barangoláshoz.